Szívesen engedtem a kisfiamnak, amikor a napokban a városházán az alaptörvény újonnan megnagyobbított asztalához húzott, hogy megnézegessük a Díszkiadás csataképeit. Csak akkor tanúsítottam némi ellenállást, amikor arra kért, hogy a hozzájuk tartozó meséket is olvassam fel: fölényeskedőn tájékoztattam, hogy a múltbéli legendák eme lelkesült martalócai ötletszerűen pottyantak a jövő békés együttélését szabályozó száraz joganyag passzusai mellé. Vagyis a képeknek az égvilágon semmi közük a szöveghez. (Lőrinc László, HVG 2012. május 02.)

Ezt persze nem hitte el. És mi tagadás, igaza lett: kérlelésére jobban szemügyre véve a dolgot, rá kellett döbbennem, hogy a romantikus festmények valójában rafináltan kódolt, tényszerű és prózai többletinformációkat nyújtanak az egyes paragrafusokhoz.

Nézzük csak, hogyan. Az alaptörvény rögtön az elején ünnepélyesen biztosít minket, hogy megvéd a „hatalom kizárólagos birtoklásától”. Ám azonnal kijózanodunk, ha megtekintjük a mellé szerkesztett képet. Azon ugyanis Attila, a hunok rettegett fejedelme éppen összeráncolt homlokkal, kezét egy kard markolatán készenlétben tartva hallgatja, amint udvari dalnokai hősi tetteiről énekelnek.

A törvényszöveg a továbbiakban leszögezi, hogy az Európai Unió tagjai vagyunk, amit a kiadvány Kijev megsarcolásának képével vél értelmezhetőnek: az idegenek hódolattól görnyedezve hozzák az unottan várakozó Álmos és Árpád elé a kincseket, amelyekből egész hegyet halmoznak fel a festmény előterében. A gondolat és lelkiismeret szabadságát a keresztes háború vezetését éppen elfogadó Szent László illusztrálja, aki annak idején előírta, hogy a templomot nem látogatókat „veréssel javítsák meg”, és szigorúan büntetni rendelte a vasárnap dolgozókat. Ott pedig, ahol az alaptörvény kimondja, hogy a magyar állam „arra törekszik, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson”, a tatárjárás után rejtekeikből elővánszorgó, csonttá soványodott emberek képe riogat.

Figyelemre méltó, hogy a köztársasági elnök megválasztásáról szóló mondatokat V. László udvara jeleníti meg: a király kezében egy penna, amivel gépiesen, olvasás nélkül aláírja a papírokat, amelyeket gyámja, Cillei Ulrik tesz elébe. Az elnöki megbízatás megszűnésének módozatait taglaló soroknál II. Lajost láthatjuk a mocsárban, ahová a mohácsi katasztrófából túl későn menekülve fokozatosan belesüppedt.

Az országgyűlési képviselőkről szóló passzust V. László hamis esküje értelmezi, a bizalmi szavazást leíró részt – talán azt érzékeltetendő, mit kockáztat, aki a miniszterelnök ellen ilyesmit indítványoz – Zrínyi kirohanása. A bírói függetlenséget részletező paragrafusok mellett Zrínyi Péter és Frangepán Kristóf az ábra: éppen ellenzéki mozgolódásukért járó ítéletüket várják, amit az uralkodó bosszúálló bírósága mért rájuk. Hasonlóan gyászos hangulatú képpel, az ostromlott Árva várába szorult, fegyverét megadóan leoldó, haldokló Thököly Istvánnal illusztrálták az alapvető jogok biztosának jogállását. Az alaptörvény szól a helyi önkormányzatok jogairól is, amit az ónodi országgyűlés érzékeltet, amint hódolattal hajolnak meg a megyék küldöttei Rákóczi fejedelem előtt, nyilván csak kevéssel az után, hogy az ellenzéki Turóc megye követeit a fejedelem emberei helyben lekaszabolták.

Az ostromállapotot (pontosabban a „megelőző védelmi helyzetet”) leíró bekezdésekhez a Nemzeti Színház képe társul. Úgy tűnik, az értelmezés iránya ezúttal fordított: a szöveg segíti megérteni a kultúra és a színház (ezen belül a Nemzeti) helyzetét, és nem fordítva. Ahogy az Új alkotmány születik című, 2010-et idéző kép esetében is, melyet a Különleges jogrend című passzusok értelmeznek.

Figyelemre méltó továbbá az is, hogy a Nemzeti Bank jogállásáról szóló részt első világháborús – a képaláírás szerint is „őrült”, értelmetlen – lovasroham illusztrálja, ám ennél is szellemesebb választás volt az Alkotmánybíróság jelentőségét és jogköreit soroló szöveget a lefejezett Hunyadi László tetemével értelmezni.

A pálmát minden bizonnyal A közpénzek című fejezet illusztrációja érdemli. Hatalmas ravatalt ábrázol, a bölcs és korrumpálhatatlan Deák Ferencét, mellette pedig – a királyné társaságában – ott zokog a megszemélyesített Hungária.

LŐRINC LÁSZLÓ

A szerző történelemtanár

Figyelem: A szemlézett cikkek minden esetben a szerző(i)k véleményét tükrözik, és nem a TTE álláspontját.