A rendszerváltás óta lehetővé vált a történelmi múlt szabad feldolgozása, a nyílt diskurzus az összes olyan témával kapcsolatban, amelyek a kommunista korszakban tabunak számítottak. Ezek között az egyik legfontosabb helyen a holokauszt áll. Tanári munkámban hivatalos iskolai emléknappá válása előtt is nagy hangsúlyt fektettem az európai zsidóság második világháborúban bekövetkezett katasztrófájának tanítására. (Peragovics Ferenc)

2001-től az iskolai megemlékezések rendszeres szervezője vagyok. Munkám célja nemcsak a történelmi tények megismertetése, tudatosítása, hanem egy új emlékezetkultúra kialakítása is tanítványaimban: olyan büszke, öntudatos citoyen attitűd nevelésére törekszem, amely lehetetlenné teszi számukra, hogy valaha is nevüket adják az emberi méltóság megsértéséhez, szemet hunyjanak embercsoportok közötti bármiféle negatív diszkrimináció felett. A kései igazságtételhez hozzátartozik a jogfosztott, elpusztított emberek emlékének reintegrálása a magyar köztudatba, ez eminens nemzeti érdekünk.

A holokausztoktatásban szerzett tapasztalataink jelentősek, de azt hiszem, messze nem lehetünk elégedettek. Egyrészt megszülettek az elmúlt húsz évben az emlékezés, kutatás és oktatás intézményei, a fővárosban, de vidéken is emléktáblák, szobrok, egyéb jelek és mementók hívják fel a társadalom figyelmét a történtekre. Másrészt viszont látjuk, halljuk, hogy a politika legmagasabb fórumain születik újjá a rasszizmus, válik elfogadottá a kirekesztő gondolkodás. A történelemtanár tehetetlennek érzi magát, amikor azt látja, hogy aprólékos, jó szándékkal és lélekkel végzett munkája kártyavárként omlik össze. Ilyenkor jó körülnézni a nagyvilágban, erőt meríteni mások tapasztalataiból. Ebben a kitekintésben lehetett részem 2010 őszén, amikor a Hannah Arendt Egyesület és a HDKE szervezésében lehetőségem volt egy hetet tölteni a német fővárosban és bepillantást nyerni abba, hogyan dolgozták föl a németek ezt a témát. Németország a par excellence tettes. Esetük egyértelműbbnek tűnik a magyarokénál. Magyarországon mind a mai napig tartja magát az a nézet, hogy az ország a németek áldozata volt és a félmillió magyar zsidó elpusztítása is a németek lelkén szárad. Ez a magyar nemzetnek önfelmentést kínáló magyarázat azonban tarthatatlan. Sokáig hasonlóan gondolkodtak a szomszédos Ausztriában is, ma már azonban ott az áldozat (Opfer) szerepről átkerült a hangsúly a tettes/együttműködő (Mitmacher) szerepre. A két németajkú ország tapasztalatainak megismerése ezért kulcsfontosságú, segítségével a magyar társadalom is szembenézhet a soáért viselendő arányos felelősséggel. A nagy nemzetekre való hivatkozás állandóan szerepel a történelemtanár példatárában. A holokausztoktatásban a német példa egy ilyen, pozitív referencia lehet az eszköztárunkban.

Kiutazó delegációnk tulajdonképpen a Wannsee Konferencia Háza nevű múzeum és oktatási intézmény vendége volt. A berlini tóvidéken álló kis kastély szerepe közismert az Endlösung programjának elfogadásában. A Ház munkatársai előadásokon ismertettek meg bennünket az 1945 utáni német szellemi közeggel, amely nagyon sokáig nem akart tudomást venni a történtekről, és csak egy generációval később, az 1970-es években kezdődhetett az események feltárása, értelmező kibeszélése. Ez a szembesülés mind a mai napig tart, Németországban az iskolai oktatás szerves részét képezi a holokauszt, a két évtizede újraegyesült Berlinben lépten-nyomon belebotlottunk az emlékezés jeleibe. Pedig nem is mindegyik volt Stolperstein, azaz botlatókő. Egyszer biztosan megszületik majd egy szociológiai elemzés arról, hogy ezeknek a kis mementóknak milyen szerep jut az emlékezet formálásában. De most tekintsünk meg egy-két kiemelkedően fontos emlékhelyet.

A Humboldt egyetem előtti téren zajlottak a könyvégetések. Az eseményre emlékeztet az ún. üres könyvtár. A járószint alatt egy átlátszó műanyaggal fedett helyiséget képeztek ki, amelynek falai előtt üres polcok állnak. És mellette Heinrich Heine profetikusnak bizonyult mondata 1820-ból: „Ahol könyveket égetnek, ott végül embereket is fognak”. Nem „látványos” kompozíció, de a turisták, járókelők megállnak és lepillantanak a hiányzó könyvekre.

Más jellegű a 2004-ben emelt Legyilkolt európai zsidók emlékműve a város központjában. A több mint 2000 sztéléből álló, hatalmas téren elhelyezkedő alkotás elsőre lenyűgözi az embert grandiózus méreteivel. Az eltérő magasságú, szürke kőtömbök alatt a talaj nem egyenletes. Az azonos szélességű elválasztó közökben sétálva az embert a bizonytalanság érzése keríti hatalmába, minél beljebb érünk, annál erősebben. A művész által kalkulált hatást éljük át. Az emlékmű legáltalánosabban elfogadott értelmezése szerint ez a 6 millió elpusztított európai zsidó jelképes temetője. Látványában nagyon hasonlít az Olajfák hegyének oldalában álló valódi temető napszítta köveihez. Hitler hajdani bunkere fölött, egy kőhajításnyira a Reichstag épületétől. Az újjáépített parlament gyönyörű plexikupolájába turisták és a város lakóinak tízezrei mennek föl gyorslifttel, hogy gyönyörködjenek Berlin panorámájában. Szemük nem kerülheti el a hatalmas emlékmű szokatlan látványát. A mindössze néhány éves alkotás akkor éri el célját, ha szervesül a berliniekben és a főváros látogatóiban.

A jelenlegi, demokratikus Németországot jól jellemzi az a másik projekt is, ami a Reichstag északi lichthofjában található. Itt egy neonfénnyel világító betűkből álló kifejezés olvasható – Der Bevölkerung. A jelentése „a lakosságnak”. Ezt a vakító föliratot látja mindenki, aki a kupolába felmegy, segít tudatosítani, hogy Németországban nemcsak németek élnek, hanem arabok, törökök, muszlimok, buddhisták stb. Ellensúlyozni hivatott a büszke Dem Deutschen Volke feliratot, amit az épület bejárata fölött helyeztek el 1906-ban. Egy apró, tudatmódosító – majdnem azt mondom: szer – ötlet, aminek híre megy.

Minden szempontból inspiráló hetet töltöttünk Berlinben. Természetesen a németországi tapasztalatok nem egy az egyben ültethetők át magyar talajra. A bevezetőben említett párhuzamokkal ugyan állandóan élünk a tanításban, bizonyos értelemben viszont minden párhuzam sánta. Mégis, azt hiszem, sok minden hasznosítható. A háború végén Németország az agresszív hatalmi politika kiégett krátere – ahogy egy történelemkönyvben olvasható –, mégis talpra álltak, és az egész Európát nyomasztó mai nehézségek ellenére optimistán tekintenek a jövőbe. Legalábbis nekünk ez volt a benyomásunk. Berlinben tapintható a közelmúlt, de nem kell azt gondolni, hogy ettől a város valamiféle bűntudatos búskomorságban él. Öntudatos polgárok metropolisza, ahol lüktet az élet. A mi történelmi vitáink továbbra is lezáratlanok, a remélt tisztulás és szembenézés bevezetőben említett szép kezdeményezései fölé mintha újra viharfellegek tornyosulnának.