Úgy vélem, nem lehet annál fontosabb, mint az, hogy időről időre áttekintsük a honismereti mozgalom lehetőségeit, feladatait, és különösen egy-egy honismereti akadémiai tanácskozás előtt célszerű ezt megtenni. A következőkben megfogalmazott helyzetértékelés és javasolt célkitűzések nem a mozgalom vezetésének gondosan kiérlelt véleményét tartalmazzák, hanem alulírott személy egyéni véleményét tükrözik. Vagyis a megfogalmazása (bár objektivitásra törekszik), de – érthetően – mégis szubjektívnak tekinthető. Célja az, hogy minél többeket arra késztessen, hogy elgondolkozzanak a fölvetésein, és ha ez sikerül, akkor ez az írás már nem volt hiábavaló.

Az ország egésze a legutóbbi másfél évszázadban hihetetlenül sokat változott. Többször kénytelen volt elszenvedni a területe „átszabását” (töredékére zsugorítását), az egyes régiók helyzete ismételten erőteljesen átalakult, és lehetőségei is többször drasztikusan módosultak.

1850 és 1914 között a modernizáció, az ipari társadalom kialakulása szükségszerűen együtt járt a települések képének „átszabásával”, ami egyszerre jelentett „fejlődést” és bizonyos hagyományos értékek, a „hagyományos” életmód átalakulását, „pusztulását” is.

A modernizáció, a települések, az életmód, a társadalom átalakulása az első világháborút követő évtizedekben is folytatódott. Bár már 1914 előtt is felfigyelt a politikai vezetés (és a tudomány) arra, hogy vannak olyan értékeink, amelyek pusztulása ellen föl kell lépnünk, igazán csak az 1920-as évektől vált széles körűvé az a fölismerés, hogy hagyományaink (tárgyi és szellemi értékeink) pusztulása olyan mértéket öltött, aminek valamilyen formában gátat kell szabnunk, és mentenünk kell, ami menthető, ami megtartásra érdemes.

Halácsy Dezső A magyar városokért (Bp., 1940) című kötete Pusztuló magyar kúriák című fejezetében így írt: „Akik a magyar vidéket járják, akiknek alkalmuk van be-betekinteni az elárvult vidéki kúriákba, akik előtt őszintén és nyíltan megszólalnak az oszlopsoros udvarházak komor és gondterhelt urai, azok nagyon jól tudják, hogy mily szomorú sors vár a magyar kúriákra. Egy szóval kifejezhetjük ezt a tragédiát: pusztulnak… És ha nem jön valami sürgős segítség, az elárvult, elhagyatott magyar kúriák az enyészeté lesznek, az »idő vasfoga« végez velük. Az egykori építészeti remekekből romok lesznek… Nekünk pedig, az élőknek, az újabb nemzedékeknek egyik legnagyobb veszteségünk, hogy a magyar kúriák pusztulásával együtt kivész, elenyészik az a szellem is, amely ezekben az ősi magyar lakokban honos volt és amely szellem megtermékenyítette az egész magyar életet” (49. p.).

Az 1945 után bekövetkező társadalmi, gazdasági változások (különös tekintettel a tulajdonviszonyok „átrendeződésére”) olyan arányúakká váltak, amelyhez hasonló nagyságrendű átalakulás eladdig teljességgel elképzelhetetlen volt. A diktatórikus hatalom jelszava akkoriban egyértelműen kinyilatkoztatta, hogy a cél: „a múltat végképp eltörölni”. Ezt a programot eleinte brutális könyörtelenséggel és szinte eszelős, primitív vandalizmussal valósították meg.

Voltaképpen még ma sem igazán mértük föl, mi és mennyi is pusztult el országunkban (és az egész Kárpát-medencében) 1944 és 1956 között. Annyit nagyjából sikerült kideríteni, hogy százezres nagyságrendű az egykori Szovjetunióba elhurcolt magyar műkincsállomány. Ennyivel lettünk szegényebbek, de paradox módon Oroszország nem lett gazdagabb, mivel ezek az elzárt kincsek (a szemérmesen rejtegetett „rablott holmik”) a kutatók és a nagyközönség számára egyaránt láthatatlanul rejtőznek hatalmas raktárak mélyén. Azt még részleteiben föl sem mérték, hogy mi került különböző utakon Nyugatra, és annak mi lett a sorsa.

1945 után sikerült kialakítani egy olyan szemléletet is, hogy a „régi urak” voltaképpen a szorgosan munkálkodó milliók nyakán élősködtek és felelőtlenül „elmulatták” az országot. Így „jogos” volt, hogy elvették tőlük díszes kastélyaikat, kúriáikat, palotáikat, értékeiket. Nemcsak a leggazdagabbak, legelőkelőbbek, hanem a felső középosztály lakásainak, épületeinek többségét is kirabolták, értékeiknek bizonyos hányada múzeumba került.

A kastélyok és kúriák java részét 1945 után nem eredeti rendeltetésüknek megfelelően használták. De még mindig az volt a szerencsés, ha használták, és nem bontották le, nem hagyták pusztulni. 1989 után a kastélyprogram keretében lassacskán megindult a pusztulás megállítása, de persze nem elég egy épületet rendbe hozni, sőt az sem elég, ha az egykori vagy azokhoz hasonló bútorokkal rendezzük be, ha azt a kulturális és gazdasági központi szerepkört, amit valaha betöltöttek, nem tudjuk visszaadni. Már pedig többnyire nem tudtuk, s a politikai hatalom nem is akarta, nem is akarja.

A városok és falvak építészeti képének átalakulása s ezzel egyidejűleg társadalmuk szétzilálása nagyságrendekkel jelentősebb kárt okozott, mint a felső tízezer perifériára szorítása, „likvidálása”.

Az 1950-es években elsősorban Budapestet igyekeztek „megtisztítani a nemkívánatos elemektől”, a vidéki kisvárosok sebei ehhez képest kisebbek voltak. A falvakban a „nagygazdák” meg a „kuláknak” minősítettek éltek át nehéz éveket (meghurcoltatást, börtönt, kitelepítést). A „közösségi tulajdon” hegemóniájának biztosítása érdekében a kiskereskedők és kisiparosok döntő többségét önállóságuk föladására kényszerítették. Ez egyben azt is jelentette, hogy az egykori műhelyek, boltok berendezései, dokumentumai nagyrészt megsemmisültek, elkallódtak, a kollektív emlékezetben a közkedveltnek számító egykori mesterek és kereskedők nevén kívül nem sok maradt. A parasztság döntő többségét először az 1950-es években, majd az 1960-as években tsz-ekbe kényszerítették. Akkor kezdődött a falvak népességének csökkenése, amely falvak százainak esetében napjainkra már tragikus méreteket ölt.

Az egyes családokban a múlt, a hagyományaik megbecsülése évszázadok óta rendkívül eltérő. Voltak olyan családok, amelyek ragaszkodtak őseik tárgyaihoz, relikviáihoz, a régi irományaikat megbecsülték, mások még a nemeslevelüket és különleges dokumentumaikat is pusztulni hagyták, s ha a sors úgy hozta, értékeiket különösebb aggály nélkül kiárusították. Tehát a múlt emlékei az utóbbi századokban korántsem csupán háborúk, elemi csapások (árvíz, tűzvész) vagy anyagi csőd miatt pusztultak. Természetesen fölösleges lenne hosszasan keseregni amiatt, ami már menthetetlenül megsemmisült, de az már egyáltalán nem lehet közömbös számunkra, hogy mennyire tudjuk ezt a pusztulási folyamatot napjainkban jó irányban befolyásolni, azaz mennyire tudjuk hagyományainknak minél nagyobb tömegét valamiféleképpen megmenteni az utókor számára.

Az értékmentésnek vannak intézményes keretei, s ha ezeket csak felsorolásszerűen is számba vesszük, úgy tűnhet, hogy különösebb aggodalomra voltaképpen nincs okunk. Az intézmények mellett a honismereti mozgalom szerepe másod- vagy harmadlagosnak tűnhet: azaz feladata az intézmények eredményeinek népszerűsítése, elsősorban egy-egy szűkebb kistérség hagyományainak ápolása, az erre való figyelemfelkeltés és valamiféle hobbiszintű gyűjtőmunka stb.

Hiszen a könyvek és nyomtatványok (és részben a kéziratok) gyűjtői a könyvtárak, a hivatalos és magániratok gyűjtői a levéltárak, a tárgyi emlékanyag pedig a múzeumok gyűjtőkörébe tartozik. Természetesen az egyes közgyűjtemények profilja nem ilyen egyszerű, vannak átfedések, de nem ez számunkra az elsődleges. A hang- és film- (videó-)felvételek készítői és őrzői is részben a felsorolt intézmények közül kerülnek ki, de a központi és regionális meg kereskedelmi rádiók és tévék is mára már egyre áttekinthetetlenebb nagyságrendű anyagot őriznek.

A nagyobb állami gyűjtemények jelentés részben a pénzügyi lehetőségek függvényében gyarapítják gyűjteményeiket, s az állagmegóvás meg a közreadás mikéntje is jelentős részben a mindenkori költségvetés függvénye (természetesen bizonyos szubjektív szempontok sem hagyhatók figyelmen kívül).

Nem kis horderejű kérdés, hogy mit lehet és érdemes megőrizni a múltból. Ebben szerepet játszik az egyes relikviák terjedelme is. Mert példának okáért százezer bélyeg és ugyanannyi képes levelezőlap viszonylag könnyűszerrel tárolható egy magánlakásban is, de tíz mozdony és öt-hat vasúti kocsi vagy egy dunai uszály elhelyezése már sokkalta nagyobb teret kíván, sőt akár egy cipész- vagy asztalosműhely teljes felszerelésének megőrzése sem egyszerű feladat.

Nem véletlen, hogy néhány kivételtől eltekintve a magángyűjtők csak kisebb terjedelmű emlékanyag elhelyezését vállalhatják föl. Érmek, kitüntetések, oklevelek, fényképek, könyvek, kisebb fegyverek stb. gyűjtése megoldható, de egyenruhákkal már gyorsan megtelte egy garázs is, s még kevésbé vállalkozhatnak kézműipari műhelyek teljes berendezése, szerszámkészlete és készítménytípusai raktározására. Mivel gyakran egyes múzeumok vagy nem fogadják be, vagy nem is értesülnek a megszerzés lehetőségről, tömegével pusztult és pusztul el kézműiparunk tárgyi anyaga. Egyik szomorú példája ennek szülővárosom, Sátoraljaújhely kézműipari emlékanyagának szinte teljes megsemmisülése, illetve elkallódása, szétszóródása.

Ha meggondoljuk, hogy pl. Háromszéken, a Ceauşescu-időkben, a Sátoraljaújhelyhez hasonló nagyságú és hasonló kézműiparral rendelkező Kézdivásárhely múzeumában kéttucatnyi, tökéletesen berendezett műhely látható (állandó kiállításon!) immáron négy évtizede (Csíkszereda múzeumában is hasonló nagyságrendű anyag maradt meg), akkor értetlenül és elkeseredetten állunk az itthoni megdöbbentő, megszégyenítő tény előtt.

Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy különböző okokból egy-egy település (régió) tárgyi és írott emlékanyaga eltérő központi és regionális gyűjteményekbe került. Leggyakrabban örökös raktári „fogságra”, ismeretlenségre vannak ítélve ezek az anyagok (legalábbis a nagyközönség szempontjából), mert egyes múzeumok vonakodva vagy egyáltalán nem adják ki hosszabb-rövidebb időre a hozzájuk került tárgyakat. Gyakorta szubjektív szempontok szerint döntenek, itt nem számít a „közérdek”; adat lehet közérdekű, egy céhláda, festett bútor, fegyver stb. nem. Tegyük hozzá mindehhez azt is, hogy a közgyűjtemények nyilvántartása még igencsak hézagos, tehát egy kiállításra készülő intézmény hiába tünteti föl a keresőben a településre utaló nevet, korántsem lehet biztos abban, hogy pl. a nemleges válasz a valós helyzetet mutatja.

Egy-egy nagyobb településen, ha van jelentősebb (városi) könyvtár, múzeum, sőt akár levéltár is, az utóbbi évtizedekben, részben a személyi állomány kis létszáma (részben képzettsége és szubjektív érdeklődési köre) miatt, nem folytatnak állandó és folyamatos, nagyarányú (azaz a lehetséges pusztulással a „versenyt” álló) gyűjtőakciókat. Megelégednek azzal, hogy őrzik állományukat (a közművelődési könyvtárak meglehetősen keményen és kegyetlenül selejteznek is). Olykor néhány „erőszakos” vagy „nagytekintélyű” (jó kapcsolatokkal rendelkező) gyűjtő anyagát bemutatják, de közben a helyi emlékanyag zöme reménytelenül pusztul. Hacsak nincs (véletlenszerűen) néhány magángyűjtő, aki egyes tárgykörök emlékanyagát megpróbálja megmenteni (csakhogy ez nem kis részben „divatfüggő” is). De arról se feledkezzünk meg, hogy az egyes magángyűjtemények sorsa meglehetősen kiszámíthatatlan (bár napjainkban ez – úgy tűnik – sajnálatosan a közgyűjteményekről is leírható). Szubjektív vagy objektív okok miatt egy-egy gyűjtő fölszámolhatja, eladhatja, elajándékozhatja, sőt akár meg is semmisítheti gyűjteményét. Váratlan halála miatt ugyanezt megtehetik az örökösei, vagy ha nincsenek örökösei, az egyes értékeknek ellenőrizetlenül lába kelhet.

Néhány magángyűjtő mindenfajta előképzettség nélkül képes akár másfél évtized alatt is olyan értékeket fölhalmozni (van erre példa Zemplénben is), amelyhez képest ugyanazon időszak múzeumi gyűjtőmunkája csupán szánalmas, hiábavaló erőlködésnek tűnik.

A régi sajtóanyag, az aprónyomtatványok, reklámcédulák, kisebb-nagyobb cégek számlái, irományai különösen nagy veszélynek vannak kitéve, mert – főleg télidőben – gyakran a kályhákban, kazánokban, kandallókban semmisülnek meg. Bizony sok könyvnek is ez a végzete.

A tudományos könyvtáraknak nincs lehetőségük arra, hogy egy-egy településen intenzív gyűjtőakciókat folytassanak, a közművelődési könyvtárak is közömbösek a „régi” könyvek iránt, gyakran azzal indokolva, hogy nem is keresik ezeket az olvasók (csak arra nem gondolnak az így érvelők, hogy amit nem látnak, amiről nem hallanak, amiről nem tudnak, azt természetesen nem is keresik, kereshetik…).

Hivatalok, intézmények, üzemek, üzletek, sőt egyházközségek régi iratai, könyvei gyakran padlásokon, pincékben, félreeső raktárakban „várják” a menthetetlen megsemmisülést. Hacsak egy-egy leleményes magángyűjtő „szimatot” nem kap. Persze általában meglehetősen szelektáltan válogat, mert több köbméternyi dokumentumot nem tud, meg nem is akar tárolni. Szerencsétlenebb esetekben „lomtalanításra szakosodott” kupecek csapnak le a prédára, és akkor előfordul, hogy a szép, tetszetős képkeretet elviszik, viszont a benne lévő (többnyire a keretnél értékesebb) olajfestményt kitépik és sárba tapossák vagy elégetik. Mindezek nem feltételezések, hanem megtörténtek az utóbbi hónapokban pl. Sátoraljaújhelyben (de aligha lehetnek egyedi az esetek). Az 1970-es években, amikor Sátoraljaújhelyben a főutca háztetőit sorban megújították, a padlásokon tárolt bútorok, ruhák, festmények, iparművészeti értékű tárgyak, irományok stb. felmérhetetlen tömege semmisült meg, kallódott el, került „ismeretlen helyre”. Az intézmények (köztük iskolák), hivatalok selejtezései során is tömegével semmisülnek meg történeti értékű irományok (nem utolsósorban az elhibázott selejtezési útmutatók miatt).

Sajnos az utóbbi öt-hat évtizedben az iskolák az „átlagemberek” többségét nem tanították meg (és napjainkban sem tanítják meg!) a kulturális, illetve történelmi értékek fölismerésére és tiszteletére. De az intézmények, amelyeknek ez lenne a feladatuk, azok is rendre csődöt mondanak.

A fővárosban, a Corvin-tömb bontása során olyan épületek egész sora semmisült meg, amelyek egészüket tekintve komoly városképi értéket képviseltek. Épületdíszeik (szobrok, rácsok, értékes, régi liftek néhány tízezer forintért ügyes vállalkozók kezére jutottak, akik aztán ezeket tízmilliókért értékesítették – Bécsben! Mert ott a kultúra – érték. Ott nemcsak lengedezik az Európai Unió zászlaja, hanem valóban létezik is az európai kultúra, amiről nap mint nap megbizonyosodhat az oda látogató!

Falvainkban az utóbbi fél évszázadban döbbenetes méreteket öltött múltunk emlékeinek pusztulása. A régi épületek közül megmaradt a templom, esetleg egy-két kúria (ahol volt) vagy kastély, bár ezek száma is megtizedelődött. Sokkal nagyon katasztrófa, hogy egész utcasorok képe megváltozott. Jellegtelen, olykor giccses vagy otromba, a környezetükhöz nem illeszkedő épületek jellemzik a mai magyar faluképet (eltekintve a rohamosan fogyó kivételektől). A régi házak többsége, ha meg is maradt, lakatlan, gyakran romosodó vagy már összeroskadt. Különösen szép fekvésű, üdülési körzetnek számító falvakban persze vannak arra is példák, hogy a régi házakat jellegüket megtartva újítják meg.

Más falvakban legfeljebb egyetlen épületet hagynak meg „tájháznak”, vagy annyit sem. Sajnos a tájházak sorsa is bizonytalan. Az önkormányzat vezetése és a mindenkori kezelő gondossága együttesen szükségesek ahhoz, hogy a tájház valóban betöltse szerepét és gyűjteménye inkább gyarapodjon, mintsem fogyatkozzon. Az önkormányzatok nehéz anyagi helyzetét ismerve igencsak jogos az aggodalmunk: mi lesz veletek, tájházak???!

Mivel az utóbbi évtizedekben a legtöbb falusi házat át- vagy újjáépítették, padlásokon, kamrákban nem sok múltbeli érték maradhatott, de még maradt, és jó lenne azokat is megmenteni. Sajnos falun nemcsak a magánházak, hanem a megszűnő iskolák, a szintén megszűnő egyházközségek értékei is gyakorta pusztulnak, elkallódnak.

Sajnos a falu népének „átnevelése” a Kádár-korszakban túlságosan is „sikeresnek” bizonyult. Sikerült a hagyományos értékek és ízlésvilág föladására késztetni emberek tömegeit. A házak, a lakberendezés, az öltözködés, az életmód hagyományai helyébe új „módi” lépett. A régit nevetséges, értéktelen kacattá nyilvánították. A szép, impozáns nagygazdaházakat is legtöbb helyen elbontották, helyettük jellegtelen kockaházak, az 1980-as évektől többszintes házak épültek. A többszintes épületek többnyire kihasználatlanul állnak, értéküket vesztették, gyakorlatilag eladhatatlanok.

Falun és városon 1945 után bizonyos szakadás következett be a szóbeli hagyományok átadásában is. Az 1945 utáni másfél évtized (a kiépülő és a kemény diktatúra) szétzilálta a családokat, részben szétverte a hagyományos kapcsolatokat, és a szülők többnyire még gyermekükkel szemben is óvatosan viselkedtek abban a tekintetben, hogy mit mondanak el nekik és mit nem. A régi hagyományokat őrző korosztályok lassan kihaltak, de még élnek közöttünk (ha ijesztően fogyatkoznak is), és nem szabad késlekednünk, szóra kell bírni őket. Ebben pedig mindennél nagyobb esélye lehet a honismereti mozgalom elkötelezett, felkészült tagjainak.

Tekintettel arra, hogy múltunk emlékei egyre rohamosabban fogyatkoznak, a honismereti mozgalomnak aligha lehet más az elsődleges célja, mint az, hogy amit csak lehet, össze kell gyűjteni és biztonságba kell helyezni, hogy meg is maradjanak. De még ez sem elég: mindazt, ami összegyűlt, minél többekkel meg is kell ismertetni.

A két világháború között Karl János és mások kidolgozták, hogy az iskola, a tanítók és a tanárok mit tehetnek hagyományaink megőrzése érdekében. Folytatnunk kell azt a munkát, amely 1945 után kényszerűen abbamaradt, és 1989 után sem találtunk rá mind ez idáig a helyes útra…

A helyzetkép vázolása után természetesen joggal vetődhet föl a kérdés: mit kellene, mit lehet tennünk általában, s mit tehet a honismereti mozgalom?

Nem elégedhetünk meg valamiféle „elvi” válasszal, mert a helyzet sokkal tragikusabb annál, mintsem hogy hosszasan elmélkedjünk és elveken vitatkozzunk. Viszont gyakorlati ötleteket és tanácsokat adni sem egyszerű, mert hiszen éppen napjainkban a közgyűjtemények, az egyesületek és az alapítványok helyzete egyaránt bizonytalanná vált a folyamatban lévő, illetve „rebesgetett” törvényi szabályozások miatt.

A reális helyzetértékeléshez feltétlenül hozzátartozik annak beismerése, hogy a közgyűjtemények személyi, tárgyi és anyagi feltételeinek jelentős javulása a közeljövőben aligha várható. Az átszervezések is szinte mindenkit jogos aggodalommal töltenek el. De vannak olyan vonatkozások, amelyek nem feltétlenül igényelnek pénzt. Ilyen lehet a szakma és a „szakmán kívüliek” közötti kapcsolat sok vonatkozásának újragondolása.

Egyre inkább nyilvánvaló, hogy múltunk emlékanyagának megmentése és megismertetése terén a korábbinál összehasonlíthatatlanul nagyobb mértékben kellene támaszkodni a lelkes amatőrökre, a gyűjtőkre, s őket minden eszközzel segíteni kell, félretéve a „szakmai gőgöt”.

Sajnos a gyűjteményekben kutatni szándékozók (hivatásos és amatőr kutatók, érdeklődők) számára a közgyűjtemények (létszámgondok és anyagi okok miatt) a szükségesnél (ideálisnál) jelentősen szűkösebb időkeretben érhetők el. A napi teljes munkaidőben dolgozó érdeklődő például legfeljebb az évi rövid szabadságidejében kutathat tudományos gyűjteményekben. A tanári óraszámok megnövekedése miatt az általános és középiskolai tanárok lehetséges kutatóideje a minimálisra zsugorodott. A gyűjteményekben való fotózás, fénymásolás lehetőségei (és költségei) is ugrásszerűen megemelkedtek. A kutatási engedély megadása vagy meg nem adása olykor adott intézménytípusok különböző intézményei között is jelentősen eltérő. Ez azt jelenti, hogy az utóbbi évtizedekben a múlt emlékanyagát a közgyűjteményi anyagban kutatók köre erőteljesen beszűkült, s a szomorú tendencia alighanem folytatódni fog. A közgyűjteményekben dolgozók kutatási feltételei a kívülről jövőkéhez képest lényegesen kedvezőbbeknek tűnnek. De vigyázzunk, mert ez csak a csalóka látszat! A kötelező feladatok ugyanis oly mértékben igénybe veszik a viszonylag csekély szakemberállományt, hogy nagyobb arányú kutatásokra alig marad idejük. Bár évtizedek során még a viszonylag „lusták” kezén is hatalmas mennyiségű anyag „megy át”, ennek a tudásnak a legnagyobb része nem hasznosul, nem rögzítik, hanem sírba száll velük.

Az amatőr érdeklődő, de a szakdiplomával rendelkező, nem közgyűjteményben vagy tudományos intézetben, felsőoktatásban (többé-kevésbé kötetlen munkaidőben) dolgozó kutató számára nincs más lehetőség, meg kell várnia a nyugdíjas kort, s akkor (ha teheti) lehetősége van az intenzív kutatómunkára. Persze, ha nyugdíjas korát megelőzően évtizedekig nemigen kutatott, akkor nem egyszerű megszerezni a szükséges szakmai ismereteket, hogy a profikkal szemben is „versenyképes” legyen, ne váljon esetleg köznevetség tárgyává „fölfedezéseivel”.

Természetesen az sem lehet közömbös számunkra, hogy a múlt kutatásában részt vevők köre a „hivatásos szakemberek” viszonylag szűk körére szorítkozik csupán vagy a tábor ennél jóval szélesebb. Mert igencsak kevesen vagyunk a kutatásra váró feladataink számához képest. Kisebb-nagyobb közösségek százainak és ezreinek múltja várna ugyanis föltárásra, és hatalmas terjedelmű (fontos) dokumentumanyagok átnézésére hiába keresnénk embert; nincs (elegendő).

Az az anyag, ami közgyűjteményben van, ha olykor a tárolás nem megfelelő feltételei miatt károsodik is vagy restaurálásra szorul (és anélkül nem is kutatható), de egészében remélhetőleg mégis többé-kevésbé biztonságban van, és „türelemmel kivárja”, míg érdeklődő kutató kézbe veszi. Sokszorosan nagyobb veszélynek van kitéve a magánszemélyek birtokában lévő (a kutatás számára ismeretlen) tárgyi és írásos stb. dokumentumanyag, beleértve egyes magángyűjteményeket is.

A honismereti mozgalomnak az eddigieknél sokkalta alaposabb felderítő munkát kell végeznie. Lehetőleg föl kell deríteni, hogy adott településeken, kisebb-nagyobb régiókban kik foglalkoznak történeti értékű tárgyak, dokumentumok gyűjtésével, és gyűjteményük milyen jellegű, milyen fontosabb értékeket őriz. A honismereti mozgalom egyes tagjai sokkal könnyebben szerezhetnek ilyesfajta információkat, mint az egyes közgyűjtemények hivatásos kutatói, mert bennük a gyűjtők gyakorta a „hatóság” emberét látják, akitől „óvakodni” kell. Egy adott közösségben élő honismereti „aktivista” sokkal könnyebben találhatja meg az emberi kötődés szálait, mint a „távolról” érkező levéltáros, muzeológus, könyvtáros.

Nagyon fontos lenne a gyűjtőket is minél nagyobb számban bevonni a honismereti mozgalomba. Természetesen ennek az az előfeltétele, hogy az egyes gyűjtőket meggyőzzük arról, hogy ez számára is egyértelműen előnyös. Gyűjtési útmutatók, egy-egy gyűjtemény bemutatása, a gyűjtők munkájának legalább jelképes díjakkal való elismerése e folyamatnak része lehet.

Magának a honismereti mozgalomnak is szorosabbra kellene fűzni a szálakat egyes közgyűjteményekkel. Ebben a tekintetben ugyanis ma még országosan meglehetősen nagyok a különbségek, aminek gyakorta személyes okai is vannak (lehetnek).

A honismereti mozgalom tagjai minél többen vegyenek is részt a gyűjtőmunkában. Nem elég a mozgalom passzív támogatójának lenni! Az is gyűjtés, ha valaki a maga legszűkebb környezetének emlékeit, tárgyait megőrzi, leírja, rendszerezi, emlékeit írásban vagy más formában rögzíti.

A honismereti mozgalomnak mindennél fontosabb feladata, hogy szorgalmazza és elérje, hogy a jelenlegi iskolai reform keretébe a korábbinál sokkalta szervesebben beilleszkedjen a honismeret. A felnövekvő nemzedék megtanulja becsülni a legszűkebb közösségének (családjának és rokonságának), településének értékeit, s megtanulja, hogy ezeket az értékeket meg kell őrizni, nemzedékről nemzedékre tovább kell adni. 1945 utáni közoktatásunk ezekre nem fordított gondot. Tanítóink, tanáraink többsége maga is képzetlen ebben a tekintetben, tehát az ő képzésükkel kell kezdeni a dolgot. Ezért bizony harcolni kell a kulturális kormányzattal, keményen, határozottan, a jó cél érdekében.

Az lenne az ideális, ha minden iskola létrehozná a maga muzeális gyűjteményét, feldolgozná a történetét. Gondolnunk kell természetesen az elmúlt évtizedekben tömegével megszűnt iskolákra is! Iskolai gyűjtemények persze régen is voltak. Többségük a második világháború vagy az iskolák államosítása során elpusztult, megtizedelődött. Az 1945 után néhány lelkes tanár és diák által létrehozott gyűjtemények közül is kevés akad, amely tartósan megmaradt. Megfelelő, elkötelezett, hozzáértő gondozó és a téma iránt elkötelezett iskolai vezetés hiányában értékes gyűjteményeknek százai semmisültek meg, kallódtak el. Nyilvánvaló, hogy e téren egyértelmű törvényi szabályozásra van szükség.

A magángyűjtemények fennmaradása sem egyszerű kérdés (erre már az előbbiekben is utaltunk). Az lenne a célszerű, ha a honismereti mozgalom részvevői egy vagy több gyűjtemény sorsát rendszeresen figyelemmel kísérnék, s ha bármely okból a gyűjtemény létét veszély fenyegeti, fölhívnák erre a területileg illetékes közgyűjtemény figyelmét. Az is meggondolandó lenne, ha arra ösztönöznénk egyes magángyűjtemények tulajdonosait, hogy valamiféle szerződést kössenek egyes közgyűjteményekkel, hogy a gyűjtő halála vagy egyéb kényszerítő ok esetén a gyűjteményt (akár letétként) átveszik. Ennek a jelenleginél árnyaltabb jogszabályi kereteit ki kellene dolgozni.

Természetesen még hosszasan sorolhatnánk a teendőket és ötleteket. E sorok írója reméli, hogy vitaindítónak szánt írásával minél többeket gondolkodásra késztet, s olyan megoldások születnek, amelyek az eddigieknél kedvezőbb helyzetet teremtenek, és kevésbé pusztul hon-ismeretünk.

Csorba Csaba