Szegény székely írást vagy szentté avatják, vagy nacionalista jelképnek vélik, és megbélyegzik anélkül , hogy bármit tudnának róla. Így aztán a politikai polarizáció egyik markáns szimbólumává kezd válni. (Parászka Boróka, Manna.ro)

A rovásírás helységnévtáblákon szerepel, egyre több hivatalos, félhivatalos felületen is megjelenik. Benne van a köztudatban. Amit mi rovásírásként ismerünk, az valóban „eredeti” rovásírás?

Ha megengeded, először az írás nevéről mondanék pár szót. A leginkább valóban „rovásírásnak” hívják, mert eredetileg nem tollal és papírra írták, hanem keményebb felületekbe vésték, karcolták, s ezért a betűi szögletesek, a gömbölyödő vonalakat kerülték. Egyébként minden írás szögletesebbé válik, ha kőbe vésik, a latin ábécé betűi is.

A „rovásírás” elnevezés azonban egyrészt valami olyasmit jelöl, hogy ez a szögletesség volt a kiinduló forma, hasonlóképpen a germán rúnákhoz – ezeknek semmi közük a török írásokhoz, az indoeurópai nyelvekben a betűformák hasonlósága miatt mégis „rúnaírásnak” hívják például a keleti türköt is.

A magyarban viszont, jórészt a számrovással is foglalkozó néprajzos, Sebestyén Gyula elméletének következtében hozzákapcsolódott ehhez az a nézet, hogy eredetileg fába rótták a székely betűket, ugyanebből a hagyományból nőtt ki, hogy a keleti türk, a kazáriai és az avar feliratok, emlékek ábécéit is rovásírásnak nevezik magyarul, azt sugallva ezzel, hogy valamiféle szerves belső kapcsolat van közöttük.

Ettől még lehet persze, hogy van, sőt, valószínűleg valahol a nyugati török írások között érdemes a székely írás ősét keresgélni, de a közös név ennél többet sugall, mintha külön írástípusról beszélhetnénk. Ez viszont nem igaz.

Egyáltalán nem biztos, hogy a fölsorolt írások elsődleges hordozóanyaga a fa volt, elvétve találkozunk csak ennek emlékével, másrészt viszont tudnunk kell, hogy a fa elég, elkorhad, különleges körülmények kellenek a fennmaradásához, tehát lehetett éppen a fába rótt írás a keleti és nyugati török írások őse, de ennek semmi jelentősége nincs.

Van, aki magyarnak vagy székely-magyarnak hívja ezt az írást, erről viszont biztosan tudjuk, hogy tévedés: a szóban forgó írásnak csak Székelyföldről vannak autentikus emlékei.

Ez nem jelenti azt, hogy a honfoglaló magyarok ne használhattak volna írásbeliséget, sőt, a magyarban lévő, még a honfoglalás előtt a törökből átvett ír, betű, szám szavak arra utalnak, hogy használtak, de nemigen volt az széleskörű, eddig mindössze egyetlen lelet került elő a föltárt honfoglaló sírokból, amelyen írás van – ez egyébként nem azonos a székely ábécé betűivel.

A székely írás, mint a legtöbb írásrendszer, történeti rétegekre bontható. Látjuk, hogy többször is voltak nagyobb fordulatok az életében, nyilvánvaló például, hogy valamikor, még az első emlékek fölbukkanása előtt egységesítették a betűformákat. A székely írás emlékeiben lényegében ugyanannak az ábécének többféle variánsát találjuk, de az eltérések csekélyek, egy-két betűre korlátozódnak.

A ma használatos, könyvekben, helynévtáblákon, pólókon és mindenféle szuveníreken – nemrégiben a viszkis rabló mutatta be, milyen székely feliratos butykosokat akar gyártani – megjelenő ábécék azonban az 1990-es években keletkeztek. Többen is voltak, akik „megújították” az ábécét, azaz olyan betűket tettek bele, amelyek soha nem voltak a részei, próbáltak jelet kiötleni a latin q vagy x megfelelésének, noha ennek a székely írásban nincs hagyománya, de szükség sincs rá, mert a székely írás emlékeit fonetikus helyesírással írták.

A másik, a székely emlékektől teljesen idegen újítás az, hogy a hosszú magánhangzók jelölésére szintén új jeleket találtak ki – eredetileg nem különböztették meg a székely írásban a rövid és hosszú magánhangzókat.

Ebben az értelemben tehát messze nem eredeti a mai táblákon megjelenő ábécé, igaz, az írásrendszereket szokás reformálni, tehát ezzel önmagában nincs baj, csak érdemes tudni, hogy a középkori emlékek betűkészlete csak részben köszön vissza, a betűk formái is jelentősen mások ma, az íráshasználat szabályai is mások voltak régen.

Mit szólsz ehhez a „közkeletűvé váláshoz”? Árt, vagy használ a rovásírásnak?

Engem nem ráz meg annyira, mint másokat, mert legalább tudom, miről van szó, de szerintem a székely írásnak nem tesz jót. Máris a szélsőjobbhoz kötik, máris sokan vannak, akik azt hiszik, nem is létezett ilyen, csak kitalálták, idegenkednek tőle, mert többnyire olyan kontextusban találkoznak vele, amitől iszonyodnak.

A Jobbik mindent megtesz, hogy kisajátítsa, misztifikálja és a magyar felsőbbrendűség bizonyítékaként mutassa föl, akik meg nem szeretik az ilyesmit, szegény székely írást nacionalista jelképnek vélik és megbélyegzik, anélkül egyébként, hogy bármit tudnának róla. Így aztán tiszta sor, hogy a politikai polarizáció egyik markáns szimbólumává kezd válni, ez pedig semminek sem tesz jót.

De azért nem teljesen reménytelen, hogy a székely írás kapcsán egyszer majd azt is el lehessen mesélni, milyen érdekes művelődéstörténeti háttere volt a használatának és fennmaradásának – az mindkét oldalnak igen jót tenne, mert egyik sem tud róla semmit, azok sem, akik idegenkednek tőle, azok sem, akik szentesítik.

Hol tart ma a rovásírás kutatása: mi az, amiről a közvélemény tud, de nem jól, és mi az, amiről nem tud az írás eredetével kapcsolatban?

A széles közvélemény lényegében semmit nem tud róla. Még tudós embertől is kaptam olyan baráti figyelmeztetést, hogy ne foglalkozzam annyit vele, mert az egészet a humanisták találták ki – valóban van ilyen vélemény, volt már 130 évvel ezelőtt is, de elég sok mindentől el kell tekinteni, hogy ezt a nézetet elfogadjuk.

Annak idején még magyar nyelvtörténetből sem tanultunk semmit róla, a nagyközönség 1915 óta nem kapott a kezébe korrekt, a kor tudományos színvonalán álló összefoglaló munkát, és ugyan általános iskolában megemlítik, de a sok fantazmagória elfedi a be sem rögzülhetett ismereteket.

Ezek közt aztán van minden, attól kezdve, hogy ez minden írás őse, odáig, hogy egyenesen az Orionról származik, de a visszafogottabbak is több ezer évre teszik a korát. Valójában azt tudjuk, hogy az első egészen biztosan datálható emlékei a 15. századból származnak, de van pár felirat, amelynek keletkezését valószínűleg ennél korábbra tehetjük.

A nyugati törökök – bolgárok, kazárok, dunai bolgárok, ide sorolhatjuk az avarokhoz telepedett onogurokat is – által lakott területeken, azaz a pontuszi steppén, a Duna alsó folyásánál és a Kárpát-medencében sok emléket találtak, ezeket nem a jól ismert, az Orhon és a Jenyiszej környékén előkerült emlékek ábécéjével, azaz a keleti türkkel írták.

Nem egy, hanem több ábécéről van szó, főként kazár területen sokszínű a kép. A magyar törzsek a honfoglalás előtt ezekkel a török népekkel voltak változóan szorosabb vagy lazább kapcsolatban, és akárkik voltak a székelyek ősei – merthogy ebben a kérdésben messze nincs megnyugtató konszenzus –, ők szintén. Annak a legnagyobb a valószínűsége, hogy a székely írás előzményeit valahol ebben a nyugati török körben érdemes keresnünk.

A nyugati török területeken talált emlékeket azonban eddig nem sikerült megfejteni, túlságosan rövidek ugyanis a feliratok, így nem tudjuk, melyik betű milyen hangot jelöl. A homály sűrű, de aki honfoglalás előtti történelemmel foglalkozik, az ehhez hozzá van szokva – az ábrándos lelkületűek ennél többre, bizonyosságra vágynak. A tudomány ilyesmivel ritkán szolgál, úgyhogy ez a terület is szabad prédája a történeti ezotéria hirdetőinek.

Egy interjúdban azt olvastam, hogy várható eddig ismeretlen rovásírásos emlékek felbukkanása. Hol, és miért nem kerültek ezek eddig elő?

Minthogy eddig csak Székelyföldről kerültek elő bizonyíthatóan ezzel az ábécével készült emlékek, onnan várható – ritkán esetleg persze máshonnan is, ha valaki magával vitte, lemásolta a régi emléket, erre is volt példa, nem is egy. A székelyföldi templomrekonstrukciók során viszont szinte kötelezően került elő egy-két felirat.

Sőt, az is előfordult, hogy a helyiek tudták, hogy templomukban vannak rovásjelek, de a szakirodalom nem tudott róla. 1992-ben azért mentem el Gelencére, mert valamikor a harmincas években említették, hogy a fölújításkor lebontott vakolaton székely írást találtak, a vakolatdarab azonban elveszett. Én szorgalmasan végigjártam minden templomot, azokat is, ahol pontosan tudtam, hogy nincs ma székely felirat, de egykor jelezték, akár mert valaha volt, akár mert tévedtek.

A történetet elmeséltem a helyi iskola igazgatójának, aki erre csodálkozva megmutatta azt a feliratot, amelyet később publikáltam is, hogy ott volt az mindig.

Hazaérkezésem után nem sokkal kaptam Ferenczi Gézától, az udvarhelyi múzeum akkor már nyugdíjas régészétől a hírt – a templomokat végigjáró körút egy részét együtt tettük meg –, hogy Dályán új, hosszú felirat került elő, szokatlan módon, a külső vakolaton.

A feliratokat őrző templomok csaknem kivétel nélkül unitárius vagy református templomok egyébként – a gelencei éppen kivétel –, sokszor éppen a lemeszelés mentette meg a feliratot, s aztán a 20. századi rekonstrukciós munkák során találták meg őket. Dálnokon a nagy 1977-es földrengés rongálta meg a templomot, utána került elő az ottani felirat – az emlékek tehát jobbára véletlenül bukkannak föl. Módszeresen nehéz is keresni őket, de a templomfelújításokon érdemes erre figyelni.

Hol a helye a magyar kultúrában a rovásírásnak?

Erre sajnos nem tudok még akár tíz oldalon sem válaszolni… Talán majd egy könyvben, remélem, hamarosan. A történet rendkívül érdekes, kacskaringós és tanulságos, tele izgalmakkal és kisebb krimikkel, és – nem véletlenül – sok mindenben párhuzamosan halad a hunhagyomány történetével. De nem azonos vele.

Azt gondolom, hogy ha valaki alaposan meg akarja ismerni a székely írás emlékeinek a történetét, az igen kiművelheti magát, mert humanisták, ferencesek, a koraújkor meghatározó magyar szellemi vezetői, a törökellenes harcokban óriási szerepet játszó itáliai polihisztor, német humanista könyvgyűjtő, peregrinus diákok, a 19. századi romantikus történetírók, nagy szaktudású hamisítók is bőven érintve vannak.

Nem úgy néz ki persze, hogy az árvalányhajas magyarkodás vagy székelykedés bármit tudna, vagy akarna tudni erről a háttérről.

Hogyan lehet és érdemes tanítani a rovásírással kapcsolatos tényeket, legyen-e ez része a közoktatásnak, és ha igen, milyen formában?

Ebben a tudományos életnek kell előbb lépnie: a tananyag elkészítéséhez elkerülhetetlen, hogy össze legyenek gyűjtve a megalapozott ismeretek. Mert nincsenek, igaz, ha más nem történne, mint hogy néhány képpel és szemelvénnyel egészítenék ki a Magyar Művelődési Lexikon vagy a Korai Magyar Történeti Lexikon idevágó szócikkét, már az is elég lenne, míg kidolgozottabbá nem válhat az anyag. Azért volna értelme egyébként, mert a dilettantizmustól védelmet nyújt, ha nem tőlük hallunk először valamiről. És természetesen a kritikus gondolkodás, de az egyébként se árt.

Sokszor hangsúlyoztad, hogy a rovásírást nem használták a teljes magyar nyelvterületen, csak a székelyek között. Székelyföldön most több kísérlet is történik „a székely történelem” oktatására, saját kulturális emlékezet kialakítására. Mivel a székelység történetének kutatásai rengeteg kérdést, problémát felvetnek, illetve elszenvednek, szerinted hogy lehet ezt tudományos igényességgel ugyanakkor újszerűen és célravezetően a közoktatásba beemelni?

A székelységnek évszázadok óta saját identitástudata van, ez nem új, sőt, a források azt mutatják, hogy a nem székelyek is különálló csoportként kezelték őket. Azt nemigen vitatja senki, hogy a székelyek a honfoglaló magyar törzsekkel együtt érkeztek, és Székelyföldre jóval később telepedtek, ebben a történészek is, nyelvtörténészek is egyetértenek.

Hogy előtte a székelység magva önálló törzsként vagy töredékként csatlakozott-e, vagy a magyar népességből szerveztek egy határvédő csoportot, azon vitáznak, a nyelvtörténészek inkább az utóbbit, a történészek az előbbit mondják.

Én nyelvészként egyáltalán nem tartom meggyőzőnek a nyelvészek nyelvészeti érveit, és sokkal elfogadhatóbbnak tartom azt kompromisszumos megoldást, hogy alapvetően önálló népként csatlakozott népességhez rendeltek további, már a többi magyar törzsből származó csoportokat.

A székely identitástudatot aztán a kollektív előjogok jócskán megerősítették, de egyébként majdnem mindegy, mikortól van és honnan származnak az egyes elemei, ha egyszer van, akkor nem lehet félresöpörni azzal, hogy ostoba kitaláció, mert hiszen ha valami velünk van pár évszázada, akkor az bizony létezik, a kiindulóponttól függetlenül.

Az más kérdés, hogyan lehet ezt nem bezárkózásra, hanem nyitásra használni – ugyanez a kérdés a magyar identitás kapcsán is fölmerül. Szerintem úgy, ha a kulturális örökséget valóban ismerjük, és nem ostobaságokat terjesztünk meg hiszünk róla, és ha a helyén, azaz valóban örökségként kezeljük, tehát nem akarunk visszamenni az időben, ha nem benne élni akarunk, hanem tudni róla, építeni rá, elfogadni.

Ha megismerjük a történetét, akkor azzal is kénytelenek leszünk szembesülni, hogy sok eleme a szomszédoktól meg mindenféle megszállóktól – töröktől, némettől – származik, ez oldhatja a begubózó paranoiát.

Azt gondolom egyébként, hogy csak a bizonytalan identitású embernek, csoportnak kell a melldöngetés, aki tudja, hogy ő ki, honnan jön, milyen kultúrában él, annak nincs szüksége arra, hogy saját magát folyton erősítgesse akár szimbolikusan, akár bandázással, akár mások szapulásával és lenézésével. A sovinizmus szánalmas, mert önbizalomhiányról, gyengeségről árulkodik.

Hozható-e európai „forgalomba” a rovásírás, úgy értem válhat-e nemzeti szimbólummá, nemzetközi szintéren is érdekes kulturális ismertető jeggyé?

Nem hiszem. Egyrészt a sikeresen fölépített politikai polarizáció miatt nem: ha egy szimbólumot a magyarság egyik része kirekesztésre használ, a másik része meg éppen ezért irtózik tőle, abból nem lehet nemzeti jelkép. De egyébként a svédek sem használják ilyesmire a rúnákat – némi humoros, önironikus, de mindenképp önreflexív felhanggal esetleg.

Ilyesmi lehetséges, de csak ha a hozzáragacsolt nacionalizmust sikerül még valahogy levakargatni a székely írásról. Azért nem árt, ha tudjuk: semmi jele annak, hogy a székely írás használata akár Székelyföldön is hétköznapi lett volna. Amikortól ismerjük, sokkal inkább kuriózumnak számított.

Befolyásolja-e a rovásírásról kialakult képet, illetve ennek a kulturális emléknek a jövőjét az, hogy politikai szimbólumként is használja a magyar szélsőjobb? Lehet-e „visszavételezni” a szélsőjobbtól a rovásírást, és ha igen, hogyan? És miért lenne ez jó, ha jó lenne?

Ezekre a kérdésekre válaszoltam már, azt hiszem, úgyhogy összegzésféleképp: befolyásolja bizony, és ez egyáltalán nem jó. Annak örülnék, ha sikerülne minél több embernek minél többet megtudnia az emlékek művelődéstörténeti hátteréről, mert az bizony ránk fér.

És ez azért is jó lenne, mert akkor a közös kulturális örökségnek ezt az elemét egyszerűen nem lehetne sem mitizálni, sem pártszimbólummá alacsonyítani, sem kisajátítani. Minél kevesebb tere, szimbolikus törésvonala van az eszetlen, kibékíthetetlen politikai polarizációnak, annál jobb, mert hosszasan nem lehet ennek a nemzetnek olyan szétszakítottságban élnie, ahogyan az 1990-es évek végétől él.

A gyűlölet csak azoknak kedvez, akik uralkodni akarnak, a társadalmi széttörtség nemcsak letargiához, gyanakváshoz, bizalmatlansághoz vezet, hanem előbb-utóbb súlyos – politikai alapú – kontraszelekcióhoz, a szakértelem fölszámolásához, végül, a szakértelem teljes elértéktelenedése miatt társadalmi és gazdasági csődhöz.

Így aztán mindannyiunk érdeke, hogy megtanuljunk nem ugrani, nem bedőlni a gyűlöltkeltésnek, megtanuljuk fölismerni saját előítéleteinket, és megtanuljuk elviselni a miénktől eltérő véleményt, akkor is, ha sem elfogadni nem tudjuk, sem azonosulni vele.

Ez persze egyoldalúan nem sikerülhet, a szándéknak mindkét oldalban meg kell lennie, és mindkét oldalnak az ellenségeskedés szítói ellen kell fordulniuk, saját érdekükben. Ezt valakinek egyszer el kell majd végre kezdenie – talán lesz annyi eszünk, hogy még az előtt, hogy minden romokban hever majd, és úgysem lesz más választásunk.