Valami csodálkozással vegyes lenézést éreztünk úgy harminc évvel ezelőtt azon az amerikai főiskolán, ahol végighallgattuk az elsőévesek történelemóráját. Nagyjából kilencven percben végigrohant a tanár az ókori görög és római történelmen, ennyi idő alatt megvolt az athéni demokrácia, a görög–perzsa háború, felívelt és leáldozott Nagy Sándor csillaga, kiépült és összeomlott a Római Birodalom, végül eljöve a középkor, kész, passz. (N. Kósa Judit, NOL)

Kérdeztük, ugye, ez valami ismétlés volt, de csak ingatták a fejüket, hogy nagyjából most hallottak ilyesmiről először, és bámultak, amikor mondtuk, hogy mi fél évig tanultuk ezt az egészet ötödikben meg első gimnáziumban is. Másnap aztán fordult a kocka, amikor minket, érettségi előtt álló magyar cserediákokat állítottak ki a plénum elé. Mi érdekel titeket az ő életükből? – fordult a tanár feléjük, és már lendültek is a kezek a magasba. Miért lőtték le a szovjetek a dél-koreai utasszállítót? – hangzott az első kérdés, és mi persze tudtuk, hogy ez megtörtént, szűkszavú hír volt róla a lapokban pár nappal korábban.

A kérdések pedig tovább záporoztak, ’56-ról, a Gulagról kellett volna számot adnunk, meg hogy a mi országunk ugye a nácik pártján harcolt a háborúban, és van-e nálunk választás, illetve ha van, csak a kommunisták győzhetnek rajta, nemde? Anyám azt szokta mondani, hogy nagyapám volt a legokosabb ember, akit valaha ismert, de ő is úgy halt meg 1977-ben, hogy biztosra vette: lehetetlen, hogy akár az unokái életében megváltozzék a rendszer. Innen nézve érthető, hogy bizonyos anekdotikus részleteket leszámítva, soha nem beszéltek nekünk a megélt múlt teljességéről. Dédapám a mi történeteinkben aranyszívű egyházi karnagy volt, de nem vitéz.

Nagyapám csodadoktor, de nem eminens polgári kisgazda. ’56 novemberében az egész család a Tűzoltó utca sarki bérház pincéjében dekkolt, de az volt a legfőbb történés, hogy Ágota nagynéném rászokott a dohányzásra. A rendszerváltás tehát nem pusztán azért érte sokként az embert, mert hirtelenjében pőrén állt előtte a rendszer, amelyhez egész addigi szocializációja kötődött, és egyszeriben idézőjelbe került minden, ami valaha fontos volt a Kiváló Úttörő kitüntetéstől a „mi legalább háromévente kimehetünk” büszkeségéig. Az információözön hatott igazán bénítólag, hogy egy varázsütésre mindent tudni lehetett. Ami korábban tabu volt, mint ’56, Nagy Imre vagy a holokauszt, arról írt az összes újság, és a témába vágó könyvek súlya alatt roskadoztak a minden sarkon ott álló, rozoga kempingasztalok.

De ennél is megrázóbb volt, hogy egyszerre mindenki mesélni kezdett. Kikerekedtek végre a történetek, elhangzott mindaz, amiről addig úgy érezték, kár összezavarni vele a gyerek fejét. Eljött a pillanat, amikor meg lehetett végre érteni, mi miért történt, hogyan kapcsolódtak valós láncolatba az élet apró eseményei, kinek milyen döntése bizonyult történelmi léptékkel nézve helyesnek vagy éppen végzetesnek. Az akkori fiatal nemzedék számára tehát hihetetlen lelki felszabadulást jelentett a rendszerváltás. A politikai rendszer, amelyre jelképesen is ráborult „a múltat végképp eltörölni” milliószor elénekelt verssora, szétpukkant, mint egy szappanbuborék.

Egyszeriben mindent meg lehetett kérdezni, mindenre választ lehetett találni, valódi lett a választás, az ország és a helyi közösség ügyei pedig a szemünk előtt, megérinthető közelségben intéződtek. A világ legtermészetesebb dolgának éreztem akkor, hogy félállású gimnáziumi angoltanárként a gerund mellé a választási törvényt is megtanítsam a tizenhat éveseknek. 1990-ben a demokrácia gyakorlata látszott a legfontosabb tananyagnak. Valószínűleg az eufória okozta, hogy az ember jó ideig észre sem vette: ami neki boldogságot szerző lehetőség, az a fiatalabb generációknak már készen kapott adottság, s mint ilyen, önmagában nem feltétlenül érték.

Mindenesetre a varázs gyorsan elillant, és a korábbi, a kibeszéletlenségből, a politika szándékos múlttorzításából és a félelemből fakadó tudatlanságot hamar fölváltotta a nemtörődömség táplálta ismerethiány.

Érthető persze, hogy az anyagi biztonság megroppanása, a társadalom szociális szétszakadása, a fenyegető munkanélküliség vagy épp az intézményrendszer állandó, kiszámíthatatlan változásai viszonylagossá tették a politikai szabadság értékét. De a „politikától”, a politika gyakorlatát végző csoportoktól való kiábrándult elfordulás immár egész nemzedékeknek adott egy másfajta örökséget: a minek foglalkozzak vele, úgysincs valódi beleszólásom lemondását.

És itt nem pusztán az a kérdés, hogy ezek az emberek akkor most a bizonytalanok táborát erősítik-e, és ha regisztrációra kerülne a sor, elmennének-e akár a szomszéd sarokig is feliratkozni, hogy aztán élhessenek a legfontosabb demokratikus jogukkal. Kérdés az is, hogy minek alapján döntenek, ha eljön a pillanat. Hatnak-e rájuk az olykor nevetségesen primitívnek hangzó ígéretek, a féligazságok és egész hazugságok, belesétálnak-e századszor is abba a csapdába, amely szüleikre és nagyszüleikre is rácsukódott már? Tudják-e, hogy vannak csapdák? A vizsgálatok riasztó képet mutatnak. Egy 2008-as kutatás például azt jelzi, hogy az akkori középiskolások, azaz a 2010-es potenciális választók a legjobb iskolákban (fővárosi gimnázium) is legfeljebb felerészben tudtak választ adni az alkotmányt, a politikai intézményrendszert, annak működését illető alapvető kérdésekre.

Egy átlagos vidéki szakiskolában ez az arány 26 százalék volt. És ez csak a „hogy hívják a köztársasági elnököt, hány fordulós a választás” típusú tudás, amely egyébként az utóbbi egy évben a szemünk láttára válik minden ízében idejétmúlttá, így hasznavehetetlenné. De más kutatásokból az is világos, hogy a jövő választói a jelent nagyban meghatározó múltról is csak vázlatos – mondjuk így: elégtelen – tudással rendelkeznek. Fáj nekik Trianon, de fogalmuk sincs, mi miért történt ott, ismerik Horthy és Kádár nevét, de lényegében néhány családilag determinált közhelyen kívül semmiféle információval nem bírnak a rendszerükről. A tudatos állampolgárrá nevelés a demokráciákban megspórolhatatlan társadalmi feladat.

Nálunk különösen az, hiszen a mai középnemzedéknek meghatározó élménye a rendszerváltás és vele az eufória-kiábrándulás hullámvasútja, s öntudatlanul is ezt adja át a legerősebben az őt követő generációknak. Tenni kell tehát azért, hogy kifejlődjön a közéletet kontrollálni képes, józan ítélőképesség. Mindegy, ha valaki nem tudja, hogy hívják a közlekedési államtitkárt (tudja valaki, hogy hívják?), de megengedhetetlen, hogy fogalma se legyen, mi a helyi önkormányzat feladata. Norvégiában egész kis próbaparlamentet építettek, hogy a gyerekek ott tanulják meg a valódi működését. Angliában próbaszavazást tartanak a még nem választókorúaknak. Amerikában külön kurzuson gyakorolhatják az érvelést a fiatalok valamely politikai álláspont mellett, majd annak ellenében is: sorshúzás dönt arról, melyik vélemény mellett kell minél meggyőzőbb érveket felsorakoztatniuk.

Ha felütik az új Nemzeti alaptantervet, látni fogják, hogy a magyar törvényhozók is kulcsfontosságúnak tartják az úgynevezett állampolgári kompetencia megszerzését. A korábbi, ballib változatot felváltó keresztény-konzervatív szöveg elődjénél kevesebbszer emlegeti ugyan az Európai Uniót és a társadalmi szolidaritást, de ugyanúgy kijelenti: „ez a kompetencia magában foglalja a közösségi tevékenységek és a különböző – helyi, nemzeti, európai – szinteken hozott döntések kritikus és kreatív elemzését, továbbá a részvételt a döntéshozatalban (elsősorban szavazás útján)”. A kérdés csak az, hogy a magyar iskola miként lenne képes elérni ezt a célt. Hétköznapi működése folyamatosan bizonyítja ugyanis, hogy nem pusztán depolitizált, hanem lényegében rettegi a közéleti állásfoglalásokat.

Mivel az utóbbi huszonöt évben kénytelen-kelletlen a változások frontvonalába került, a parlamenti váltógazdaság hol ide, hol oda rángatta, az átlagos magyar iskola ma mindent elkövet, hogy falain kívül rekessze a politikai jelenidőt. Ami persze roppant üdvös, míg a primitív rokon- vagy ellenszenvekben megtestesülő pártpolitikai preferenciákról van szó, annál károsabb viszont, ha valóban tudatos állampolgári magatartásra akarja nevelni a fiatalokat. Ez utóbbira már csak azért is képtelen, mert az alaptantervet író politikai erő ismét megspórolta azt a fáradságot (rosszabb olvasatban: megfontolt döntéssel mondott le a változtatásról), amellyel az elsajátítandó társadalomtudományi tananyagot a legfontosabb cél, azaz a tájékozódni képes, tudatos állampolgárrá nevelés szolgálatába állíthatta volna.

A látszatvita, amelyet a valódi döntéshozatalból egyébként kizárt társadalmi és szakmai körök a Wass Albert vagy Kertész Imre tematikában folytattak, sikeresen elterelte a figyelmet az alaptanterv történelmi fejezetéről. Hiszen ott nincs botrány, sőt minden ugyanolyan, mint húsz, harminc, negyven évvel ezelőtt. Meg kell tanulni a történelmet a szakócától az űrhajóig, az utolsó évfolyamra (ismerve az oktatás rendjét: az utolsó félévre) hagyva olyan témaköröket, mint „A Kádár-rendszer kiépülése, konszolidációja, sajátosságai és válsága”, „Demokratikus átalakulás és a piacgazdaság létrejötte”, az EU története és működése, „Az Alaptörvény, a jogállamiság intézményei a mai Magyarországon”, valamint a romakérdés és a globalizáció.

Ám aki komolyan gondolja, hogy tudatos állampolgárokat, cselekvőkész polgártársakat akar nevelni, annak egészen más módon kellene tanítania a történelmet. Vennie kell a bátorságot, hogy ne rohanjon végig kétszer is az ókoron, a középkoron és az újkoron, viszont nézze a tananyagot a másik oldaláról: mit kell tudnia a jövő választójának ahhoz, hogy ne pusztán érzelmi-indulati döntéseket hozzon, hanem tisztában legyen vele, állásfoglalásaival éppen a történelem menetét befolyásolja? A válasz egyszerű. Azt kell tudnia, hogy mi történik ma, mi történt tegnap, mi történt a szüleivel és a nagyszüleivel, az ő kortársaikkal. Nonszensz, hogy a Nemzeti alaptanterv az alsó tagozaton foglalkozik utoljára a „szülők-nagyszülők életmódjával, tárgyi világával”.

Hiszen mi irányíthatná rá jobban a figyelmet a történelemtanítás lényegére, a feltárható és feltárni érdemes tényekre és összefüggésekre, mint a személyes múlt? Gondoljanak csak bele: ha valaki alaposan megismeri a családja vagy akár a lakóháza, az utcája históriáját, előveteti a fiókokból az anyakönyvi kivonatokat, a bizonyítványokat és a régi fotókat, megéli, hogy ugyanarra az eseményre hányféleképpen lehet emlékezni, közben pedig rácsodálkozik, minderről mit állít a lexikon, mit az egyik vagy a másik internetes hely, az nem kap több muníciót az életre, mint ha ezredjére is bebiflázza az Árpád-házi királyokat? Lehet annak turulos délibábot, zsidó világösszeesküvést, zavaros rendszerváltást hazudni? Lehet néhány giccses mázolmánnyal helyettesíteni a közös történelmi értékekről való tisztázó gondolkodást? Be lehet csapni, ha választásra kerül a sor? Dehogy lehet. Nem véletlen hát, hogy olyan lett ez a Nemzeti alaptanterv, amilyen.