Minden nemzetnek van emlékezetpolitikája, ám ritka az a hely és az az idő, amikor ez az átpolitizált emlékezet nincs konfliktusban a történettudománnyal. Sőt, az emlékezetpolitika és a történettudomány között szükségszerűek a konfliktusok, tekintettel a két tevékenységi forma eltérő tartalmára és céljára.(Földes György / nol.hu)

Az már cseppet sem természetes, hogy az ellentét olyan erős legyen, hogy károsan hasson működésükre. Harmonikus állapot akkor jöhet létre, ha az emlékezetpolitika nem terjeszkedik túl a területén, ha kutatásokat és nem eredményeket rendel a történettudománytól, ha nem szorítja ki a nyilvános térből a tényleges tudományt. Elfogadható viszony akkor alakulhat ki, ha az uralkodó politikai áramlat nem akarja ellenfeleit bűnbakként kiszorítani a közéletből, ha érdekeltnek tekinti magát a reális nemzeti önismeret megteremtésében.

Az emlékezetpolitika soha nem a múltról, hanem a jelenről és a jövőt formáló hatalmi aspirációkról szól. Különösen agresszív lehet, ha a nemzeti történelem kisajátítására irányul, ha a felejtést, a sajátnak tekintett hagyomány megtisztítását célozza a rávetülő árnyéktól, vagy ha egy másik hagyomány pozitív teljesítményét akarja a feledés homályába kényszeríteni.

Vajon lehetősége, kötelessége-e a történettudománynak, hogy átlépje a saját szűkebb illetékességi területét és megütközzön a történelmet esetileg vagy tendenciaszerűen eltorzító, meghamisító emlékezetpolitikával?

Sokszínűsége lehetővé teszi a történészszakma számára, hogy egy adott problematikáról lefolytassa a maga vitáit. De a történészszakma nem háríthatja el azt a felelősséget sem, amelyet a reális nemzeti önismeretért visel. Nem nézheti tétlenül, ha a politika – megkerülve vagy átlépve a történettudomány eredményeit – erőszakot tesz a múlton és egy olyan kollektív emlékezetet alakít ki, amely alkalmatlanná teszi a nemzettudatot arra, hogy feldolgozza a ma és a közeljövő reális kihívásait.

A cikk folytatódik a Nol.hu oldalán