Elzúgtak a kampányok, de hatásuk itt marad velünk, és nyomot hagyhat a történeti köztudatban is. Előfordult ugyanis, hogy a politikai üzenetet hamis históriai érvek támasztották alá, olyan komoly fórumon és akkora nyilvánosság előtt, hogy az képes lehet tovább homályosítani a nemzeti emlékezetet. Ilyen volt Kövér László házelnöknek a 16. századi „európai bankárokat” és azok hazai, „hazaáruló” zsidó „kiszolgálóját” érintő beszéde, melyet hamis történelmi „tényekre” épített.

A Fuggerek ültették a trónra Lajost. Vagy nem

Az 1526-os mohácsi csatában elhunyt II. Lajos király és hitvese tököli szobrát 2013. november 8-án felavató házelnök így foglalta össze, milyen körülmények között került trónra a tízesztendős gyermek: „a magyar nemesség az 1505-ös rákosi végzés alapján úgy határozott, hogy többé nem választ meg királynak mást, mint magyar embert, a Jagelló házból származó Ulászló fia [II. Lajos] mégis megörökölhette a trónt (…), mert a korabeli európai pénzügyi hatalmasság, a Fugger bankház képes volt felülírni a magyar nemesek országgyűlésének az akaratát. (…) Magyarországot abban az időben nem a magyar király, nem a magyar nemesek, hanem a bécsi (sic!) Fugger bankház irányította.” 

Valójában a rákosi végzés csak egy bizonyos esetre szólt, nevezetesen arra, ha Ulászló „férfiörökös nélkül találna elhunyni”. Csakhogy a következő évben megszületett fia, Lajos. A Fuggereknek tehát semmi közük nem lehetett ahhoz, hogy trónra került, ahogy természetesen az országot sem irányították.

Az 1505-ös végzés nem a hazafiságról szólt, hanem hatalmi harcról és egy ember személyes ambíciójáról: ennek révén kívánt trónra kerülni Szapolyai János. Lajos király halála után meg is szerezte a trónt, és mindenki megláthatta, mit gondolt ő arról, amivel mostani szoboravató gondolatait zárta Kövér: az „elkötelezettségről és bátorságról. Arról, hogy mit követel meg a haza”. Három évvel a mohácsi vereség után, amikor még csak az ország déli pereme volt török kézen, ő – ellentétben „Fugger-káder” elődjével – nem harcolni ment ugyanarra a mezőre, hanem kezet csókolni Szulejmán szultánnak. Afféle keleti nyitásként a töröknek hadműveleti területként rendelkezésre bocsátotta országát nyugati hadjárataihoz: 1529-ben Bécs alá, 1532-ben pedig Kőszeg alá azért juthatott el hamar az ottomán had, mert harc nélkül átmenetelhetett Szapolyai országán.

Az idegen Fugger-ügyfél védte meg a maradék országot?

Ezzel – és a Kövér által sugalmazottakkal – szemben az, aki valóban a Fuggerek ügyfele volt, az ország nyugati része fölött uralkodó másik magyar király, vagyis az „idegen” Habsburg Ferdinánd megvédte Bécset is, Kőszeget is (bátor emberét, a horvát-német Jurisics Miklóst utóbbiért elhalmozta címekkel, javadalmakkal), és ezzel megállította a török nyugati terjeszkedését.

Az is tudvalévő, hogy Habsburg Ferdinánd és utódai sokszorta több pénzt fordítottak Magyarország védelmére, mint amennyi Magyarországból befolyt (abból az országból, ahol az a bizonyos Rákoson „hazafiasan ” határozó magyar nemesség egyáltalán nem adózott). Csak az itteni végvári katonák éves zsoldja kétszer akkora összeg volt, mint a Magyarországról érkező összes évi jövedelem, és akkor nem számoltuk a zsoldkiadások sokszorosát igénylő várépítéseket. Ahogy a téma kutatója írta: „már a kortársak világosan látták, hogy Magyarország [Bécs] segítsége nélkül talán egyetlen esztendeig sem tarthatná magát.”[1] Abban pedig, hogy a Habsburgok jól-rosszul, de mégiscsak kiépíthettek és fenntarthattak egy ilyen költséges végvárrendszert, abban akár bankáraiknak, a Fuggereknek is lehetett szerepük. Ezzel szemben Szapolyai politikája oda vezetett, hogy a legfontosabb vár, Buda harc nélkül a töröké lett.

Figyelemre méltó, hogy az augsburgi és német Fuggerek a beszédben „bécsiek” és „európaiak” lettek, alátámasztandó a mai kormányzati szabadságharcot, melyet – minden március 15-én újra megtudjuk – úgy vívunk ma az Európai Unió és a Valutaalap bankárai ellen, mint 1848-ban Bécs ellen. Így repülnek vissza többszáz évet az egymásra kopírozott ellenségképek.

A cikk a tenyleg.com oldalán folytatódik.