A frontkatonák féken tartására nagyobb gondot fordított a Monarchia az első világháború második felében, mint arra, hogy legyőzze az ellenséges országok haderőit.

„A kivégzendők első csoportja fetrengett és vonaglott a földön, mert alig ha egy volt közülük halott. Ekkor … kiadták a parancsot, hogy a fegyver csövét illesszék az áldozatok fejéhez. Mikor már valamennyiük agya péppé volt lőve, a második csoportra került a sor.” Így számolt be tanúvallomásában egy kirendelt orvos az Osztrák–Magyar Monarchia negyvennégy katonájának 1918-as kivégzéséről, amely a megszállt szerbiai Kragujevácban történt. A katonák bűne az volt, hogy miután többéves hadifogságból szabadulva újra besorozták őket, részegen szidalmazták a tisztjeiket. A kivégzőknek „remegett a kezük, mikor bajtársaik arcába kellett lőniük”, ezért vált szükségessé a sortűz megismétlése.

Az áldozatok „csaknem valamennyien családapák voltak, és mindnek különböző és sok vitézségi érem díszítette a mellét” – szólt a tanúvallomás, amit magyarul 1919 elején Búcsúztató – Halotti ének az Osztrák–Magyar Monarchia felett című munkájában az orvos neve nélkül idézett Karl Kraus osztrák író. (Az eredeti, német nyelvű verzió csak néhány hónappal korábban, Kraus saját lapjában látott napvilágot.) Kraus, a 45 évesen már világhírű szenvedélyes társadalomkritikus – akiről Ady Endre a háború előtt, 1913-ban azt írta: „ez a harcos, gazdag életű író … miértünk is viaskodik” – már a háború alatt gyűjtötte az adatokat a sajtóból, majd feltáró munkájában segíthette, hogy a fegyverszünetet követően Friedrich Austerlitz szociáldemokrata képviselő, jogász és főszerkesztő nyilvánosságra hozott egyes tábori törvényszékekre vonatkozó aktákat. A kragujeváci eset kirívó volt (mellyel kapcsolatban, mint Kraus írja: „a vizsgálatot, ha nem is fejezték be, de legalább elindították”), az viszont jellemző, hogy megtörténhetett.

Az eltelt egy évszázadban sokat és okkal foglalkoztak a hazai történészek is az országok közti harcok borzalmaival, hiszen ezekben félmillió magyarországi katona esett el. A világégés azonban nemcsak a békeidők végét jelentette, hanem a XX. századi állami terror kezdetét is. Igaz, a saját katonák terrorizálása „természetes” velejárója volt a sorkötelesekből felállított katonaságnak, már a francia forradalom óta. Ám az új, nagyobb tömegeket megmozgató világháború ebben is felülmúlta elődeit. Megkockáztatható, hogy az egymást követő hazai politikai vendettasor sem a Tisza-gyilkossággal, illetve az 1919-es vörös terrorral vette kezdetét, hanem az annál pusztítóbb – mert időben is tovább tartó – háborús állami erőszakkal: amazok indulati válaszát részben éppen ez válthatta ki. Amivel azonban – mint a HVG kérdésére a korszakkal foglalkozó történészek, Pollmann Ferenc, Szabó Dániel és Bihari Péter egybehangzóan állították – nem nagyon foglalkoztak célzott kutatások, így megközelítőleg pontos számok sincsenek például arról, hogy a háború alatt hány osztrák–magyar katonát végeztettek ki saját feletteseik a legkülönbözőbb indokkal.

Nem tudjuk például, hogy a Monarchia egyik legvéreskezűbb magyar fegyelmezőjének hírében álló báró Lukachich Géza altábornagy, az egyik magyarországi katonai körzet karhatalmi parancsnoka voltaképpen hány ott szolgáló, vagy oda menekült, különböző nemzetiségű császári-királyi katona és dezertőr életének kioltásáért felelős. Az erről legtöbbet eláruló, még 1969-ben megjelent Katonai összeomlás és forradalom 1918-ban című kötet szerzője, Farkas Márton is csak annyit közölt, hogy 1918 tavaszi működésének néhány hónapja alatt Lukachich „Magyarországon százával akasztatta fel a katonákat”.

Kraus Az emberiség végnapjai című 800 oldalas – eleve nem előadásra szánt, de könyvben mellbevágóan hatásos – drámájában szintén elborzaszt számos halálos és nem halálos kimenetelű esettel. Köztük azzal, hogy katonaorvosok hogyan „eresztettek erősáramot idegbeteg katonákba”, hogy azután „gyógyultan” rögtön visszaküldjék őket a lövészárkokba, azt remélve, hogy stréberségükért cserébe ők maguk megússzák a frontszolgálatot. Erős Ferenc pszichológus Freud, Ferenczi és a Monarchia világa című 2006-os tanulmánya szerint ugyanis a harctéri sokkot szenvedett katonák elektromos „kezelését” hiába ellenezték tekintélyes orvosok, a hadvezetőség támogatta.

Kraus elsősorban a Monarchiáról írt, ahol szerinte azok, akiknek „nincs agyuk, kárpótlásul tekintélyt kapnak”, és ahol a főtisztek „a katonai rendtartásban keresték potenciájuk pótlását”. Ez, a cseh író Jaroslav Hasek Svejkjéből jól ismert önpusztító birodalom azonban csak egy volt a sajátjaival szemben is kíméletlen hadviselő országok közül (lásd Túl a Monarchián című írásunkat).

A pontos számok ismerete nélkül is valószínűsíthető, hogy a Monarchiában a nyugati antantországokénál nagyságrenddel több áldozatot szedett a katonai önkény, még akkor is, ha az ellenséges polgári lakosok és hadifoglyok elleni tömeggyilkosságokat nem számoljuk bele. Pedig I./IV. Károly császár-király, nem sokkal trónra lépte után jelentősen enyhített a frontszigoron. 1917 elején például előírták, hogy a parancsnokok által meghozott halálos ítéleteket jóváhagyásra fel kell terjeszteni Bécsbe, továbbá betiltották a hétköznapi gyakoriságú  kikötés és kurtavas büntetést. Előbbi azt jelentette, hogy a katona két alkarját hátratekerve összekötötték, és ezeknél fogva úgy húzták fel egy faágra, hogy a lába éppen csak elérte a földet. Egy B. Sárközy Gergely nevű berukkoltatott parasztgazdának a Nagyhaboru.blog.hu-n olvasható visszaemlékezése szerint már azért is járhatott kikötés, mert valaki a megengedettnél előbb ette meg egyik konzervjét. „Elborzadva láttam, hogy némelyik már 10 perc múlva megkékült és csakhamar elájult. Ezeket rögtön leoldották és eszméletre locsolták. Megundorodtam e középkori barbárságtól” – emlékezik. A kurtavassal pedig az egyik kezet és az ellentétes oldalú lábat néhány órára szorosan összebilincselték.

A tábornokok valósággal háborogtak az enyhítés miatt, mondván: ezért ugrott az egekbe 1918 elejére a katonaszökevények száma – az év első három hónapjában csak Magyarországon 45 000-et tartóztattak le közülük. 1918 februárjában vissza is állítottak mindent úgy, ahogy Ferenc József császár-király idejében volt. Mi több, sok új szigorítást is életbe léptettek. Előírták például, hogy a „henyélés kiirtása” céljából kötelező a napi több óra alaki foglalkozás, és ha ehhez a lövészárok túl szűk, akkor legalább egy órán át gyakoroltassák a szalutálást. El lehet képzelni az eltetvesedett, hetekig szabad ég alatt nélkülöző, folyamatos életveszélynek kitett frontkatonák fokozódó elkeseredettségét és indulatát feletteseik iránt, akik a néhány hónaposnak ígért háború immáron negyedik évében jobbra-balra-átokkal kezdték (ismét) egzecíroztatni, a parancsmegtagadásért pedig főbelövéssel fenyegetni őket.

A főparancsnokság előírta továbbá, hogy meg kell növelni a „bizalmi emberek”, vagyis a társaikat besúgók számát. Emellett különleges katonai törvényszékeket is létrehoztak, ezek hatáskörét a civilekre is kiterjesztették, a börtönök telítődése miatt pedig katonai büntetőalakulatokat állítottak fel, csökkentett kenyéradaggal, és kényszermunkával. Mindennek eredménytelenségét látva nyáron továbbléptek, és elrendelték, hogy a legkisebb fegyelmezetlenséget elkövetőt – mint Farkas Márton írja – „nyilvánosan meg kell szégyeníteni”, és ennek „során az atrocitások is megengedhetők, sőt hasznosak”. Bár a szerző részletekbe nem bocsátkozik, feltehető, hogy ez utóbbi a katonai alakulat előtti megveretést jelentette. Újabb jogászokat is behívtak a hadbíróságokhoz, amelyek a korábbi létszámmal már nem győzték a „munkát”.

Döbbenetes adattal világítja meg ezt a helyzetet Balla Tibor Katonai alakulatok karhatalmi bevetései Magyarországon 1918-ban című 2009-es tanulmányában. Állítása szerint ugyanis „a háború utolsó évében a hadsereg több mint fele már nem a frontokon harcolt, mivel egyre több katonára volt szükség a hátországban a lakosság és a többi katona féken tartására.” A dezertőrök hajkurászásán és sztrájkok letörésén kívül a falvakban élelmiszer-rekvirálással foglalkoztak elsősorban, vagyis olyasmivel, amit az utókori emlékezet inkább csak a tanácsköztársasági diktatúrához kapcsol.

Különösen súlyos volt az egykori hadifoglyok helyzete. A Szovjet-Oroszországgal 1918 márciusában megkötött különbékét követően ugyanis fél év alatt körülbelül 700 ezer fogoly jött onnan „haza” – pontosabban először az úgynevezett vesztegzárállomásokra, amelyek rossz ellátással és fegyelmező gyakorlatokkal súlyosbított lágerek voltak. A hadvezetés kegyetlen módszerekkel próbálta kiszűrni a táborlakók közül a forradalmi eszmékkel fertőzötteket; akik fennakadtak a hálón, „átmenő büntető lágerekbe” kerültek, a többiek pedig legtöbbször újra valamelyik fronton találták magukat.

Kraus már akkor, a Búcsúztatóban, de máig ható érvénnyel javasolta, hogy a népek felejtsék el, mit vétettek mások őellenük, de emlékezzenek arra, amit „ők maguk tettek a másik néppel, és főként saját magukkal. Jaj volna nekünk, ha magunknak akarnánk megbocsájtani.”

LŐRINC LÁSZLÓ cikke a HVG-ben jelent meg