Reflexiók a Magyar remény 1968-ban című írás kapcsán.

„Mondd csak fiam, mi a fenének jöttetek ti ide” – kérdi Grendel Lajos Nálunk, New Hontban című regényének egyik szereplője, egy bizonyos Kálmán bácsi az Ipolyságra 1968. augusztus 21-én bevonuló magyar csapatok parancsnokát, Peti főhadnagyot. Majd, amikor erre a tiszt azt válaszolja, hogy azért, hogy leverjük az ellenforradalmat, Kálmán bácsi megpróbálja neki elmagyarázni, hogy Ipolyságon (és ez persze a korabeli Csehszlovákia összes városára igaz) semmiféle ellenforradalom nincs, az ott élők csupán szabadok akarnak lenni, ezért az lenne a legjobb, ha elmennének. A főhadnagy azonban vak és süket a valósággal szemben, őt csak a parancs teljesítése érdekli, így Kálmán bácsi magyarázata el sem ér az agyáig.

A valósággal szembeni vakság és süketség állapotát tükrözi az az írás is, amely a prágai tavasz katonai elfojtásával kapcsolatban a Magyar Nemzetben jelent meg, és amelyről a Felvidek.ma című portálon is megjelent egy, az írás tartalmával egyetértő ismertetés. Amit én személyesen meglehetősen fájlalok, hiszen ha el is fogadjuk, hogy a magyarországi sajtó egy jelentős része már rég elveszítette a valósággal való kapcsolatát, attól még egy szlovákiai magyar portálnak nem kellene kritikátlanul és lihegve átvenni mindent, ami onnan jön, és „hazai” szerkesztőinek illene ismerniük saját közösségük történetét.

Revíziót?

De mi is a baj a Magyar Nemzet írásával? A kisebb az, hogy szinte csöpög a határrevízió iránti vágytól. Bár én nem látok abban problémát, ha valaki a revízióról álmodozik, hiszen ez mindenkinek a személyes ügye. A gond azzal van, hogy hangulatot kelt, ám valós megoldást nem kínál, például nem mondja el, hogyan képzeli a revíziót. Mert azt talán nem feltételezi, hogy a szlovákok önként mondanának le Dél-Szlovákiáról. Ha pedig nem önként, akkor csak az erőszak, vagyis a háború marad (bár a putyini béke szószólóitól ez kicsit furcsán hangzik), mindazzal, amivel az jár: gyalogsági rohammal az Ipolyon át, a komáromi hidat rohamozó tankcsapatokkal, a Csallóközre hulló bombákkal, és vállról indított rakétákkal, amelyeknek Gömör a céljuk. Talán még a Lakinger Béla zsebcirkáló is harcba indulna.

Tegye fel a kezét, aki ezt szeretné! És arra a kérdésre még nem is kaptunk választ, hogy mit kellene visszafoglalni. Jöjjön ismét a „mindent vissza”, és magyar hegyi vadász csapatok szállják meg a Tátrát? Ja tényleg, magyar hegyi vadászalakulatok nincsenek is. Vagy jöjjön az etnikai határ? De az hol van? Komárom és Dunaszerdahely még magyar többségű, de Érsekújvár, Léva, Rimaszombat már nem? Ezeket a településeket talán fel akarja adni? Az bizony nem volna túl hazafias gondolat. Esetleg vissza kell foglalni az alig 2,5%-nyi magyarsággal bíró Kassát is? De akkor mi lesz a város lakosságának alig 97%-val, vagyis a szlovákokkal? Hacsak nem Vlagyimir Vlagyimirovicstól lessük el, mit is tesz a megszállt területekről Oroszországba hurcolt ukránokkal.

Egyszóval nem hiszem, hogy léteznének valós válaszok ezekre a kérdésekre. Ha meg nincsenek, akkor talán nem kellene erről írni. De ha még írnak is, miért kell ezt egy magára valamit adó sajtóterméknek (valószínűleg itt a hiba) megjelentetni.

A tények alapján nem örömet, hanem bánatot hoztak a magyar katonák

A Magyar Nemzetben megjelent írás legnagyobb problémája persze nem az álmodozás, hanem az, hogy az írás szerzője igencsak hadilábon áll a történelem ismeretével. Aminek az okát persze én nem tudom, de mielőtt bárki a témáról ír, jobb esetben, elolvashatta volna Szarka László vagy Popély Árpád munkáit. Azokból ugyanis kiderülhetett volna számára, mit is akart a szlovákiai magyarság 1968-ban.

Forrás és a folytatás lehetősége

---

Kapcsolódó anyag, amire az írás reflektál