Maga is enyhe diszlexiával küzdött, bár akkor ezt még nem ismerték fel, de csak előnyére vált, hiszen így tudja jól és ismeri ezeknek a gyerekeknek a problémáit. Dr. Gyarmathy Évával, a Diszlexia Központ és a Sajátos Nevelési Igényű Tehetségeket Segítő Tanács alapítójával beszélgettünk.

Az integráció fából vaskarika, ha az iskola nem idomul a gyerekekhez, és az atipikus, sajátos nevelési igényű gyerekeket változatlan rendszerbe próbálja visszatuszkolni, amivel mindenkinek, a gyereknek, a pedagógusnak, a többi gyereknek, de még a társadalomnak is árt. Főleg úgy, hogy közben egyre több az atipikus gyerek, és lassan nem őket kellene integrálni, hanem a tipikusakat hozzájuk – vallja a Magyar Tudományos Akadémia tudományos főmunkatársa.

A pszichológus, aki az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán is tanít, elmondta, hogy úgy nem lehet az integrációra felkészíteni a tanárjelölteket, hogy közben őket szegregáljuk és diszkrimináljuk egy jogszabály miatt.​

Milyen volt a hatvanas évek Magyarországában felnőni?

Gyerekként látszólag nagyon szabad időszak volt. Azt éreztem, hogy valamiféle biztonság vesz körül, pedig utólag, amikor már felnőttként jobban ráláttam, megtudtam, hogy ez azért nem teljesen volt így. De gyerekként nagyon nagy szeretet vett körül minket. A szabadság olyan szempontból is megvolt, hogy a szüleim nagyon sokat dolgoztak, és arra kényszerültünk – vagy inkább úgy mondom: fontos szempont volt –, hogy önálló legyek. Tehát már óvodába egyedül mentem busszal. Ez jót tett, mert megtanultam, hogyan kell megoldanom a helyzeteket, hogy csinálhatom önállóan, mert egy óvodás már meg tudja csinálni, és hogy felelős vagyok azért, amit csinálok. Ezt éltem meg gyerekkoromban.

Most elképzelhetetlennek tűnik, hogy egy óvodás egyedül menjen oviba akár gyalog, akár busszal.

Én is így érzem, és így értem, hogy akkor nagyobb volt a szabadág. Miközben nem volt szabadság igazából. De sokkal nagyobb volt a biztonság, kevesebb veszély volt. Akkor is voltak persze rossz emberek. Megmondták, hogy mit szabad csinálni, mit nem szabad csinálni. Föl voltunk készítve ezekre. Most viszont olyan szinten kell körülbástyázni a gyerekeket, a játszótereket…

Kell?

Így érzik a felnőttek. Azért azt is hozzáteszem, hogy akkor alig voltak autók. Ha voltak is, nem ekkora sebességgel mentek. A játszóterek nem voltak körülkerítve, egyikről mentünk a másikra, ide-oda. Most pedig kerítések által körbezárva játszanak a gyerekek. A biztonság és a szabadság csereszabatos. Sajnos, ahol biztonság van, ott nincs szabadság, és ahol szabadság van, ott nincs teljesen biztonság. Ebben kell megtalálni egy olyan szintet, ami mindenkinek komfortos. Szerintem akkor is voltak olyanok, akik nem érezték magukat biztonságban, és sokkal kisebb szabadságfokon élhettek az ő gyerekeik. De most is sokkal jobban meg lehetne bízni a gyerekekben. Ehhez tiszta szabályokat állítani, ami az egyik fontos feltétele annak, hogy egy gyerek valóban szabad, önálló, sőt autonóm legyen.

Miért kezdte el érdekelni a lélektan, illetve azon belül is a neveléslélektan?

Ez egy nagyon hosszú út volt, sok minden akartam lenni, nyelvésztől kezdve csillagászig, rengetegféle dolog vonzott, de egyvalami különösen érdekelt, ami ott volt mindegyikben: a mintázat. Ezt megtaláltam az etológiában, a nyelvészetben – érdekes módon a lányom nyelvész lett, mielőtt egyéb utakra indult – és a csillagászatban. Életemben egyetlenegyszer voltam színjeles az iskolában, az is szerintem azért, mert a szüleim megígérték, hogy kapok egy kutyát, ha egyszer tiszta jeles lesz a bizonyítványom. Sikerült, megkaptam a kutyát, aztán többet nem is lettem kitűnő. Mindenesetre az állatok nagyon érdekeltek és érdekelnek. A viselkedésük rengeteg dolgot elárul arról, ahogy mi viselkedünk. Etológus akartam lenni, de nem vettek fel rögtön, mert oda kellett a fizika, ami nem volt annyira kedves nekem. Ezért egy évre elmentem az ELTE TTK Állatszervezettani tanszékére, ahol „laboráns három” volt a beosztásom, ami gyakorlatilag az utolsó laboránsszint. Reggelente én söpörtem össze mindenhol lapátszámra a döglött csótányokat. Egyébként az állatkertből meg én hoztam az értékes márványcsótányokat a villamoson kis dobozban. Mégsem lett belőlem biológus, mert közben megszületett a fiam, és akkor rácsodálkoztam a gyerekekre. Így került a képbe a pszichológia. Na meg még mindig ott volt, hogy pszichológiáról is lehet etológiára menni. De aztán végül megmaradt a pszichológia.

Akkor gyakorlatilag a fiának köszönhető, hogy pszichológus lett?

Mondhatjuk így, igen.

Miért a neveléslélektan, miért pont ez az ága fogta meg?

Az egyik legnagyobb csoda az, ahogy egy kisgyerek alakul, formálódik, és azt, hogy milyenné és mivé lesz, nagymértékben befolyásolja, meghatározza a környezete. Persze van egy alap, amit hoz minden gyerek magával, de ebből a kártyából bármit ki lehet játszani, attól függően, hogy milyen lapokat osztanak neki. Azt gondolom, hogy a direkt nevelés inkább ártalmas. Sokkal jobbnak tartom a fejlesztő környezetet, ahol mintákat tudnak követni a gyerekek, hiszen ők azt látják, hogy ez van körülöttünk, akkor ezt így kell csinálni. Azaz átveszik a környezetet úgy, ahogy van. A család az egyik nagyon fontos szocializációs közeg, de közben az iskolában is iszonyú sok időt töltenek a gyerekek, most annyira sokat, hogy az már szerintem tragédia, amivel megint csak visszajutunk a szabadság és önállóság kérdéséhez. Emlékszem, mi általános iskolában legkésőbb kettőkor már szabadok voltunk, ami azért lényeges, mert onnantól kezdve mi voltunk felelősök saját magunkért és a tetteinkért. Nem mondták meg folyton, mit kell csinálnunk, nekünk kellett beosztanunk az időt. Ez most nagyon hiányzik a gyerekeknek, akik reggeltől estig, négy, öt óráig ott vannak az iskolában, és nem ők határozzák meg, hogy mit csinálnak. Talán mondani sem kell, hogy ez egyáltalán nem segíti elő, hogy majd szabadon és felelősen döntő felnőtt legyen belőlük.

Éppen a rendszerváltás idején volt iskolapszichológus. Mennyire volt elterjedt akkoriban ez a szakma?

Az első iskolapszichológusok voltunk. Más országokban persze voltak előzményei, de hogy itthon mi a probléma, mi az, amivel foglalkozni kell, arra nekünk kellett rájönni. Tulajdonképpen ez vitt engem a tanulási zavarok felé, mert hamar észre kellett vennem, hogy vannak olyan okos gyerekek, akik hiába okosak, de nem tudnak jól tanulni, nem megy nekik az iskola. És már akkor, a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején látszott, hogy egyre több gyereket érint ez a probléma. Az már csak később tudatosult bennem, hogy nem véletlenül került ez a fókuszomba. Nekem is van egy enyhe diszlexiám és egy enyhe hiperaktivitásom, figyelemzavarom.

Erre csak gyakorló iskolapszichológusként jött rá?

Akkoriban, amikor gyerek voltam, erről nem volt szó. Emlékszem, hogy a b meg a d betűt állandóan kevertem, a k-t meg aztán teljes halál volt leírni, hogy mit merre kell benne rajzolni. A szélrózsa minden irányába tudtam tekerni a vonalait. Azóta sem megy automatikusan, hogy melyik a jobb és melyik a bal oldal. Mindenesetre ez rengeteget segített nekem abban, hogy megértsem ezeket a gyerekeket és azt, hogy hogyan lehetne őket fejleszteni. Kipróbáltam a gyakorlatban azokat a módszereket, amiket még azóta is használok, javaslok, és bátran merem vállalni, hogy ezek működő dolgok, mert a gyerekekkel a gyakorlatban működtek, én csináltam ezeket, nem más.

Igaz-e az, amit mondanak, hogy egyre több sni-s és btm-es gyerek van? Vagy egyszerűen már jobban odafigyelünk rájuk?

Papíron egyre több van, a valóságban meg még több, mert ami papíron megjelenik, az csak a jéghegy csúcsa. Fordított a dolog. Nem azért van több gyerek, mert jobban észrevesszük, diagnosztizáljuk őket, hanem azért vesszük észre őket könnyebben, mert egyre többen vannak. Ez nem mítosz. Egyrészt ennek fiziológiai okai is vannak, az utóbbi évtizedben sorra jelennek meg azok a szakirodalmi anyagok, amelyek azt bizonyítják, hogy a különböző vegyületek, anyagok, amelyekkel kölcsönhatásba lép a fejlődő emberi agy, hogyan befolyásolják a működését, fejlődését. Olyan neurobiológiai vizsgálatok vannak, amelyek kimutatják, hogy ha ezek már az anyaméhben érik a gyerekeket, az atipikus idegrendszeri fejlődéshez vezethet. Például hogy ha várandósan szénsavas üdítőitalt iszunk, az megnövelheti a gyerek hiperaktivitás szintjét, beszédzavart okozhat.

Csodálkozunk azon, hogy a mai gyerekek harminc százaléka nem tud hatévesen beszédhangokat megkülönböztetni, pedig erre korábban már háromévesen képesek voltak a kicsik. Közben az oktatási rendszer erre nem készül fel, hiányzik az a változás, ami igazodna ahhoz, hogy a gyerekek bizony nem tudnak úgy fejlődni, mint régebben. Szidják a családokat, mert persze, ha a tévé meg a kütyük előtt ül, akkor az nem segít a gyereknek, sőt, de most már bizonyosan lehet tudni, hogy ez csak egy része a dolognak, nem ez az egyetlen probléma. Azért, mert egyszerűen ilyen világban élünk. Fel kellene végre készülni arra, hogy ezek a gyerekek egészen másképp tudnak tanulni. Viszont ami gyönyörű benne, hogy ez nem érinti az intelligenciát. Amit érint, az az például, hogy lépést kellene tartani az agy evolúciósan nagyon új működésmódjával, és segíteni abban, hogy módszeresen tudjon szépen a végrehajtó funkcióival a-ból b-be tervezetten eljutni. Ne kolbászoljon el, meg tudjuk tartani a figyelmét, meg tudja oldani a problémát, és elég rugalmas legyen. Ezek azok, amik a civilizációval együtt növekedtek az agyban. Most ezt támadja meg az a sok anyag, vegyület, hatás, ami az agyat éri. Nagyjából olyan fordulópont közben vagyunk, ami az ókorban volt, amikor átállt az emberiség a civilizált, tömegesen együttműködős világra. Más okból bár, de a gyerekek afféle nomád gyűjtögető-, vadászaggyal vannak itt, aminek megvan az előnye is, hiszen a tehetségnek, a kreativitásnak is az alapja lehetne ez. Itt jövünk mi, a környezet, amivel nagyon erősen befolyásolni lehet, hogy végül milyen felnőtt lesz majd a gyerekből. A XXI. században minden csapból az folyik, hogy kreatívnak kell lenni. Mikor olyan gyerekek születnek, akiknek az agya valószínűleg semmi másra nem jó, mint hogy tényleg kreatívak legyenek, akkor miért kell mindenféle pszichiátriai diagnózist adnunk nekik? Kiemelkedő tehetségek tudnának lenni.

Mennyire van felkészülve az iskolarendszer ezekre a gyerekekre? Gondolok az integrációra, az újfajta iskolai érettségi rendszerre, a viszonylag új NAT-ra.

Ezek nagyon szépen összefüggenek egymással. Az nagy hátrány, hogy a gyerekeket bekergették hatévesen az iskolába, annak ellenére hogy – mint korábban is mondtam – most lassabban érnek, mint régebben. Erre a fajta iskolarendszerre, ami most nálunk van, pláne nem érett egy hatéves. A tanítást kellene sokkal inkább a gyerekekhez igazítani, és nem a gyerekeket az iskolához. Onnan kell elindulni, ahol a gyerek tart, mert különben nagy rés marad, amit persze a gyerek idegrendszere kitölt majd valahogy. Ezt hívják tanulási zavarnak, ami azért jöhetett létre, mert nem volt még olyan a gyerek, amire az oktatás épül. Ezért iszonyatos bűn az, amit elkövettek a gyerekek ellen, hogy nem segítik őket, hadd érjenek meg az iskolára. Korábban a szülőknek és az óvodapedagógusoknak köszönhetően, akik rájöttek erre, csak hét-nyolc évesen ment a gyerekek többsége első osztályba. Erre bevezették az erőltetett hatéves kori beiskolázást, csak azért, mert nem volt elég hely az óvodákban, azaz nincs elég óvodapedagógus. Ahelyett hogy még több óvodapedagógust, még több óvodát biztosítanának.

Egyébként tőlem ötévesen is mehetnének iskolába, az a lényeg, hogy elég érettek legyenek, és az iskola legyen olyan, ami megfelel az ott kezdő gyereknek. Ha nem felel meg, akkor akárhány évesen megy a gyerek, sérülni fog, mindenféle zavarokkal, szorongással fog küzdeni, míg végül elege nem lesz az egészből. Így veszítjük el a gyerekeket az új iskolaérettségi rendszerrel, a rossz Nemzeti alaptantervvel. Miközben lett volna lehetőség rá, hogy arcvesztés nélkül, a Covidra hivatkozva a szemétbe dobjuk a NAT-ot.

Miért nem történt meg?

Egyszerűen nem tudom. Lássuk be, a Covid azért behozta a XXI. századot, mit behozta, két lábbal berúgta az ajtót, ablakot. Egészen más helyzetet teremtett. Rengeteg olyan dologgal szembesültünk, amit már meg kellett volna csinálni. A digitális oktatási stratégiát már be kellett volna vezetni 2018-ban, mert már akkor régen készen volt. Horváth Ádámék gyönyörűen megcsinálták, csak aztán senki nem vezette be, mert nem illett a NAT-hoz. Pedig az valóban egy XXI. századi megoldás, aminek nem a digitális eszközhasználat a lényege, hanem egy egészen más szemlélet. Az, hogy a gyerekek partnerként vesznek részt a tanulásban, és nem a tanáré a tudás, hanem a gyerekek dolgoznak azon, hogy tudást szerezzenek meg. Erről szól a világ: senki nem tudhat mindent, és most már az internetnek köszönhetően közel sem akkora a különbség a gyerekek, a tanárok és a szülők tudása között, mint volt. Éppen ezért nagyon jól tudná segíteni az egyik a másikat egy partnerkapcsolatban. Ehelyett még mindig ahhoz ragaszkodik az oktatáspolitika, hogy mind bemegyünk az akolba, kik hiányoznak, ledaráljuk és számonkérjük a tananyagot. Ez mind nevetségessé vált a Covid alatt, a távoktatásnak nevezett káoszban. Pedig a pedagógusok tényleg mindent megtettek, amit lehetett, de táncold el úgy A hattyúk tavát, hogy kezed-lábad megkötik. Így maximum a haláltáncot lehet eljárni. Meg is lett az eredménye. Rettentő nagyot ugrott a sajátos nevelési igényű gyerekek száma és az arányuk is, mert közben nem lettek többen a gyerekek az iskolában. Egy egész nemzedéknek vannak súlyos problémái az írás, olvasás, számolás terén. Közben úgy csinálunk, mintha minden rendben lenne, minden jól ment volna. Azért rühellem a sikerpropagandát, mert attól még, hogy úgy csinálunk, nem igaz. Ezek a gyerekek azzal mennek tovább, hogy képességhiányaik vannak. Nem azért, mert butábbak, mint a többiek, nem azért, mintha a tanító, szülő nem tett volna meg mindent. Hanem azért, mert ilyen helyzetbe kerültek. Ráadásul külön szerencsétlenség, hogy pont akkor vezették be az új iskolaérettségi rendszert, amikor jött a Covid. Ezt persze nem tudhatták, de az egyik ostobaság volt, a másikat meg egyszerűen nem oldották meg. A kettő most összetalálkozott, és ebből szörnyű dolgok születtek. Nálam is hosszú várólisták vannak, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola Atipikus Fejlődés Módszertani Központjában, ahol vizsgálatot és tanácsadást adok, de máshol is hosszúak a várólisták.

Ezért is tartom fontosnak, hogy felkészítsük a pedagógusokat, hogy legalább ami megoldható, azt megoldják. Így a pedagógusoknak is sokkal könnyebb lenne az életük egyszerűen azáltal, hogy nem érzik teljes kudarcnak az egészet. Mert most azt érzi, hogy bármit csinál, az nem működik. Az adminisztratív oktatási rendszerben egyáltalán nem tud megfelelni, de az adminisztratív feladatokat számon lehet kérni. Amit nem lehet számonkérni, az az, hogy mit csinált a gyerekkel. Ha leadminisztrálta, amit le kell, akkor az oktatáspolitika szerint minden rendben. Az, hogy a gyerek ott tart, ahol tart, ja, kérem, majd lesz valami. A szülő amiben tud, abban segít, ha meg tud fizetni magántanárt, akkor megfizeti. A többi csönd. De majd hangosak lesznek. Azok, akik ott maradnak az út szélén, azok nagyon nagy problémákat fognak magukkal hurcolni.

 Mit lát most a tanártovábbképzésben? Van utánpótlás?

Alakul a dolog, de nagyon lassan. Az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán bevittük a kötelezően választható tantárgyak közé az atipikus idegrendszeri fejlődés és a megfelelő módszertan tanulási lehetőségét. Igény lenne rá. De valamiért, főleg az ELTE gyógypedagógiai kara nagyon nem akarja kiadni a tanárképzésbe, mintha csak a gyógypedagógusok privilégiuma lenne ez a problémarendszer. Az történt, hogy az ELTE tanítóképzője át akarta venni a képzést, de nem hagyták, azzal, hogy ez gyógypedagógusi kompetencia. Közben ha atipikus gyerekeket teszünk be a harmincfős osztályokba azzal, hogy integráljuk őket, arra a pedagógusokat fel kell készíteni. Olyan nincs, hogy egy tanár a gyereken gyakorol. Egy valódi jogállamban, azt gondolom, pereket akasztottak volna az oktatásirányítás nyakába a szülők, amiért nem megfelelően képzett emberekre lőcsölik rá a gyerekeiket. Ne az én enyhe autista gyerekemen tanulja ki azt a pedagógus, hogy milyen egy autista vagy egy hiperaktív gyerek. Arról nem is beszélve, hogy ha a pedagógus nem tudja ellátni ezeket a gyerekeket, azzal a többi gyerek is ugyanúgy sérül, mert nem kap annyi figyelmet, amit kapnia kellene. Dühkitörések és olyan helyzetek alakulhatnak ki, amit a gyerek egyébként nem tenne, de a feszültséget így tudja lereagálni.

Maga az integrálás fából vaskarika. Mert abba a rendszerbe rakjuk vissza a gyerekeket, ami kivetette. Ez logikai képtelenség. Az oktatási rendszeren kell változtatni minimum annyit, hogy felkészítjük a pedagógusokat, és pedagógiai asszisztenst adunk melléjük. A sajátos nevelési igényű gyerekek sajátosak, ahogy ott van az elnevezésben is, de már olyan sokan vannak, hogy lassan többen lesznek, mint a nem sni-s gyerekek, úgyhogy most már ideje lenne az inklúzió felé fordulni. De a pedagógusképzésben olyan alapvető problémák vannak, amelyek maguk is ez ellen dolgoznak. Nem úgy tanítják a pedagógusokat, ahogy neki kell tanítania majd, nem a tanulást, hanem még mindig a tanítást hangsúlyozzák, pedig a pedagógushallgatóknak is olyan tanulási környezetre van elsősorban szükségük, ahol a sok előadás mellett van nagyon sok gyakorlat is, amiben kipróbálja a módszereket, megcsinálja, megbeszéli a többiekkel. Ez azonban még mindig a kisebb baj. A legnagyobb bajnak azt tartom, hogy a különböző tanulási zavarok kizáró okot jelentenek a pedagógusképzésből. És így kellene integrációt tanulniuk.

Tehát az, aki tanulási zavarral küzd, nem mehet pedagógusnak?

Leérettségizett, alkalmassági vizsgán megfelelt, de ha papírja van arról, hogy diszlexiás, diszkalkuliás, diszgráfiás, akkor nem lehet pedagógus. Hiába felel meg az alkalmassági vizsgán. Nem lehet pedagógus. Még óvópedagógus sem.

Ezt egy jogszabály mondja ki?

Igen. Az Aporon szuper rektorunk van, ő folytatni fogja ezt az irányt, amit elkezdtünk. Tehát nálunk ez, remélem, hamarosan nem lesz kizáró ok.

Miért nem lehet jó tanár az, aki tanulási zavarral szenved?

Semmilyen szakmai oka nincs a kizárásnak. Sőt. Akik saját tapasztalatukból ismerik a zavarokat, azok tudnak a legtöbbet arról, hogyan lehet így is tanulni. Ezek a pedagógusok nagyon jók lennének, de kötelező a nyelvvizsga, amin gyakran nem tudnak átmenni, mert maga a nyelvvizsga is ellene van annak, hogy egy diszes képes legyen levizsgázni. Hiába tudja, beszéli a nyelvet, a nyelvvizsgára külön kell felkészíteni. Egy diszlexiás fiú, aki Angliában nőtt fel, nem tudott itt levizsgázni a helyesírása miatt. Nagyon fonák az egész helyzet. A különböző diszlexiákra extra pont járt, ami pozitív diszkrimináció, a pozitív diszkrimináció pedig mindig visszaüt. Mi az, hogy nekik többletpontot adunk? Nem vesszük fel, nincs többletpont. Egyébként a katonai főiskolára sem lehet bejutni. Miért, ha közben az alkalmasságin megfelel? Patton tábornoknak súlyos olvasási problémája volt, ő nem mehetett volna a Zrínyi katonai főiskolára, nem vették volna fel. Annyira fals, amikor integrációról beszélünk, de a pedagógusokat képző intézmények nem vesznek fel diszes hallgatókat. Nagyon remélem, hogy kísérleti jelleggel az Apor Katolikus Főiskolára fel fogjuk venni a különböző tanulási zavarokkal küzdőket, amennyiben az alkalmassági vizsgán megfelelnek. Diszlexiás, de tud olvasni. Kicsit lassabban olvas? Annál jobb. A gyerekek jobban értik.

Annyira sokan jelentkeznek a tanárképzésre, hogy ennyire szűrni kellene a tanárjelölteket?

A tanárképzés most se nagyon kedvelt irány. Persze, hiszen látják a fiatalok, hogy mi történik. Nagyon elkötelezettnek kell lenniük ahhoz, hogy úgy gondolják, még ilyen körülmények között is pedagógusok leszek. A pedagóguspályán is csak azok vannak, akik nagyon elkötelezettek, amúgy normális ember már nem választja ezt. Nagyon kevesen vannak, nem sokan jelentkeznek, de köztük sokan elkötelezettek. Érdeklődők, és nagyon tisztán gondolkodnak. Egyikük óvópedagógus-gyakorlaton volt, és elmesélte nekem, hogy két kislány főzőcskézett, szépen elbeszélgettek egymással, elvoltak. Aztán az irányító mentora azt mondta, hogy neki be kellett volna avatkoznia, és megkérdezni a gyerekektől, hogy mit főznek. Ez a pedagógia akaszt ki engem. De a fiatal óvóképzőst is kiakasztotta. Mert a gyerekek láthatóan benne voltak valamiben. Ebbe miért kéne belemászni? És ők érzik, hogy ez fals.

Volt arról szó még az elején, hogy legkönnyebben úgy nevelnünk gyerekeket, ha mintát mutatunk nekik. A pedagógussztrájk kapcsán írták ki sokan, hogy egyszerűen szégyellnék magukat a diákjaik előtt, ha nem állnának ki. Mennyire tudja ezt megérteni vagy együttérezni velük?

Maximálisan. Sőt azt gondolom, hogy a pedagógusok tényleg pedagógushoz méltóan tűrtek, vártak, szóltak. Nagyon sokszor jelezték, hogy baj van több mint tíz éve. Ez akkora türelem volt a pedagógusoktól, amire szerintem csak pedagógusok képesek. Miközben folyamatosan újabb és újabb pofont kaptak. Vannak pillanatok, amikor meg kell húzni egy határt, akárcsak a gyereknevelésben a tiszta szabályok felállításával. Most már eljutottunk oda, hogy túl sok gyerek sérült. A pedagógusoknak ekkor lett elegük. Mert az, hogy ő belepusztul, az egy dolog, de most már a gyerekek mennek rá. Nem tud segíteni a gyerekeknek, hogy harmonikusan fejlődjenek. Valahol itt akadtak ki. Szerintem sokkal hamarabb, sokkal keményebben kellett volna fellépniük azért, hogy megelőzzük ezt. Nem szabadott volna, hogy idáig eljussunk. Ez ugyanolyan, mint a problémás gyerekeknél, akiknél nagyon hamar meg kell húzni a határokat, tiszta szabályokat adni épp azért, hogy segítsük. Minél tovább várunk, annál nehezebb lesz, mert nem is fogja érteni, hogy ha eddig nem volt baj, akkor most mi baj van. Ugyanígy vagyunk most mi, azzal a különbséggel, hogy nyilván az oktatásirányítás, a kormány felelősebb, mint egy gyerek. Legalábbis valamivel talán több felelősséget kellene vállalnia. Olyan, mintha azt gondolnák, hogy tulajdonképpen nagyon nem ugráltak a tanárok, akkor csak nem csináltunk akkora hülyeséget. De, hatalmas nagy hülyeséget csináltak, és most már bűnként tarjuk számon azt, ami történik, miután már gyerekek sérülnek tömegével.

Forrás