A rendszerváltás óta nem vagyunk elkényeztetve olyan filmekkel, amelyek az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot mutatnák be. Az embernek sokszor olyan érzése van, mintha 1848-49 kapcsán a magyar filmtörténetben két nagy vágás lenne: a Horthy-korszakban még nem, 1989 után már nem volt nagyszabású 48-as témájú film. A Horthy-korszak inkább a privát szféra konfliktusait ábrázolta (pl. a Majláth Éva című filmben), és bár a hivatalos emlékezetpolitikában történtek olykor erőtlen kísérletek a „liberális” Kossuth és a „világforradalmár” Petőfi emlékezetének átírására, alapvetően a rendszer számára Széchenyi István jelentette az etalont. Széchenyiből visszafelé a rendszer óvatos reformkonzervatívot faragott, Szekfű Gyula és Klebelsberg Kuno közreműködésével.
1989 után a szellemi pluralizálódás, a kötelező egységes politikai kánontól való elszakadás kedvezhetett volna 1848-49 öröksége sallangmentes filmes ábrázolásának, ám valahogyan a történelmi film nem volt képes visszatalálni az aranykort jelentő 1960-70-es évekhez. A helyzet úgy alakult, hogy mindmáig az 1960-70-es évek, azaz a magyar film „aranykorának” alkotásai, elsősorban a Jókai-adaptációk (A kőszívű ember fiai, Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán) formálják a reformkorról és az 1848-49-es forradalomról és szabadságharcról szóló közgondolkodást. Hogy nem készültek a rendszerváltás után sikeres 1848-49-es tárgyú filmek, annak bizonyos mértékig talán oka maga Várkonyi Zoltán is: olyan színpompás, élettel teli történelmi tablókat gyártott, amelyek kicsit „agyonnyomták” a következő filmes generációt. Ha ehhez még hozzávesszük a filmgyártás anyagi nehézségeit és az emlékezetpolitikai elvárásokat, akkor érthető, miért került válságba a történelmi film műfaja.

Pedig megoldást jelenthetett volna a problémákra, ha a forgatókönyvírók és rendezők egyszerűen megfordítják az addigi fókuszt: nem a történelmi „nagyjeleneteket” forgatják le, hanem figyelmüket a való életre, azaz a forradalom és szabadságharc mindennapjaira fordítják. A korabeli életmód, a jobbágyvilág fölbomlása, a tábori kórházak világa, a nők szerepe (ápolóként, bábaként), a nemzetiségi együttműködések és konfliktusok szövevényes rendszere mind-mind kedvező alapanyagot jelenthetett. A nemrég mozikba került Guerilla című filmben mindegyikből találunk egy keveset. Kárpáti György Mór filmje mikrotörténeti nézőpontból, egyetlen fegyveres csapat életén, hétköznapjain keresztül meséli el a szabadságharc végóráit. Teszi ezt úgy, hogy mi magunk is úgy érezzük, mintha az erdőben bujdosnánk, a hideg patakvízben mosnánk. A film realista, sőt naturalista eszközzel hozza közel hozzánk a háborút. Igen, háborút, és nem szabadságharcot! A szabadságharc kifejezés sokszor elfedi a lényeget: a pusztítást, amelyet Magyarország földjén a különböző seregek elkövettek. Ennek megdöbbentő jele a film nyitó képsora, amikor Barnabás, a film főhőse megtalálja az osztrák csapatok által kivégzettek holttestét, amelyeket a férgek már elleptek. Az 1848-as szabadságharcról készült filmek ennyire még nem hozták közel a halált.

Ami nekünk szabadságharc volt, az magyar, osztrák, orosz, szerb katonának, magyar, román és szász népfelkelőnek (nem beszélve a kalapács és üllő közé került civil lakosról) szó szerint a bőrére ment! Akivel nem az ellenség végzett, az áldozatul eshetett a kolerának vagy – ha a földjét letarolták – az éhínségnek. Efölött az eddigi magyar filmek finoman átsiklottak, elkendőzve a tényt: a háború pokol. Minden háború az, hívjuk akár szabadságharcnak. Bár a számháború nem kerülte el a szabadságharc emlékét sem, és az osztrák meg román statisztikák finoman szólva sem mondhatók elfogulatlannak, az Hermann Róbert kutatásai alapján biztos, hogy az osztrák seregek vesztesége elérte legalább a 30 ezer főt, Egyed Ákos pedig 7500-8000-re becsüli az erdélyi polgárháború áldozatainak számát. Losonc városát az orosz csapatok gyújtották fel 1849. augusztus 8-9-én, megbosszulandó a magyar és szlovák gerillatevékenységet. És akkor még nem beszéltünk a – persze emberi élethez nem fogható – anyagi veszteségről. Mindezt a pusztítást a film képes volt érzékeltetni néhány kisember sorsába sűrítve.

Az alkotás bemutatja azt, amit a legtöbb történelmi film nem: hogy nehéz embert ölni. Barnabás, a frissen gerillatáborba érkezett ifjú, aki öccsét akarja hazavinni, katonaviseltnek hazudja magát. Csont Sándor, a gerillacsapat parancsnoka befogadja. Barnabás hamarosan kegyetlen próba elé kerül: neki kell végeznie egy foglyul ejtett orosz katonával. A fiatalember azonban, aki korábban már szemtanúja volt egy kivégzésnek (ott osztrákok végeztek ki egy magyart) képtelen kivégezni a foglyot, és az éj leple alatt segít az orosz fogolynak a szökésben. Jóindulatával – és gyengeségével – akaratlanul is kárt okoz: a háborúban más törvények vannak, mint a civil életben.

A film címe telitalálat. Bár néhányan értetlenkedhetnek, miért nem magyarosították a film címében a guerilla szót (amely spanyolul „kis háborút”, „háborúcskát” jelent, és először az 1809-es Napóleon-ellenes spanyol, katalán, baszk felkelőkre használták, akik egyszerre sok helyen, egymástól függetlenül tevékenykedtek, gyengítve a francia megszálló haderőt). A gerilla szó, e betűvel írott formájában átment egy jelentésbővülésen, és mára egy olyan jelentésréteget kapott, amely nem feltétlenül pozitív. „Az erdőben bujkáló fegyveres, szabadságszerető férfi és nő” karakterét általában nem a magyar mentalitáshoz szokták kötni, noha történelmileg az oszmán uralom óta ez hiteles leírása széles paraszti rétegek kényszerűen kialakult mentalitásának. A gerilla szónak azonban megjelent – nyilván a latin-amerikai gerillamozgalmak sajtójának hatására – egy anarchikus, kissé riasztó mellékíze, ami hangulatában távol van attól, ahogyan a magyar nézők 1848-ra gondolnak (a partizán szó, más okból, szintén kapott némi másodlagos kellemetlen mellékízt). Ennél fontosabb szempont lehet, hogy a korszak sajtójában és szépirodalmában guerilla néven emlegették a főseregtől szándékosan vagy – mint a filmbeli alakulat – kényszerűen elszakadó, önállóságra ítélt szabadcsapatokat.

Felvethető a kérdés, hiteles-e a filmbeli gerilla-életmód! Sajnos az 1849-es szabadcsapatokról nagyon kevés információval rendelkezünk. A szépirodalomban legtöbbet emlegetett szabadcsapat Rózsa Sándor részben betyárokból toborzott 150 fős alakulata volt, amely küzdött ugyan a szerb felkelők és határőrök ellen, de fel kellett oszlatni, annyi önkényeskedést, fosztogatást írtak a számlájára. Jellemzőbb, amit Hermann Róbert ír a szabadcsapatokról: „gyakorlatilag többségük ugyanolyan reguláris egységgé vált s a hadsereg kötelékében harcolt, mint a sorkatonák, a honvédek vagy az önkéntes nemzetőrök.”¹ Hasonlóan ahhoz, amit a történész ír, a filmbeli alakulat nem önként vállalja a gerilla harcmodort, hanem kényszerűségből. Vezetőjük, Csont Sándor arra számít, hogy hamarosan egyesülhet a fősereggel. A táborba érkező Barnabás elmondja, hogy Görgei Artúr Világosnál letette a fegyvert (ez az egyetlen történelmi esemény, amelyet a filmben megemlítenek), de Csont elhessegeti a rossz hírt, mondván, „össze-vissza beszélnek”.
Hogyan tud egy kis csapat a világosi fegyverletétel után elrejtőzni? Magyarország tájföldrajzi arculata ekkoriban még egészen másként nézett ki, mint manapság: a sűrű erdőségek, a szabályozatlan folyók árterei, lápos területei kedvező feltételeket jelentettek a gerilla harcmodorhoz. Főleg, hogy számíthattak a lakosság rokonszenvére és támogatására, amely a gerilla-lét alapfeltétele. E két tényező nélkül nem maradhattak volna magyar és szlovák gerillacsoportok Észak-Magyarországon még 1849 őszéig.
A filmbéli alakulatnak látszólag még a hátországra sincs szüksége. Az erdő mindent megad nekik. De az erdei lét el is szigeteli őket a civil lakosságtól. Innen a fél-informáltság, az elutasító reakció a világosi fegyverletétel hírére. Csont emberei számukra ismerős terepen mozognak, míg az orosz katonák számára minden fa egy potenciális orvlövész-fedezék. Nem tudunk meg sokat a filmbéli alakulat tagjainak társadalmi helyzetéről, egyéni motivációjáról, leszámítva a két fivért és a lányt, aki elszökik császárpárti orvos apjától. Feltehetően Csont és alvezére hivatásos katonák voltak, míg a legénység tagjai között – az uniformosok mellett fel-feltűnő polgári ruházat alapján – olyan frissen honvédnek állt civilek is lehetnek, akiknek, túlmenően a törvényes kormány és alkotmány védelmén, van konkrét elszámolnivalójuk is a megszálló hadseregek katonáival.

Nem méltatjuk külön a szép felvételeket, az operatőri munkát, a jelmezeket, amelyek segítenek a korhangulat felidézésében. Nem szólunk arról sem, hogy a film betekintést enged kicsit a korabeli egészségügyi állapotokba és a bábamesterségbe. Mindazonáltal ezeket feltétlenül látni kell. A Guerilla az 1848-49-es szabadságharc egy olyan epizódját, a gerillatevékenységet mutatja be, amelyről még nem készült film. Jogosan párhuzamba állítható egy másik, hasonló tematikájú gerilla-filmmel, az olasz Úgy hívtak bennünket…banditák című 1999-es alkotással, amely az 1860-as évekbeli Piemont-ellenes nápolyi gerilláknak nyújt emléket. Mindkét alkotás realistán ábrázolja a háborút és a nép szenvedését, amelyre az elitek későbbi kiegyezése vajmi kevés gyógyírt jelent.

Jegyzet:

[1] Hermann Róbert: 1848-1849. A szabadságharc hadtörténete. Bp., 2001., Korona Kiadó. 62.

Felhasznált irodalom:
Hermann Róbert: 1848-1849. A szabadságharc hadtörténete. Bp., 2001., Korona Kiadó.
Nemeskürty István: A magyar film története (1912-1963). Bp., 1965., Gondolat Kiadó

Paár Ádám