Az EMMI Köznevelési Stratégiai Főosztályának 2017. december 22-én keltezett leirata hadüzenet az iskoláknak.  A minisztérium arra kötelezi az oktatási-nevelési intézmények teljes körét, személyzetét és a diákokat (még akár az óvodásokat is), hogy vegyenek részt az Alaptörvény hatodik módosítása folyományaként 2016-ban beiktatott terrorveszély-helyzetre való felkészülés folyamatában, elősegítendő a feltételezett válság kezeléséből adódó katonai feladatok támogatását.  Az előirányzott folyamatban való részvételnek alkotmányos viszonyok között akadálya a lelkiismereti szabadság.

A honvédelmi kötelezettség megtagadására az alkotmány szerint lelkiismereti okokból csak fegyveres szolgálat esetén kerülhet sor.  Ez kivételes rendelkezés, amely nem ronthatja le a lelkiismeret szabadságának védelmét előíró alkotmányos szabályozás érvényét.  Alkotmányos államnak a lelkiismereti szabadság keretein belül védenie kell a meggyőződés kifejezésének szabadságát.  Demokratikus viszonyok között az államnak világnézeti semlegességet kell tanúsítania , és nem diszkriminálhat meggyőződésük miatt polgárokat.  A közoktatásban szigorúan érvényesíteni kell az egyenlő elbánás követelményét.  Az alkotmányosan védett lelkiismereti szabadság korlátozásával kapcsolatban alkotmányos követelmény az, hogy arra csak törvényben, közérdekből, a feltétlenül szükséges mértékben és az elérni kívánt céllal arányos módon, az önkényes megkülönböztetést elkerülve kerülhet sor.

A lelkiismereti szabadságnak az oktatási-nevelési intézményekre alkalmazandó különleges jogrend bevezetésével összefüggő korlátozása miatt, a korlátozás igazolásával összefüggésben alkalmazandó a szükségesség és arányosság tesztje, amivel kapcsolatban jelen esetben súlyos kétségek merülnek fel.  Az EMMI leiratában emlegetett „potenciális fenyegetettség“ értelmetlen kifejezés, hiszen a fenyegetettség fogalma már maga is lehetőségre utal.  Különösen árulkodó az, hogy az ún. különleges működési rend (KMR) hatálya alá besorolják a KMR-t „el nem érő mértékű” állapotot is, ami végképp értelmezhetetlen.  A meghatározatlan jogfogalmak eleve kétséget támasztanak a vonatkozó jogszabályi rendelkezések érvényessége iránt.

A bevezetendő honvédelmi intézkedési terv (HIT) az iskolákat és azok polgárait a fentiek szerint nyilvánvalóan megalapozatlanul kényszeríti egy intézkedéssorozat hatálya alá.  Az érintetteknek számolniuk kell pl. a riasztás és értesítés kötelezettségével, készenléti szolgálattal, vagy mozgósítási jegyzékek készítésével.  Miközben a kötelezően alkalmazandó intézkedési terv egy „lehetséges lehetőségre“ hív fel, kiválthat olyan nem kívánatos hatást, mint pl. hisztéria, idegenellenesség és gyűlölködés, és kiötlői nem vetnek számot azzal, hogy lelkiismeretüket követve miként foglalnak állást az érintettek.  A háborgó lelkiismeret összeütközésbe kerülhet a jogszabályi kötelezéssel.  Az intézkedési terv hatálya alá eső kényszerű besorolás sértheti azok alkotmányosan garantált lelkiismereti szabadságát, akik indokolatlannak és károsnak gondolják a terv bevezetését.

Ha figyelembe vesszük azt a lehetőséget, hogy a HIT alapján egy iskolát vagy akár óvodát a válságkezelés katonai feladatainak támogatására kötelezhetnek, a közölt vagy nem közölt veszély olyan mértékű eltúlzásával szembesülhetünk, ami nemcsak a józan észnek mond ellent, de a köznyugalom megzavarására is alkalmas, mesterségesen felkorbácsolja az indulatokat, polgárok széles körében szorongást és nyugtalanságot kelt, akár anélkül, hogy a veszélyhelyzetnek bármiféle ténybeli alapja lenne, sérti továbbá azon polgárok lelkiismereti és cselekvési szabadságát, akik nem hisznek az előrejelzett veszélyben.

Ne feledjük: a terjedelmes jogszabályok homályban hagyják azt a kérdést, hogyan kell tájékoztatni az érintetteket és a társadalmat a veszélyről, netán hogyan kell igazolni a veszély valós voltát.  A közoktatási intézmények katonai műveletekbe való kényszerű bevonása az iskolák militarizálását eredményezi.  A polgárok lelkiismereti szabadságában áll, hogy ebből kivonhassák magukat, sőt, meggyőződésüknek a nyilvánosság előtt is hangot adjanak, és ennek érdekében – törvényes keretek között – agitáljanak.

A lelkiismereti szabadság szerves részét képezi a pacifizmus, amit gyakran hitbeli meggyőződés is alátámaszt.  Az Alaptörvénynek a lelkiismereti szabadságról rendelkező VII. cikkét különösen komolyan kell vennünk, ha arra gondolunk, hogy az egész alkotmány alapvető értelme a társadalmi béke, a közmegegyezés biztosítása, aminek nyomatékot ad az Alaptörvény utolsó mondata: „Legyen szabadság, béke, egyetértés!“.  Ennek jegyében felléphetnek olyan polgárok, akik elvetik az erőszak mindenféle formájának alkalmazását, és erre irányuló állami programban nem kívánnak részt venni.  A HIT oly annyira átfogó, és olyan mélyen beavatkozik az iskola rendjébe, hogy tárgyi ismérvek alapján egyértelműen megállapítható: nem lehet szó értéksemleges államigazgatási (védelmi igazgatási) intézkedésekről, mivel a HIT a polgárok arra vonatkozó meggyőződését közvetlenül és mélyen érinti, hogy mit gondolnak a közösségre leselkedő veszélyről, a másságról és a toleranciáról.

A hatályos jog látszólag széles körben alátámasztja a jogalkotási lehetőséget: az Alaptörvény rendelkezik a KMR bevezetéséről, van végrehajtási törvény (2011. évi CXIII. törvény), annak létezik végrehajtási kormányrendelete, a tételes jog meghatározza továbbá  az ágazati miniszter védelmi igazgatási feladatait.  A HIT ennek ellenére parodisztikussá válik: miközben óriási apparátust mozgat meg, láthatóan nem történik – és józan ésszel nem is történhet – semmi, marad az üres propaganda, és a társadalomra nem kevésbé veszélyes manipuláció.  A közéletben korábban már rákérdeztek pl. arra, hogy a Soros-terv nemzetbiztonsági szempontból vagy jogilag értelmezhető-e, és a kormány nem volt képes a kérdésre megnyugtató és kimerítő módon igenlő választ adni.  Úgy tűnik, az, ami a politikai propaganda szintjén működik, a normál állami működésbe nem átültethető.

A KMR és a HIT jegyében felállítandó apparátussal szemben bürokratikus elvárás, hogy szabályszerűen működjék, függetlenül attól, hogy felállítása mennyire volt indokolt.  Alaposan lehet attól tartani, hogy a megosztott pedagógustársadalomban a működési zavarok nem lesznek elkerülhetők.  A bürokratikus működőképességre figyelemmel megvizsgálható pl. az, hogy az ágazati miniszter (jelen esetben az EMMI) jog- és célszerűen létesít-e adatszolgáltatási csatornákat, és azok mennyiben támaszthatók alá korrekt törvényi felhatalmazással, vagy pl. vizsgálható az is, hogy a HIT mennyiben van összehangolva a hatályos ingatlanhasznosítási szabályokkal.  Ezek azonban csak részletkérdések a lelkiismereti szabadság önkényes megsértésének alapvető problémájához képest.

A kormány kísérletet tesz arra, hogy a polgári bürokrácia és a közigazgatás keretei közé illesszen szélsőségesen antidemokratikus, a társadalmi béke megbontására irányuló ideológiai elvárásokat közvetítő intézményeket.  Ennek eredményeként államunk polgári államból egyre inkább Franz Kafka kísértetkastélyává válik.  Mivel az állam nélkülözi a demokratikus működés intézményes garanciáit, a túlhatalom megállíthatatlan, a hatalom pedig mindenkit megront, aki azzal érintkezésbe kerül.  Az állam irracionális működése fokozódik, ami egyre nagyobb veszélyt jelent polgárai biztonságára nézve.  Ekkor elmosódnak az államhatalom politikai-ideológiai működése és a normális állami működés közötti határok, egyre szűkebb térre szorul vissza a közjó védelme, leromlik a közigazgatás és elapadnak a közszolgáltatások.  Az indulatok felforrósodása polgárháborús veszélyt vetít előre.

Az erőszak eszkalálódásának újabb és újabb jeleivel szembesülünk.  Őcsényben hisztéria támad néhány ártatlan gyermek pár napos üdültetését megakadályozandó, lőterek felállítását tervezik iskolákban, és a sor hosszan folytatható.  Mindegyik esetben közös az állam cselekvő részvétele, a kormányzat felelőssége.  Tragikus, hogy a bajt saját államunk gerjeszti.  Ez fölveti a polgári engedetlenség szükségességét és lehetőségét.  Egy civilizált világ polgárai meggyőződéssel vallhatják, hogy vannak erkölcsi, sőt, nemzetközi jogilag védett emberi jogi előírások, amelyek alapján felülvizsgálhatók az elnyomó állam intézkedései még akkor is, ha azokat a hatalom birtokosai saját törvényeikkel aprólékosan alátámasztják.  Demokrata meggyőződésű polgárok komolyan veszik Martin Luther King intelmét: „Minden, amit Hitler tett törvényes volt.“  (”Everthing Hitler did was legal.“)