1723-ban
elsüllyedt teheherhajó maradványai
(Forrás: Origo)

Nagy a valószínűsége, hogy megtalálták a régészek
annak a római kőfaragványokat szállító hajónak a maradványait, mely
1723-ban egy kikötési manőver során süllyedt el Szegeden.

Víz alatti régészek és búvárok
kutatják a Tisza mélyét Szegeden. Az Octopus Tengeri Régészeti Kutató
Egyesület eddig elsősorban Dél-Afrika partjainál ért el sikereket. Most
azonban arra vállalkoztak, hogy felkutassák a történelmi forrásokból
ismert dereglye helyét, amely fedélzetén 14 darab római kori követ
szállított. Ez része volt annak a 67 darabos kollekciónak, amelyet
Gyulafehérvárról vittek VI. Károly német-római császár és magyar király
udvarába.

Erdély a Római Birodalom
része volt Dácia néven. Sok város, például Apulum, a mai Gyulafehérvár
vagy Sarmizegethusa, a mai Várhely őrizte meg a III. századi latin
kultúra emlékeit. Az udvari mérnök, Gueseppe Ariosti kezdeményezte a
római kori kövek, sírfeliratok, síroltárok összegyűjtését. Mérnök lévén
pontos listát is készített a relikviákról.

Tóth János Attila, a régészeti kutatás vezetője bízik
abban, hogy Ariosti feljegyzései nyomán pontosan be tudják majd
azonosítani a köveket, ha valóban megtalálják a hajó roncsait. A feladat
nem könnyű, hiszen az erősen sodró áramlatban, hordalékos vízben sokkal
nehezebb a kutatás, mint a tengerekben, ahol már számos sikert értek el
az Octopus Tengeri Régészeti Kutató Egyesület tagja.

A korabeli gyakorlat szerint a szállítóhajókat célba
érkezésük után szétszerelték, miután a Maroson nem volt kifizetődő a
lóvontáknak a területét kiépíteni. A fát felhasználták: épületekbe
építették vagy eladták mint nyers faanyagot. Így sem pontos méreteit,
sem alakját nem ismerjük a korabeli sószállító dereglyéknek, hiszen
eredetiben egy sem maradt fenn. Az egyetlen támpontul a hajókról
készített XVIII. századi metszetek szolgálnak.

 
Szerencsére a Gyulafehérvárról indult
dereglyék útvonalát pontosan ismerjük, hiszen mind Ariosti, mind az
akkori szegedi sóellenőr feljegyezte, mint ahogy beszámoltak arról is,
hogy átrakodás közben az egyik sóhajó elsüllyedt. Mivel a korabeli
térképek pontosan jelölik a sókikötő helyét – a szegedi vár északi
rondellájától kétszáz méterre -,  így pontosan behatárolható az
az egy kilométeres szakasz, ahol a hajóroncs lehet. Ez pedig a mai két
híd közötti partszakaszon található.

A búvár-régészek – akárcsak a tengereken – geofizikai
mérésekkel pontosítják a merülések helyét. A műszer a Tisza esetében
5-10 méterrel is képes a mederfenék alá látni, és deciméteres felbontású
részletességgel mutatja meg, mi rejtőzik az iszapban. Az egy
kilométeres szakaszt ötméteres keresztszelvényekben vizsgálják. A műszer
tehát minden olyan tárgyat érzékel, amelynek sűrűsége eltér a
homokétól. Ezek a többnapos, részletes felmérések eredménye határozta
meg az első merülési pontokat.

Már
az első merülések sikerrel jártak, hiszen két, egymáshoz közeli helyen
is találtak hajómaradványokat. Mindkét hajóroncsból hoztak fel mintát. A
külső jelek arra utalnak, hogy a hajó XVIII. századi lehetett, de még
hátra van a deszkák korának pontos meghatározása, hogy kiderüljön
valóban a dereglye darabjait találták-e meg, avagy sem. 

Akár az 1723-ban elsüllyedt
dereglyét találták meg a víz alatti régészeti expedíció tagjai, akár
nem, mindenképpen fontos elemmel bővülhet a magyar hajózástörténet. A
kutatás folytatódik tovább, hiszen a legfőbb cél a 14 darab római kori
feliratos kő megtalálása és kiemelése, amelyek feltehetőleg a fejjel
lefelé elsüllyedt hajó alatt pihennek immár 281 éve a Tisza medrének
finom homokjában.