Sipka László
írása

Jelképes cím: az oktatásról szeretnék írni. Azért, mert
látom, tapasztalom a gyermekek, a szülők, az oktatók kínlódását, s azt,
hogy mennyi bajt okoz ez a helyzet (közvetlenül, meg áttételesen is) az
egész társadalomnak. Nyugdíjas mérnökként szólok, szavaimat tekinthetik
akár a pálya széléről való bekiabálásnak. Ha mégis találnak benne
megfontolandó, esetleg megvalósítandó elgondolásokat, kérem, ne fogják
vissza magukat: fontoljanak és cselekedjenek!

Az oktatásnak mindig kiemelkedő, meghatározó szerepe
volt, napjainkban és a jövőben azonban jelentősége még inkább növekszik.
Miért? Egyre többen és egyre hosszabb ideig tanulnak, szervezett
formában vagy egyéb módon – fiatal korban és később felnőttként is. (A
jó pap mellett „holtig” tanulnak más hivatások művelői is.) Az ismeretek
átadásán túlmenően, a nevelésben, az életminták, értékrendek
közvetítésében ugyancsak növekvő feladatok hárulnak az oktatási
intézményekre, az ott működő személyekre. (Érzékelhetők az ilyen
szerepek visszautasítására irányuló törekvések is.) Felgyorsult tempójú,
világméretűvé terebélyesedett, ugyanakkor alaposan összezavarodott
világunkban, amikor a szülők (ha vannak…) a napi teendőik mellett
általában maguk is számos problémával küszködnek, a „tanítóra”
hárul(hat)nak a családi nevelésből kimaradó, vagy abban a
kapcsolatrendszerben megold(hat)atlan ügyek. Ez akkor is így van, ha a
„tanító” maga is összezavarodott szülő, ugyancsak számos problémával.
Elbújni nem lehet, kényszerűen vagy hivatástudatból vállalni kell. (Ha
nem vállalja, akkor is rá hárul, csak a visszautasítással elismeri, hogy
belebukott.)

A magyar oktatás, a
magyar „iskola” – beleértve az osztatlan pusztai iskolákban gyakorta
csodákat művelő néptanítókat és a hazai egyetemek kiváló, nemzedékekre
ható tanárait – valaha a nemzet biztos támasza volt. Elég, ha az itthon
vagy a világ bármely táján sikeres honfitársaink visszaemlékezéseire
gondolunk. Ide kell visszanyúlnunk, innen kell példát merítenünk
(ahelyett, hogy össze-vissza kapdosnánk), amikor a jövő hazai oktatási
rendszerét kívánjuk felvázolni, kialakítani!

Mit akarunk, mit várunk el az iskolától? Tegye lehetővé
a tanulók képességeinek a kibontakoztatását, fejlesztését és a
képességeinek megfelelő optimális eredmények elérését. Ez széles körű,
józan differenciálást jelent, a végeredmény tekintetében. De az
alapkövetelmények vonatkozásában nem tehetők engedmények. Az iskolákból
nem jöhetnek ki funkcionális analfabéták, olvasni, számolni nem tudó
emberek, akik egy életre a társadalom (és önmaguk) tehertételei lesznek.
Olvasni, számolni mindenkit meg kell tanítani! (Ez Magyarországon
korábban már sikerült.) Nevetséges, hogy áramszünet esetén megáll az
élet az üzletekben, mert a pénztárakban nem tudnak összeadni…
Gondolkozzunk el azon, hogy Amerikába került tudósaink évtizedek után is
magyar költőket olvasnak! Stein Aurél, világhírű orientalistánk
Indiában, Kína sivatagjaiban és hegyeiben, vagy Nagy Sándor nyomát
követve mindig vitte magával kedvenc Arany János kötetét. Mégiscsak
lehet valami különleges energia Arany János verseiben. Miért fosztjuk
meg ettől a fiatalabb nemzedéket, miért nem nyitjuk rá erre a szemüket
(ahelyett a sok silányság, hitványság helyett, ami például a
televízióból árad)? Persze az is jogos igény lenne, hogy Arany János és
az ő mércéjével mért színvonalú műsor áradjon a Magyar
Televízióból!

Oktatási miniszterünk,
Magyar Bálint a közelmúltban úgy nyilatkozott, azért járunk iskolába,
hogy ott jól érezzük magunkat. Ezt, így, ostobaságnak tartom. Az ember
természetes igénye, hogy jól érezze magát, ezért az egész életében,
mindig törekszik erre. De vannak az úgynevezett állapotbeli
kötelességeink, amelyek meghatározzák, hogy elsődlegesen mikor mit kell
tennünk. Furcsa háztartás lenne az, ahol elhanyagolnák a főzést, mosást,
takarítást az elvileg ezzel foglalkozó személy „jó érzése” érdekében és
aligha kapkodnának azért a munkavállalóért, aki úgy jelentkezne, hogy
azért kíván ott dolgozni, mert szeretné jól érezni magát. Azt is kétlem,
hogy a megoldandó feladatok eleve mély szomorúsággal töltenék el a
normális gondolkozású gyermeket vagy felnőttet. Remélem viszont, hogy
sokan érezték már a jól végzett munka örömét! A jelzett „iskolatípusról”
vannak valós élettapasztalataink. Svédországban dolgozó orvos barátaink
gyermekei ilyen iskolákba járnak, ahol az idejüket kellemesen eltöltő
nebulók elképesztően buták maradnak. Ezért a barátaink minden évben
mindhárom csemetéjüket hazahozzák és beléjük plántálva a hazai
tananyagot, itthon is levizsgáztatják őket. (Érdekes módon ennek a
komoly többlet-terhelésnek az értékét a gyermekek is mind jobban
felismerik.) Még egy példával szemléltetném ennek az „oktatási” módnak a
következményeit. Az egyik gyermek osztálya lehetőséget kapott egy
milánói csere-látogatásra. Ennek során a 30 fős osztályból csupán a mi
Réka keresztlányunk és a két kísérő svéd pedagógus ment el az olasz
vendéglátókkal megnézni a milánói dómot és „Az utolsó vacsorá”-t… (A
többiek valahol a városban lófráltak.) Talán mégsem kellene ilyenre
cserélni azt a magyar iskolát, amely biztos hátteret adott (és gyakorta
ad ma is) ahhoz, hogy bárhol, bármilyen körülmények között megálljuk a
helyünket!

Az iskolai időszak –
természetesen – az ember életének sajátos feladatokkal ellátott része:
azért járunk iskolába, hogy ismereteket szerezzünk és emberi „tartást”,
viselkedést tanuljunk. Az iskola (szerintem) az a hely, amelynek
segítenie kell abban, hogy a gyermek az önálló életre felkészüljön. A
családi példa mellett (vagy ellenére) – a tárgyi ismereteken túlmenően –
itt kell megtanulnia a kötelességteljesítést, a kulturált viselkedést,
az értelmes emberi kapcsolatteremtést, az együttműködési készséget, az
igényességet, az önfegyelmet, a felelősségérzetet és még számos olyan
dolgot, amelyek ismerete és gyakorlata nélkül hátránnyal indul az önálló
életbe és súlyos gondokat okoz majd saját magának és másoknak. Itt kell
felkészülnie arra, hogy képes legyen tájékozódni szűkebb-tágabb
világában, képes legyen helytállni a gyakorta szándékunktól függetlenül
alakuló körülmények között, képes legyen alakítani a saját és a
környezete életét. El tudja tartani saját magát és a családját, értékes,
hasznos, alkotószellemű tagja legyen annak a helyi közösségnek, ahol
él, dolgozik, szeresse és segítse a hazáját, a világot, az életet. Úgy
tűnhet, ez természetes – bár így lenne…

Ahhoz, hogy valaki eredményesen tájékozódni tudjon,
eligazodjon a körülötte zajló eseményekben, megalapozott véleményt
tudjon formálni, tények ismeretére van szükség. Tényeket kell tudnunk a
múltról és napjainkról. Azt is tudnunk kell (legalább közelítőleg), hogy
mi mikor történt. Meg kell tanulnunk (a tények alapján) térben és
időben elhelyezni, összefüggéseiben látni az eseményeket. E nélkül
bohócot csinálhatnak – és csinálnak is! – belőlünk, mert nem ismerjük
fel a hasonlóképpen ismétlődő történelmi helyzeteket. Erre azért hívom
fel szíves figyelmüket, mert terjedőben van az a (téves) nézet, hogy
adatokkal nem kell fárasztani az agyunkat, nem kell semmit „fejből”
tudni, az internetről minden letölthető. Valójában az agyunkat
felesleges így óvnunk: ez a „memória” szereti, ha feltöltik, használják
és akkora a kapacitása, hogy csak egy töredékét foglalkoztatjuk.
Ugyanakkor képtelenség értelmesen beszélgetni, eszmét cserélni egy olyan
emberrel, akiből hiányzik az ennek alapját képező ismeret-halmaz.
(Gondoljunk az egyes vetélkedő műsorokban időnként tapasztalható
döbbenetes tájékozatlanságra!) Nem lehet beszélgetés közben az
internethez rohangálni támogatásért. Megfelelő tudás nélkül sajnos
értelmesen keresni sem lehet. A fejből idézhető versek szépségéről,
emberi hozadékáról érdemes mindenkinek saját tapasztalatot szerezni.
Mindez nem csökkenti az új technikai segédeszközök és a bennük rejlő új
lehetőségek fontosságát. Itt említem a számítógépes oktató programokat,
amelyek az egyre tömegesebb méretű oktatásban, a távoktatásban és az
egyéni tanulásban mind nagyobb szerepet kaphatnak. Ezek az
ismeretszerzés nagy jövő előtt álló segédeszközei. Különböző funkciókat
átvehetnek a pedagógusoktól, de nem helyettesítik
őket.

Az emberi kapcsolatra
szükségünk van. A közelmúltban láttam a 70 éves Gaál István
filmrendezővel készített portréfilmet. Amikor pásztói gyermekkoráról
beszélt, vártam, hogy említi-e Rajeczky Benjámin nevét. Bizony, mondta
(mint bárki más, aki kapcsolatba került vele), egy életre szóló
indítást, magatartásmintát, emberi példát kapott tőle. Adja az ég és a
minisztérium, hogy oktatási intézményeink mindig teli legyenek a
legkorszerűbb technikával! De ahhoz, hogy ezek az intézmények valóban be
tudják tölteni a hivatásukat, ott kell lenniük a felkészült és erre a
munkára emberileg alkalmas oktatóknak is. Azt hiszem, remélem, hogy
valamennyiünk életében volt olyan pedagógus személyiség, aki – jó
értelemben – nyomott hagyott bennünk, akire örömmel és hálával
emlékezünk. A nagy formátumú egyéniségek mellett, legalább ennyire
fontosak azok, akik szerényen, háttérben maradva végzik szakmailag
értékes, emberileg nélkülözhetetlen munkájukat. A barátom kislánya (ma
már három gyermekes mama), hajdanában-danában elment tanítani.
Kerek-képű, nagy szemű, mosolygós leányzó, soha sem tudott időben
hazamenni. Tanítás után ott kellett ülnie a gyermekekkel: szerette őket,
azok meg igényelték a szeretetét. Elszorul az ember szíve, ha
belegondol: „csak” ez a kis szeretet hiányzott nekik. Meg tulajdonképpen
nekünk, mai felnőtteknek is jórészt ez hiányzik…

Belső békénkhez hozzátartozik az önbecsülés és a
nagyobb közösséghez tartozást kifejező hazaszeretet. Mindkettő
megerősítésében nagy szerepet játszhat az iskola.

Az igényesség sokrétűen értelmezhető fogalom.
Igényesség saját magunkkal és a környezetünkkel szemben. Például a
nyelvi igényesség: nem mindegy, hogyan beszélek és mit várok el a velem,
hozzám beszélőtől. Élőbeszédben, például az iskolában, s a médiában is.
Hol az a határ, amely után nem beszélgetek tovább valakivel, amelytől
kezdve nem veszek a kezembe egy újságot, hol mondok búcsút egy TV-adónak
– akkor is, ha a fél ország ezt nézi? Persze, ehhez kell némi bátorság,
eltökéltség, önbizalom – de így találhatjuk meg, alakíthatjuk ki a
saját egyéniségünket.

Az igényesség
intézmények jellemzője is lehet. Szerencsére akadnak példák. Ahol nem
formális eredmények, pillanatnyi sikerek elérésére törekednek. Különösen
fontos ez a távolba is tekintő gondolkodásmód az emberek jövőjét
alapvetően befolyásoló intézményeknél. Tudatosan törődjön egy iskola
azzal, hogy mivé alakul padjaiban a gyermek, túl azon, hogy mit sikerül a
fejébe tölteni. Alkotásra képessé fejlődjön, az alkotásban (és ne a
rombolásban) lelje az örömét; a változatos formájú értelmetlen ön- és
környezetpusztítás helyett saját maga és környezete építésében
teljesedjen ki. Képes legyen megállni a maga lábán, ne meneküljön
csalóka virtuális világokba. Valóságos célok elérésével legyen úrrá a
nehézségeken és az esetenként előforduló
céltalanságon.

Nagy a felelősségük
azoknak, akik egy ország oktatási rendszerét alakítják. Az iskola nem
próbapálya, a gyermekek nem kísérleti nyulak. „Mellesleg”: az ország –
és így valamennyiünk – sorsa azon múlik, hogy a következő nemzedékek
mennyire érzik magukénak ezt az országot, mennyire vállalnak közösséget
ennek a népnek a múltjával, jelenével és jövőjével – röviden: mennyire
lesznek, maradnak magyarok és eközben tudásban és emberségben mennyire
lesznek versenyképesek a feltehetően akkor is kíméletlen nemzetközi
mezőnyben. A politikusok sokat ronthatnak vagy javíthatnak, de a jövő
tényleges kulcsa az oktatásban dolgozók kezében és szívében van. Nagy a
tét, de én bízom bennük. A legtöbbjük fel fog nőni a
feladathoz.