Jön az
európai tudásútlevél – interjú Magyar Bálinttal
(Forrás:
Eduport)

Szakmai érdekképviselők nem
értenek egyet a felsőoktatás privatizálásával, nem értenek egyet a
meghatározott időre kötött munkaszerződésekkel, nem látják
biztosítottnak a hatszázalékos bérfejlesztést, éppen ezért jövőre 10
százalék alatt nem tárgyalnak.

A
Kossuth Rádió Háttér című műsorának szerdai vendége volt Magyar Bálint,
oktatási miniszter.

– A felsőoktatási törvény kodifikálása és ennek a vitája
előrehaladott fázisban van, és egy rendkívül széles szakmai kodifikáló,
jogalkotó csapatot szervezett össze a minisztérium a felsőoktatás
szakembereiből és különböző területeinek a képviselőiből. A felsőoktatás
privatizációjáról természetesen nincsen szó a törvénytervezetben sehol
sem. Másfelől ugyanakkor ma fogadta el a kormány azt a
kormányrendeletet, amely a magyar felsőoktatás történetében a képzések
átalakítása terén az eddigi legnagyobb, legjelentősebb változást
jelenti, hiszen 1999-ben csatlakoztunk a bolognai folyamathoz, amelynek
révén elhatároztuk – más európai országokkal együtt -, hogy az
angolszász felsőoktatási rendszert, modellt honosítjuk meg
Magyarországon is, illetve mások Európában. Ennek a modellnek az a
lényege, hogy a tömegképzést és az elitképzést egyesíti, és mindkettőnek
a szempontjait érvényesíteni tudja az oktatásban. 2006-tól egy felmenő
rendszerben ez bevezetésre kerül Magyarországon, erről döntött a
kormány; mondhatnám, hogy a felsőoktatás történetében ez történelmi
jelentőségű változás, hiszen a jelenlegi felsőoktatási struktúra
valójában egy elitképzésnek a szerkezetét jelentette, amelyben tömegek
tanulnak, de egy elitképzés szerkezetében. Ezt változtatja meg ez a
modell, amely lehetővé teszi, hogy már három, három és fél év tanulás
után a felsőoktatásból diplomával, a gyakorlatban is jól alkalmazható
diplomával ki lehessen szállni.

– Megkérhetném, hogy ezt a modellt egy kicsit
részletesebben ismertesse!

– A mai modellben, aki belép, négy-öt-hat évet
mindenképpen végigjár a felsőoktatásban, főiskolákon vagy egyetemeken,
és ez eredményezi azt, amiről túlképzésként beszélni szoktunk. Nem a
diákok magas száma, mert az természetes. Ami viszont nem az, szemben az
európai országokkal, hogy ott három, három és fél év után ki lehet lépni
ebből a rendszerből egy használható diplomával. Ez egy többciklusú,
egymásra épülő oktatási rendszer, ahol a diákok egy jelentős része
elhagyja a felsőoktatás területét már három, három és fél év után, és
egy kisebb részük megy tovább az úgynevezett mesterképzésbe, további két
évet, és kap egy magasabb szintű diplomát, majd megint egy kisebb
részük tovább megy doktori képzésre. Tehát ez egy piramis alakú rendszer
valójában, ahol a bemenetben, a rendszer legalján találhatók a
legtöbben. Ez egyszerre egyesíti, ahogy említettem, a tömegoktatásnak az
igényeit, hogy be lehessen kerülni. Egy későbbi választást lesz
lehetővé, hiszen a bolognai rendszerrel együtt a több mint 400 szaknak a
számát ebben a felsőoktatási rendszerben lecsökkentettük száz körülire,
ami szélesebb bemeneteket jelent a felsőoktatási rendszerbe, és ha már
bent vannak a diákok, a további specializációról később dönthetnek.
Tehát nem kell rögtön 18 éves korban a 400 szak közül választani, hanem
ezt megteheti később is, hiszen ma már szinte mindenki 18 éves koráig
bent van a közoktatásban eleve, és amikor a diákoknak, ahogy említettem,
egyharmada, 40 százaléka bent marad a felsőoktatásban, elég akkor
specializálódni és választani. Ráadásul egy átjárhatóságot tesz ez
lehetővé az európai felsőoktatási rendszerekhez. A külföldi egyetemek,
főiskolák tudják majd, hogy mit is jelent épp az oktatás, aki itt, az
oktatási rendszerben Magyarországon részt vesz, másrészt a munkaerőpiac
számára is világos és átlátható a rendszer. Ezzel a reformmal
párhuzamosan egyébként az úgynevezett európai „tudásútlevél” is
rendelkezésre áll majd, amely egy egységes rendszerét, bizonyítványát
jelenti a képesítéseknek, szakképesítéseknek.

– Az intézményrendszer hogy tud ehhez
igazodni?

– Erről
folynak a viták már egy év óta. Én úgy gondolom, hogy a tudás
köztársaságát kell felépítenünk egy tudás alapú társadalomban, ahol az
egyetemeknek nem pusztán az a funkciója, hogy az államilag
finanszírozott hallgatókat kiképezze, hanem ezen túl nagyon sok más is. A
tudásipar, a tudásgazdaság részeként kell működnie, ahol nemcsak
ismereteket ad át, hanem ismereteket termel is, és a társadalmi
kohéziónak, szolidaritásnak is az intézményévé tud válni, ahol piaci
szereplőként meg tud jelenni a felsőoktatás, jelentősen be tud nyomulni a
felnőttképzés területére, külföldi hallgatókat tud vonzani nagy
számmal, kutatási-fejlesztési feladatokat és beruházásokat tud vonzani.
Ezért az egyetemeknek gazdagokká kell válniuk, vállalkozókká kell
válniuk, a legkülönbözőbb kapcsolatokat kell kialakítaniuk egymással,
illetve a gazdaság szférájával. A felsőoktatási reform alapvetően az
intézményi kereteit teremti meg annak, hogy ezek a hatalmas pénzekkel
gazdálkodó intézmények menedzserszerűen is tudjanak gazdálkodni.

– Amióta széles körben
elterjedt ez a bizonyos fizetős megoldás, adódnak bizonyos
anomáliák.

– A
tömegesedés miatt kellett a váltás ebben a rendszerben. Ugyanakkor ennek
a váltásnak meg kell teremtenie az elitképzés feltételeit és
lehetőségeit is, és a mesterképzés, illetve a doktori képzés valójában
ezt az elitképzést szolgálja.

– Egy interaktív rádióműsorban témaként
megjelölték a kisgyerekeknek, az alsósoknak a buktatását, az
értékelését, és a hallgatók túlnyomó többsége a poroszos nevelésnek volt
a híve. Tehát úgy gondolták, hogy igenis, ha rosszul áll a gyerek, meg
kell buktatni, írják be neki az egyest. Nem volt reprezentatív ez a
felmérés, de az emberek, az idősebb korosztály azt képviseli.

– Egy szemléletváltásra van
szükség, és ebből a szempontból az idei tanév egy váltást jelent. Az új
nemzeti alaptanterv a lexikális ismeretek szinte kizárólagos uralmával
szemben egyfajta új egyensúlyt teremt a lexikális ismeretek és a
készségek, képességek között, tehát, hogy alkalmazni, használni tudja
valaki ezeket az ismereteket. Egyrészt ez indul be, másrészt az
értékelést az első három évben szöveges értékelésként kell megtenni, és a
gyermeket nem lehet megbuktatni. Szerintem a gyermeket nem megbuktatni
kell, ha nem tud valamit, hanem megtanítani. Elég
gyermekpszichológusokat megkérdezni, hogy kisgyerekkorban az ilyen fajta
büntető jellegű, megbélyegző jellegű nevelési módszerek pont ellenkező
hatást érnek el, nem a teljesítményt növelik, hanem a teljesítményét
csökkentik, szorongást, feszültséget idéznek elő a gyermekben. Elég arra
gondolni, hogy Magyarországon évente ötezer elsős kisdiákot buktatnak
meg évismétlésre. Én nem nagyon látom azt, hogy az így megbuktatott
gyerekek később fölszabadulnak.

– Mi az oka?

– Az oka szerintem az, hogy sokszor nem iskolaéretten
kerülnek be az iskolába, vagy intelligensek sok esetben, csak éppen nem a
verbális készségeknek azt a tárházát tudják fölvonultatni, amit az
iskola elvár tőlük, és a harmadik ok az, hogy nem figyelnek rájuk oda,
be vannak ültetve egy osztályba, és külön-külön nem foglalkoznak velük.
Ezért, amikor megtiltottuk ezeknek a gyerekeknek a megbuktatását, egyben
azt is jelenti, hogy ha a tanár észleli, hogy ebből, vagy abból a
tárgyból a gyerek lemarad, akkor felzárkóztató, korrepetáló oktatásban
kell részesíteni, személyre szabott oktatásban, és akinek gyereke van,
nagyon jól tudja, hogy a gyerek, ha valamiért nem figyel oda, nem
foglalkozik valamivel, akkor két-három hónap alatt tud komoly
érdemjegyeket le-föl csúszni. A másik kérdés, hogy mit is jelent az
érdemjegy? Mit jelent egy kettes, egy hármas, ha valaki olvasásból ezt
kap? Azt jelenti, hogy nem figyel oda, nincs türelme, nem tud olvasni,
nem érti a szöveget. Nem tudjuk, mit jelent. Egy szülőnek, de egyben a
tanárnak is, és nem utolsó sorban a gyereknek fontos az, hogy a tanár
kifejthesse azt, hogy végül is a gyerek ezeken a területeken hogyan áll,
mit is teljesít. Az a lényege a dolognak, hogy nem üres, elavuló
lexikális ismeretek bemagolására kell a gyerekeket rákényszeríteni.
Nekünk kéne, magunknak, őszintén szembenézni azzal, hogy amit tanítunk,
az fontos-e a gyereknek, használni tudja-e? Fontosnak tartom a tanárok
érdekét, védeni is kívánom ezeket, de ennél csak a gyerekét tartom
fontosabbnak.

– Ez milyen
életminőséget jelent?

–
Hogy mondjam, olyan életminőséget, olyan versenyhelyzetet, ami elől
kitérés nincsen. Az Európai Unió tagjai vagyunk, nincs vasfüggöny, nem
zárhatjuk be magunkat, megmérettetésre vagyunk ítélve, arra vagyunk
ítélve, hogy ebben a versenyben részt vegyünk. Szerintem van esélyünk
arra, hogy ebben helyt álljunk, a felsőoktatásban csakúgy, mint a
közoktatásban, de ennek feltételei vannak.

– Nyelvek?

– Ezért indítjuk a legjelentősebb programunkat, a
nyelvi előkészítő évfolyamokat a középiskolákban, mert egy 2002-es
felmérés szerint a diákok 28 százaléka nyelvi különórára járt, erre a
szülők évente vagy 40 ezer forintot fordítottak átlagosan, és nagyon
sokan nem tudtak, mert nem engedheti meg a szülő magának. Én azt
szeretném elérni, hogy európai állampolgárként az iskolában ingyen
megtanulhassanak legalább egy európai uniós nyelvet, ha nem kettőt.
Ennek az a lényege, hogy nem szűk elitképzésről van szó a középiskola
szintjén, hanem demokratizáljuk a hozzáférést a nyelvtudáshoz.
Egyébként, akik egyetemre, főiskolára kerülnek ezután, azoknak szinte
magától értetődőnek kell lenni, hogy idegen nyelven tudnak szakirodalmat
olvasni, egy külföldi tanárt meghallgatni, és a saját szakterületükön
érvelni és beszélni.