Knausz Imre írása

Az azande „varázsló úgy válaszol a
kérdésekre, hogy megfigyeli, milyen hatást tesz egy bengének nevezett
mérgező anyag egy szárnyasra. A jós-mérget egy hagyományos módon
gyűjtött kúszónövényből vonják ki, amelyről azt tartják, hogy csak az
után válik hatékonnyá, miután az odaillő rituális szavakat ráolvasták.”
Evans-Pritchard megfigyelését Polányi Mihály idézi föl Személyes tudás
című könyvében. De mi történnék, ha az állatnak úgy adnák be a
jós-mérget, hogy előtte elmarad a ráolvasás? „Az azandék – folytatja a
szerző – nem tudják, hogy mi történnék, s ez nem is érdekli őket, egyik
sem lenne bolond ilyen értelmetlen kísérletekre pazarolni a jó
jós-mérget, ilyesmi csak egy európainak jutna
eszébe…”

A Törifórumon néhány
hónappal ezelőtt kisebb vita alakult ki bizonyos sajátos történelmi
állításokról, pl. azon „érdekes” elméletről, amely szerint az etruszkok
mindmáig megfejtetlen írása magyarul tökéletesen olvasható, így az
etruszkok valójában magyarok voltak. A levél küldője ajánlotta, hogy
nézzünk utána, tegyünk próbát. Érdemes teljes terjedelmében idézni az
egyik választ.

„Kedves
Lista!

Ma – és mostanában – elég sok
a dolgom/dolgunk: pl. csak az érettségi kapcsán: a tegnapi
próbaérettségi kiválasztott feladatinak továbbítása, az éles érettségi
dolgozatok javítása-értékelése; az érettségi tételek összeállítása, az
érettségi dokumentáció előkészítése. Ezen kívül ma egy ELTE-s hallgatói
csoport iskola- és óralátogatását szervezem és vezetem, iskolai
értekezletre anyagot készítek elő stb. Ja és tanítani is
kell.

Sajnálom, ha türelmetlennek
látszom, de ilyen szánalmas botorságokra most tényleg nincs időm. Ha
minden állítását komolyan venném, két órát ülhetnék a gép előtt, hogy
válaszoljak, de én ezt az öt percet is sajnálom, amit a sületlenségek
olvasására és ennek a mailnek a megírására
fordítottam.

Tényleg nincs nagyobb
gondunk? Akkor minden OK.”

A
kérdésem ezek után az, hogy van-e érdemi különbség az azandék és a
felháborodott történelemtanár elzárkózása között? Szeretném sietve
leszögezni, hogy az utóbb idézett véleménnyel magam is teljesen
egyetértek. Én sem vettem a fáradságot, hogy akár egy kicsit is
utánajárjak ennek a furcsa állításnak, és ráadásul még csak nem is
szégyenkezem emiatt. De miért? A kézenfekvő válasz talán az lenne, hogy
az említett feltételezés ellentmond a tudományosan bizonyított
tényeknek. De valójában honnan tudjuk azt, amit tudunk. Mi magunk nem
jártunk utána; ha tudunk valamit az etruszkokról, akkor azt olyan
könyvekből tudjuk, amelyekben megbízunk, amelyeket tudományosaknak
ismerünk el, illetve ilyeneknek ismeri el őket maga a tudományos
közösség. Tetejébe maguk a tudósok sem járnak utána minden
tényállításnak, csak elhiszik azokat, mert olyan emberek mondják – a
tudományos normáknak megfelelő nyelvezetet és érvelési technikákat
használva -, akikben megbíznak.

Igaz, a tudományos állításokkal szemben támasztott
fontos követelmény, hogy ellenőrizhetők legyenek, vajmi ritkán fordul
elő azonban az, hogy a lábjegyzetekben sorakozó levéltári jelzetek
ellenőrzése céljából beássuk magunkat a poros iratcsomók közé.
Egyszerűen elhisszük, hogy a hivatkozások korrektek. Kivéve persze, ha a
magyarok etruszk vagy sumer rokonságát kívánják bizonyítani, ilyenkor
ugyanis azonnal élünk a gyanúperrel, hogy a szerző csak kitalálta a
bizonyítékokat. Amit az egyik esetben bizonyítéknak tekintünk, azt a
másik esetben nem fogadjuk el annak, és kiegészítő feltevésekkel élünk: a
szerző csalt, tévedett stb.

Akárcsak az azandék. „Ha egy európai elvégezne egy
kísérletet – folytatja a beszámolót Evans-Pritchard -, amely szerinte
azt bizonyítaná, hogy az azandék véleménye téves, ők döbbenten
szemlélnék az európai hiszékenységét. Ha a szárnyas kimúlna, egyszerűen
azt mondanák, hogy a benge nem volt jó. Maga az állat pusztulásának
ténye bizonyítaná rosszaságát.” Elfogadunk egy gondolatrendszert
alapvetően bizalmi alapon, és ragaszkodunk hozzá egyszerűen figyelmen
kívül hagyva az ezzel ellentétes érveket. Pedig tudván tudjuk, hogy a
tudomány is tévedhet: amit korábban ténynek fogadtunk el, azon meglehet,
ma már csak mosolygunk. Azt állítom, hogy minden tudásunk a bizalmon és
a hiten alapul, ez megkerülhetetlen korlátja a kritikai
gondolkodásnak.

De akkor mire kell
tanítani a fiatalokat? Kíméletlen kételyre minden állítással szemben,
vagy a tudomány iránti bizalomra? Nem könnyű kérdés, és nekem nincs kész
válaszom. Érdemes lenne erről egy alapos eszmecserét folytatni. Biztos
vagyok ugyanis abban, hogy a történelemtanítás egyik fontos célja, hogy
megtanítson különbséget tenni a megalapozott és a megalapozatlan, az
elfogadható és az elfogadhatatlan, a valószínű és a valószínűtlen
történelmi tényállítások között. Befejezésül e különbségtétel három
alapelvét szeretném vitára bocsátani.

1. Az első a bizalmi elv. Hihetőbb az a történelmi
állítás, amelyet „felkent” történész megfelelő hivatkozásokkal
alátámasztva közöl, amely rangos történelmi folyóiratban jelenik meg, és
amelyet a szakmai közösség elfogad. Súlyos tétel, nem éppen
voltaire-iánus, és nagy a tévedés kockázata, de szerintem
megkerülhetetlen.

2. A második a
koherencia elve. Állítások egy rendszere akkor hihető, ha nem tartalmaz
ellentmondást, ha az állítások mellett felsorakoztatott oksági érvek
értelmes. logikus rendszert alkotnak. Ez olyasmi, amire nagyon is meg
kell tanítani a fiatalokat.

3. A
harmadikat a kilógó lóláb elvének nevezném. Különösen hihetetlen ugyanis
az az állítás, amely mögött világos érdekek fedezhetők fel. Ez is
problematikus persze, hiszen más dolog egy állítás igazságtartalma, és
egészen más dolog, hogy ez kinek jó, és kinek nem. Mégis, ha túlságosan
világos érdekek ismerhetők fel egy a tudományos közvéleménnyel
szembeforduló gondolatrendszer mögött, akkor joggal gyanakszunk: van
valami, ami a szerzőnek fontosabb, mint az igazság, és ez torzítja
látásmódját. A történelmi szenzációk nagyon gyakran a nemzeti ideológia
alátámasztását szolgálják, mint pl. egyik oldalról a dáko-román
kontinuitás elmélete, a másik oldalról a sumer-magyar vagy éppen
etruszk-magyar rokonítás eszméje esetében.

És ez az utóbbi szempont magyarázza, hogy miért
szégyellnénk magunkat jobban, ha utánanéznénk bizonyos gyanús
bizonyítékoknak, mint így, hogy figyelmen kívül hagyjuk őket. Úgy
éreznénk, hűtlenek lettünk a komoly tudósok közösségéhez, amely az
igazságot önmagában értéknek tekinti, és átpártoltunk azokhoz, akiknek a
történelem csak eszköz, hogy bizonyítsanak valamit.

Ettől persze még tévedhetünk. És ez kétségkívül
nyugtalanító érzés.
 
Knausz
Imre

A fenti írás a szerző véleményét tükrözi,
és nem a TTE álláspontját jelenti az adott kérdésben. Ha önnek is van
véleménye, vagy valami megjegyzése az olvasottakhoz, azt e-mailben az
info@tte.hu
címen, vagy a honlapon fórum indításával
jelezheti.