Hahner Péter, Kozák Gyula és Fencsik Flóra
levélváltása

Hahner
Péter: A lángszavú Párt

A dráma a következő módon szokott lezajlani hazánkban:

1. felvonás: A baloldal
elkövet egy óriási baromságot. Mondjuk… az egyik miniszter azt mondja,
hogy Véreskezű Szoszó, az egyszerű erdei grúz, nagyon rendes ember
volt, mert a dél-afrikai apartheid-rendszer kiépítését helytelenítette,
és az 1572-es Szent Bertalan-éjszakához sem volt semmi
köze.

2. felvonás: A jobboldal erre
természetesen mondhatná azt, hogy hohó, Véreskezű Szoszó térben és
időben máshol tevékenykedett, s nem is nagyon ért rá az apartheiddel és a
hugenottákkal foglalkozni, mert azon kísérletezett, hogy lehetne
honfitársai egy részét főbe lövetni, más részét pedig haláltáborokba
záratni, ahol azok maguktól elpusztulnak. Nem, nem, ez túl egyszerű
lenne. Inkább a jobboldal is mond valami butaságot, például olyasmit,
hogy szégyen-gyalázat megdicsérni Véreskezű Szoszót, hiszen köztudott
róla, hogy késsel-villával ette az óvodásokat reggelire. Lám, lám, a
baloldal maga is erre készül, most elárulta magát, magyar anyák, ne
engedjétek holnap el otthonról az óvodásokat!

3. felvonás: A baloldal erre közzéteszi helyreigazító
újságcikkeit, amelyekben bölcs szakértők elmagyarázzák, hogy a jobboldal
aljas rágalmakat terjeszt, Véreskezű Szoszó nem is késsel-villával ette
az óvodásokat, hanem puszta kézzel, mustárba és majonézbe mártogatva.
Tehát mindaz, amit a jobboldal állít, gyalázatos hazugság, ugyanakkor
viszont elárulta magát: mélységesen egyetért a dél-afrikai apartheid
gyakorlatával, és helyesli a hugenották
lemészárlását!

4. felvonás: Az
újságolvasók összezavarodva leteszik a lapot, nem tudják, mi közünk
nekünk mindehhez, miért is kell erről vitázni.

Most éppen itt tartunk.

Hiller István szocialista párti miniszter a
közelmúltban felavatott egy emléktáblát. Talán valamelyik szocialistáét,
aki méltó rá, hogy egy piacgazdaságot működtető, parlamentáris
demokrácia minisztere megemlékezzen róla? Frankel Leóét, aki a párizsi
kommün idején helytelenítette a terrort? Talán az annyit rágalmazott
Peyer Károlyét, talán az emigrációba kényszerített Kéthly Annáét? Ugyan,
dehogy. Ságvári Endre emléktábláját avatta fel, aki éppen hatvan éve
keveredett tűzharcba a rendőrökkel. Ha ezt a rokonok, barátok teszik
meg, vagy egy szűkebb körű, baloldali társadalmi egyesület, senkinek sem
lenne sok köze hozzá. Csakhogy ezt a Magyar Köztársaság kormányának
minisztere, a Magyar Szocialista Párt vezető személyisége tette meg,
ezért mégiscsak felmerül a kérdés: ki volt Ságvári Endre, s miért
részesül emléke ily megkülönböztetett tiszteletben?

A jobboldali napilap cikkírója szerint felháborító, ami
történt, hiszen Ságvári Endre a rendőrökre lövöldözött, tehát
terrorista volt. Erre természetesen azonnal megérkezik a válasz
baloldalról: dehogy volt terrorista, hiszen a nácik ellen harcolt, talán
Hitler minden ellenfele terrorista lett volna? Ezzel sikerült is
vakvágányra futtatni a vitát: vajon mikor válik terroristává az erőszak
eszközét is felhasználó forradalmár?… Nem, nem, térjünk csak vissza
Ságvárihoz!

A miniszter úr egy
eszmét emlegetett az emléktábla avatása közben, amelyhez hűnek kell
lenni, s ez nem más, mint az antifasizmus. Vajon komolyan gondolja, hogy
oly nagy lenne manapság a fasiszta veszély, hogy érdemes demonstratív
módon állami tiszteletben részesíteni az antifasizmus sztálinista és
kommunista formáját is? Vagy csak arról lenne szó, egyesek időszerűnek
találták újra meglengetni az antifasizmus zászlaját, s ezzel
ellenfeleiket logikus módon az antifasizmus ellenfeleinek tüntetni fel?
Ha így van, akkor ez egy pitiáner, szánalmas politikai manőver volt, kár
is a szót vesztegetni rá.

De azért
Ságvári Endréről annyit azért érdemes megjegyezni, hogy egyáltalán nem
volt terrorista – ő egyszerűen kommunista volt, és egyeseket éppen ezért
bosszantott fel olyannyira Hiller István meghatott tiszteletadása.
Kommunista volt bizony, még akkor is, ha ez a jelző egyetlenegyszer sem
fordul elő az interneten olvasható Magyar Életrajzi Lexikonban. A
kevésbé szemérmes, mert jóval korábban elkészült Munkásmozgalmi Lexikon
szerint 1940-től a Kommunisták Magyarországi Pártjának a tagja volt, s
vezető szerepet vállalt lapjainak terjesztésében. 1945 és 1989 között
pedig a magyar kommunista mozgalom egyik legtöbbet emlegetett
„mártírjává” vált, magam is egy Ságvári Endre nevű úttörőraj tagja
voltam. 1989 után aztán békésen és különösebb vita nélkül átkeresztelték
mindazon létesítményeket és szervezeteket, amelyeket róla neveztek el.
Most pedig hopp – hát nem őt dicsőíti újra a miniszter
úr?

Annyira azért nincs rossz
véleményem az MSZP-ről, hogy azt gondoljam: a kommunizmus
rehabilitálásán tevékenykedik. De ha egyszer évek óta azt hangoztatja,
hogy modern, nyugati típusú szociáldemokrata párttá alakult át, akkor mi
köze Ságvárihoz? Hogy is szólt a régi, szép, dallamos úttörőinduló?
„KIMSz-esek vágtak hajdan e tájnak, élükön Ságvári járt! Hősies tettre,
harcra nevelte őket a lángszavú párt – védte őket a lángszavú párt…”
Állítólag ez a párt – már nem az a párt. De akkor miért „védi őket”
továbbra is? Alighanem azért, mert a Magyar Szocialista Párt bizonyos
tagjai egészen nyíltan hangoztatnak olyan nézeteket, amelyeket a magyar
társadalom más tagjai sohasem fognak elfogadni. Szerintük a
rendszerváltás nem is volt olyan jelentős fordulat, előtte is jó
szándékú, reformokra törekvő szocialisták kormányozták az országot (ők),
meg utána is, tehát semmi szükség a múlt valamennyi elemének oly heves
elutasítására. Csakhogy akadnak jó néhányan az országban, akik (mint
például magam is) úgy vélik, hogy az a rendszerváltás előtti világ
mégiscsak az erőszakon és az idegen megszálláson alapult, akik számára
1989 életük legszebb, felejthetetlen élménye volt. Ezért aztán (mint
például magam is) meglehetősen rosszkedvűen fogadják, amikor a
Kádár-korszak mártírjai állami tiszteletben részesülnek az új
Magyarország kormányának tagjai részéről. Valahogy úgy érzik, a
rendszerváltás tényét próbálják elvitatni tőlük, a rendszerváltás
élményét próbálják kisebbíteni.

Eredeti
cikk

Kozák Gyula: Hahner, a lángszavú
bárd

Hahner Péter – e
témakörben másokhoz hasonlóan! – súlyos formállogikai hibát követ el.
(A lángszavú Párt, ÉS, 2004/33.) Egy tragikus végű emberi sorsot
extrapolál arra az esetre, ha a tragédia (mindközönségesen a rendőrök
általi meggyilkolás) nem következik be, s kevesebb ideje halott Ságvári
Endre. Előrevetíti, pontosabban a későbbiekben történtekből, a nevét
kihasználók valóban gonosz cselekedeteiből visszavetíti ellenérzéseit
egy derék magyar emberre. A kommunizmus 1945 utáni rémtettei azonban
Ságvári Endrét (és sorolhatnánk, hogy ki mindenkit még a
munkásmozgalomból, az illegális kommunista mozgalomból) nem
minősíthetik. Miként Jézust sem az inkvizíció alapján ítéljük meg. Ha
ezt tennénk, igen súlyos következtetésekre kényszerülnénk.

A gyalázat az, hogy tizenöt évvel a
rendszerváltás után a differenciálatlan komcsizásnak még van
létjogosultsága, hogy a szélsőjobb ordas orgánumain kívül, különösen az
ÉS-ben helyet biztosítanak a halottgyalázásnak. Nem teszem, mert nem
kívánok muníciót szolgáltatni a jobboldalnak, de tömegével tudnám
sorolni azokat, akik a harmincas-negyvenes években az illegális kompárt
tagjai, mozgalmárai voltak, s a felszabadulás (sic!) után – ki hamarabb,
ki később – finomam fogalmazva: eltávolodtak a párttól. Gondoljunk csak
Donáth Ferencre, aki Kádárral és Péter Gáborral együtt vezette a
Békepártot, aztán megjárta előbb Rákosi börtönét, majd 56-os
tevékenységéért a Kádárét. S ő lett a demokratikus ellenzék egyik
karizmatikus vezetője, ő lett a híd az úgy nevezett népiek és a még
úgyabban nevezett urbánusok között. Meg nem erősített vélemények szerint
csak azért nem kapott 1958-ban kötelet, mint a Nagy Imre-per másodrendű
vádlottja, mert Kádár azt mondotta volna: előre leülte, ami jár neki.
De gondoljunk Nagy Imrére! Feltétlenül a kommunizmus mártírjává kell
válnia valakinek, hogy kommunista múltját megbocsássuk?

Ságvári Endre polgári neveltetésű,
jogot végzett fővárosi tisztviselőként került kapcsolatba a baloldallal
(értelemszerűen a szocdemeken keresztül), egy olyan korban, amikor
zsidóként, tisztességes gondolkodású emberként naponta kellett
szembetalálkoznia az embertelenséggel. Lehet-e, szabad-e lekomcsizni egy
mártírt, csak azért, mert már 1937-ben (24 évesen) felismeri a nyilas
veszélyt, és ellene aktívan tesz is, s ezért börtönbe zárják?! A sors
furcsa fintora, hogy a fellebbezések nyomán a börtönben éri a
világháború kitörése. Alig szabadul, az SZDP budapesti választmányának
lesz a póttagja. Vagy netán azért kell elítélnünk, mert az OIB
megbízásából 1941. október 6-án néma tüntetést szervezett a
Batthyány-emlékmécsesnél? Ha igen, akkor a demokratikus ellenzék tagjai
is elítélendők, hasonló cselekedeteik miatt.

A Béke és Szabadság című (mai szóhasználattal:
szamizdat) lap két száma jelenik meg főszerkesztése alatt, 1941-ben, a
rendszert és a fasizmust élesen támadó írásokkal. Aztán a vég: a már
németek által megszállt országban tűzharcban elesik. Emléktáblájának
(újra)avatása nem a kommunizmus (melyik kommunizmus?), különösen nem a
sztalinizmus rehabilitálása volt (szerencsére ezzel Hahner csak nagyon
óvatosan vádolja Hiller István minisztert), hanem tiszteletadás az
életét feláldozó, antifasiszta mártír előtt. Hahner logikája szerint a
magyar történelemből, kultúrából és politikából minden olyan személyt
örökre ki kellene irtani, akinek bármi köze is volt a kommunista
baloldalhoz. A normális emberek számára Ságvári Endre egyike volt annak a
kevés magyar értelmiséginek, aki tevőlegesen lépett fel a fasizmus, a
németekkel kollaboráns Sztójay Döme vezette bábkormány ellen. Aki
Ságvárit, az ő emlékét támadja, az a kollaboráns, fasiszta, zsidóirtó
kurzus mellett teszi le a voksát.

S
most essék szó Hahner megbocsáthatatlan csúsztatásairól. Ságváriból
valóban megmerevedett szobor lett, de éppen azért lehetett a létezett
szocializmus egyik kikezdhetetlen idolja, mert élete makulátlan, halála
pedig hősies volt. Ám utóéletéről a legkevésbé maga Ságvári tehet. Ezért
ezzel viccelni: blaszfémia. S a másik, formállogikailag teljesen
tarthatatlan szövegrészt kénytelen vagyok idézni. „A miniszter úr egy
eszmét emlegetett az emléktábla avatása közben, amelyhez hűnek kell
lenni, s ez nem más, mint az antifasizmus. Vajon komolyan gondolja, hogy
oly nagy lenne manapság a fasiszta veszély, hogy érdemes demonstratív
módon állami tiszteletben részesíteni az antifasizmus sztálinista és
kommunista formáját is?” Menjünk sorjában! Hirosimában például oly nagy
lenne az amerikai atombomba veszélye…? Járt már Hahner Péter Párizsban
a Győzelem Napján? Látta például De Gaulle-t a (többek között
kommunista) veteránok között (és nem az élükön!) felvonulni? Az
antifasizmus ideájának állandó ébren tartása nem függ össze azzal, hogy
aktuálisan van-e fasiszta veszély – itt és most. A Habsburgok sem
fenyegetik nemzetünk függetlenségét, mégis megemlékezünk (jó és tiszta
szívvel) 1848-1849-ről. Amúgy pedig ajánlom Hahner Péter figyelmébe a
Magyar Nemzet címet viselő napilapot és (kiragadott példaként) a
Demokrata hetilapot vagy a Budapest TV egyes adásait. Olvasgassa,
nézegesse őket, s gondolkozzon el azon, hogy van-e fasiszta veszély?
Továbbá. Honnan veszi Hahner Péter, hogy Ságvárira emlékezve a miniszter
az antifasizmus sztálinista/kommunista (amúgy egymással nem azonos!)
formáját részesítette volna állami tiszteletben? Magam úgy gondolom,
hogy Ságvárira emlékezve a miniszter Ságvárira emlékezett, mégpedig
azért éppen rá, mert most volt halálának hatvanadik évfordulója. Arra a
magyar mártírra, aki szembefordult a XX. századi magyar történelem
legsötétebb erőivel, s ez az életébe került. S kár volt Hahnernek
halottgyalázó írásába belekeverni az MSZMP-MSZP „problematikát”, a
káderek mezcseréjét, a szovjet megszállást. Ha Hahnernek volt hipotézise
(kimondatlanul is) Ságvárival kapcsolatban, akkor hadd legyen nekem is.

1945 márciusában – mint volt hetes
ifi – a VII. kerület MKP-titkára, a budapesti pb tagja. Bekerül a
pártközpontba, s ott szembesülve Rákosi praktikáival, önálló véleményt
nyilvánít, előbb állásából rúgják ki, egy jelentéktelen intézet vezetője
lesz, majd 1950-ben bebörtönzik. Szerencséjére az első Nagy
Imre-kormány idején, 1954-ben szabadul. Egészsége megromlik, a Kiadói
Főigazgatóságon kap állást. A félreállított Nagy Imréhez „csapódik”, és a
forradalom alatt Losonczy Gézával és Vásárhelyi Miklóssal (ugye milyen
gyanús nevek?) a miniszterelnöki titkárságon találjuk. Nem megy be a
jugoszláv követségre, hanem Bibóval együtt a Parlamentben marad. 1957
májusában letartóztatják és a Vida-tanács (Vidát ismerte még a
mozgalomból!) életfogytiglanra ítéli. 1960-ban egyéni kegyelemmel
szabadul. Ekkor még mindig csak 47 éves! Egy üzemi lapnál kap állást,
később a Sportfogadás munkatársa lesz. A hetvenes években rátalálnak a
rendkívül művelt, világos gondolkodású „veteránra” a későbbi
demokratikus ellenzék tagjai. Ságvári tartózkodóan fogadja
közeledésüket, de rész vesz Duczinska Ilonával, Andrássy Katinkával és
Rajk Júliával (utóbbi invitálására) a Haraszti-per zárótárgyalásán. A
nyolcvanas évek elején új erőre kap, Donáth Ferenc biztatására
bekapcsolódik az ellenzék tevékenységébe. A monori találkozón elmondott
beszéde azóta is a demokrácia crédója. A rendszerváltozáskor az SZDSZ
is, az MSZP is megkínálja országgyűlési képviselői stallummal, de
elutasítja. 1994-ben bekövetkezett haláláig élénk publicisztikai
tevékenységet fejt ki, írásai a Beszélőben, A Mozgó Világban, a
Világosságban valamint az ÉS-ben jelennek meg.

Ennek a szcenáriónak legalább annyi (ha nem több!) a
relevanciája, mint azokénak, amelyek Ságvárit az 1945 utáni,
kommunistának nevezett diktatúra egyik megágyazójaként próbálják
megjeleníteni.

Eredeti
cikk

Fencsik Flóra: Ő legalább
visszalőtt

Hahner
Péter úgy érzi (A lángszavú Párt, ÉS, 2004/33.), a rendszerváltás boldog
élményét akarják elvenni tőle azok, akik állami tiszteletadásban
részesítették a Kádár-kor mártírját. Írja mindezt egy Ságvári-emléktábla
avatása kapcsán.

„A Kádár-kor
mártírja.” Vajon jellemezhető-e ennyivel és csak ennyivel valaki?
Megítélhető-e így, rükvercből az, akit évtizedekkel halála után használt
föl propagandacélra egy – azóta megdőlt – illegitim rendszer? Tehet-e
róla, hogy holtában, s így jóváhagyása nélkül lobogónak használták? Nem
inkább őt magát kellene nézni, s a kort, amelyben élt és
halt?

Az ember nem
úttörődal-szövegként kezdi, nem propagandafilm-hősként, nem is
ligetként. Hanem, jó esetben, tiszta elvekkel és meggyőződéssel
kényszerűen beleszületik egy korba, s szembefordul vele. Talán olyan
sokan voltak ellenállók a nácik megszállta Magyarországon, hogy abból a
kevésből finnyásan válogathat a háklis utókor? Nem dukál-e valakinek
közülük is, hogy – mondjuk hatvanévenként – egy percre fejet hajtsunk
előtte, még ha világnézete a mából fölényesen visszanézve szalonképtelen
is?

Egy hajdan volt ember egy
igazságtalan és gyalázatos világban egy tisztának és igazságosnak hitt
eszméhez csatlakozik. Ez az eszme, később, a háború után hatalomra
jutván maga is igazságtalannak és gyalázatosnak bizonyul. De az illető
ezt már nem éri meg, mert 1944 nyarán leteríti a náci hatalom fegyvere.
Azt még kevésbé éri meg, hogy fél évszázad múltán a szép kommunista
ábránd világszerte becsődöl és nagy robajjal összeomlik. Számára ott
szakad el végleg a filmszalag, ama budai cukrászdában, illegális
találkozója színhelyén, amelynek padlóján vérbe fagyva
fekszik.

(Lehet, könnyű nekem,
hiszen nem kellett kisdiákként úttörőindulót dalolnom Ságváriról és a
lángszavú Pártról, mert akkor még nem volt úttörőmozgalom.
Cserkészmozgalom volt ugyan, de abból idejekorán
kirúgtak.)

Hahner Péter azt kérdi
cikkében: komolyan gondolja-e az antifasizmusról beszélő miniszter, hogy
oly nagy ma a fasiszta veszély? Visszakérdezem a szerzőt: komolyan
gondolja, hogy nincs veszély? Mármint a fasizálódás veszélye –
mentalitásban, szóban, írásban, jelszavakban? Nem hatol-e be a
médiumokba és tankönyvekbe, egyetemi előadásokba és prédikációkba a
fiatalság tudatos indoktrinációjába? Nem zajlik-e szemünk láttára a
magyar történelem átírása, a Hitler melletti világháborús szerepvállalás
fokozatos rehabilitációja? Nem válnak-e – pártpolitikai jóváhagyással –
hősökké a gyönyörű Duna-hídjainkat felrobbantó, „vérrel-becsülettel”
küzdő utóvédek?

Tudom, Hahner fent
idézett kérdése így egészül ki: akkora-e manapság ama bizonyos fasiszta
veszély, „hogy érdemes demonstratív módon állami tiszteletadásban
részesíteni az antifasizmus sztálinista és kommunista formáját
is?”

Nos, ami a sztálinizmust
illeti, az a negyvenes évek Magyarországán még nem volt ismerhető. Igaz:
a sztálini terror és népirtás már a harmincas évektől tombolt a
Szovjetunióban. Ám a magyar baloldal az erről szóló kósza híreket merő
náci propagandának vélte. Tudom, nehéz elképzelni ma, az internet, a
műholdas tévé s a korlátlan utazások korában ama totális vasfüggönnyel
bekerített nemzedékek ismerethiányát – de így volt. A szerencsésebb
nemzedékektől kéretik valamivel több irgalom és empátia, mielőtt holtak
helytállását kérdőjelezi meg.

A
keserves-kanyargós magyar huszadik század nem dúskál egyértelmű
márványemberekben. Hamis tudat, szétzilált értékrendek, eltévedések,
árulások, megcsalatások, kiábrándulások, amerre csak nézünk.
Bajcsy-Zsilinszkyk, Ságvárik, Teleki Pálok, Nagy Imrék ambivalenciákkal
teli életútjai jelzik e bizarr századot. (Utoljára a XIX. században volt
egy mindössze huszonhat évet megélt fiunk, akinek élete, költészete és
halála egyetlen kerek és következetes remekművé sikeredett, akinek
nimbusza azóta is töretlen maradt a szapora
rendszerváltozásokban.)

Ezért kavar
vihart minden átkeresztelés, avatás, újratemetés. Ezért, hogy
felvilágosult ÉS-szerzők is bele-beleszaladnak az orbáni csapdába, a
„két Magyarország”-őrületbe. Én mártírom, te mártírod, én lánglelkű
költőm, te idegenszívű Nobel-díjasod, én nemzeti ellenállóm, te bolsi
mitugrászod. Ha Ságvárit a Kádár-korban, úttörőként, szeretni kellett,
akkor most tessék utálni és kész.

E
szerencsétlen, utólag sztálinistává dobozolt embereket kivégezték,
mielőtt kiderülhetett volna melyik-melyikről, hogy hatalmi helyzetben
csakugyan sztálinista zsarnokká fajul, vagy éppenséggel antisztálinista
reformer lesz, ötvenhatos forradalmár, aki a 301-es parcellába kerül,
netán a Kádár-kor demokratikus ellenzékének tagja. Mindez persze üres
okoskodás. Ami azonban negyvennégy nyarán abban a budai cukrászdában
lezajlott – hogy valaki fegyveresen szembeszáll a lefogására érkezett
felfegyverzett nácival -, ez nem ködös mese. Azokban a bénult
hónapokban, amikor sokszázezren kapaszkodtak föl engedelmesen a
marhavagonokba – ő legalább visszalőtt. És azért ez mégse
semmi.

Eredeti
cikk

Hahner Péter: Őrzik a
völgyet

Kedves
Fencsik Flóra, engem ugyanúgy elszomorít hazánk politikai
megosztottsága, mint Önt. Én azonban ezt nem nevezném „orbáni
csapdának”, mert nem csak az egyik oldal a ludas abban, hogy mindez így
alakult. Éppen az efféle Ságvári-emlékbeszédekkel lehet tovább fokozni a
megosztottságot.

Igaza van: „az
ember nem úttörődal-szövegként kezdi, nem propagandafilm-hősként, s nem
is ligetként”. A ligettől eltekintve azonban Ságvári nem sokat
változott, hiszen tudtommal még nem jelent meg tárgyilagos, tudományos,
történelmi életrajza. A Kádár-korszakban gyermekként csak mítoszokat és
dicshimnuszokat hallottam róla. Cikkemben egy szóval sem írtam, hogy „ha
Ságvárit… szeretni kellett, akkor most tessék utálni és kész.” A
szeretet és az utálat végletei között azonban van még néhány fokozat.
Fenntartás, kétely, közöny, bizalmatlanság stb. Engedje meg nekem, hogy
riasztó tapasztalataim alapján némi egészséges bizalmatlansággal
viseltessek a Kádár-korszak valamennyi mitikus hőse iránt.

Az írásomat kritizálók valami
olyasmit sugallnak, hogy „vagy-vagy”. Vagy a jók oldalán állunk, vagy a
gonoszakén. Ilyen egyszerű lenne a választás? Leveleikből úgy tűnik,
hogy a XX. század közepén egyetlen, gyilkos, lágereket építő,
diktatórikus birodalom foglalta el az országot. Aki ellene harcolt,
bármilyen zászló alatt, azzal eleve rokonszenveznünk kell, különben mi
is e gyilkos birodalom híveivé válunk. Levélíróink szerint ez a náci
Németország volt, tehát „aki Ságvári emlékét támadja, az a (…)
fasiszta (…) kurzus mellett teszi le a voksát” – írja Kozák Gyula.
Biztos, hogy csak ez a két választás lehetséges számunkra? A kommunisták
és a fasiszták között?

Nem lehetne
végre kiszabadulnunk ebből a reménytelenül elavult, múlt századi
szemlélet és beszédmód rabságából? A fekete és fehér színek, a hősök és
az árulók világából? Én inkább Arthur Koestlerrel értek egyet, aki úgy
fogalmazott, hogy a második világháborúban két gyilkos lágerbirodalom
harcolt hazánkért (is). Ezért nagyon nehéz volt úgy küzdeni az egyik
ellen, hogy ne váljunk akaratlanul is a másik szálláscsinálójává. A
huszadik századot össze sem lehet hasonlítani Dobó vagy Bem korával,
ahogy ezt Donáth Ferenc teszi. Századunk mindkét lágerbirodalma
olyannyira embertelen volt, hogy áldozataik (és ezek leszármazottai)
szemében mindazokat beszennyezték, akik már csak ideiglenesen is a
zászlajuk alá álltak. Ebben a világban egyetlen döntés sem volt könnyű,
egyetlen helyzet sem volt egyértelmű. Biztos, hogy a valódi bűnösökre
sújt le, aki fegyvert fog? Szabad-e a bujkáló merénylőnek békés
honfitársai életét veszélyeztetnie, kitéve őket a megszállók megtorló
akcióinak? Egészen biztos, hogy azt kell hős antifasisztának tartanunk,
aki ezt a leghangosabban hirdeti magáról? Ami a kommunisták oly sokat
dicsőített antifasizmusát illeti, köztudott, hogy ez nem elvi álláspont
volt a részükről, hanem taktikai fegyver, amelyet mindenkori hatalmi
érdekeiknek megfelelően felkaptak vagy letettek. 1936 előtt nem a
fasizmust tartották fő ellenségüknek, hanem a szociáldemokráciát,
1936-tól fasizmus elleni népfrontok létrehozását sürgették, az 1939-es
Molotov-Ribbentrop-paktum után viszont kijelentették, hogy nem a náci
Németország felelős a háborúért, hanem Anglia és Franciaország. A
Szovjetunió 1941-es megtámadása után aztán újra a fasiszták váltak a
legfőbb ellenséggé… Nem kívánom kisebbíteni ezzel egyesek érdemeit és
bátorságát, de úgy tűnik, a kommunista propaganda mindent megtett az
antifasizmus kisajátításáért. Franciaországban például 1945 után „a 75
000 agyonlőtt pártjának” nevezték magukat a kommunisták, holott az egész
háború során 30 000 személyt lőttek agyon a német megszállók, s
valószínűleg ezek közül sem volt mindenki kommunista. Szóval:
dicshimnuszok és indulatos kirohanások helyett szívesebben olvasnék el
egy-egy alaposabb tanulmányt arról, hogy mit tettek ténylegesen a
kommunisták a világháború alatt, s mit is tett pontosan
Ságvári.

Az emberek mindig szerették
a jók és rosszak egyértelmű szembenállására leegyszerűsíteni az ennél
némileg bonyolultabb történelmet. Honfitársaim egyik csoportja mindmáig
az egyik, másik csoportja pedig a másik lágerbirodalmat gyűlöli jobban,
ezért mai ellenfeleit e birodalom egykori híveivel azonosítja, és
hajlamos mentségeket keresni e birodalom egykori ellenfelei számára. Ez a
mindennapi gyakorlatban annyit jelent, hogy szenvedélyesen fasisztázzuk
és kommunistázzuk egymást. Ha valaki, hozzám hasonlóan, nem hisz abban,
hogy ma, Magyarországon fasiszta veszély lenne, az könnyen megkaphatja a
baloldaliaktól, hogy „a fasiszta, zsidóirtó kurzus mellett teszi le a
voksát”. A fasiszta (vagy kommunista) veszélyben való hitnek több előnye
is van: az ellenfél befeketítésével meggyőzhetjük magunkat, hogy a jó
oldalon állunk, másrészt segíthet elviselni egy magát baloldalinak (vagy
jobboldalinak) valló kormány tehetetlenkedéseit. „Igaz, hogy nem
tökéletes… Na de nézzük csak, hogy kik állnak a másik oldalon!”

Nem tudom, hogy lehetne
kiszabadulni ebből a csapdából. Talán azzal, hogy nem próbálunk
mindenképpen hősöket és árulókat kijelölni az elmúlt század politikusai
közül. A francia Nemzeti Konvent 1795-ben kimondta, hogy mindenkinek
csak halála után tíz évvel lehet a hamvait elhelyezni a Nemzeti
Panthéonban. Nem kellene átvennünk e törvényt, és száz évet
hozzácsapnunk?

Kozák Gyula
hisztérikus vádjai ellen felesleges védekeznem. Aki elolvasta az ÉS 32.
számában megjelent írásomat, maga is eldöntheti, hogy volt-e benne
„differenciálatlan komcsizás”, hogy valóban „blaszfémikus” cikket
írtam-e, olyat, amely „a Sztójay Döme vezette bábkormány… a
kollaboráns, fasiszta, zsidóirtó kurzus mellett teszi le a
voksát”.

Arra viszont szeretném
figyelmeztetni Kozák Gyulát, hogy cikkében kétszer is
„halottgyalázó”-nak nevezett, ami ilyen rövid írásban szóismétlésnek
számít. Ne feledjük, hogy vitánk mégis csak egy irodalmi hetilapban
zajlik! Ezért Rostand Cyranójának némileg kiegészített orr-monológjával
ajánlok néki néhány változatosabb szidalmat:

„…Lássa, / Ez szimplán hangzik… Így nincsen hatása!
/ Mondhatta volna szebben, kis lovag. / Más-más hangnemből… Így ni,
hallja csak: / Frankenstein! Drakula! A haza sírját ássa! / Darth
Vaderhez méltó fekete palástja! / Olyan, mint Voldemort, ki az átkot
ontja! / Nosferatu! King Kong! Opera fantomja! / Vérfarkas! Vad vámpír!
Szája teli vérrel! / Ön egy nyálkás zombi, zúgó
láncfűrésszel!…”

Valahogy így…
Ha már feltétlenül szidalmaznunk kell egymást, csináljuk kissé
ötletesebben, költőibben!

Eredeti
cikk

Élet és Irodalom, 48. évf.,
33-36.sz.