A Ságvári
Endre-emléktábla avatása óta újra játsszuk a nagy magyar memorit: kire
kell emlékezni-emlékeztetni, kire nem.
Lőrinc László
cikke

Míg jobb felől Ságvárit –
különben Göncz Árpáddal és Faludy Györggyel együtt – terroristának
(Magyar Nemzet), a náci Horst Wesselhez hasonlónak (HírTV) titulálták,
aki ha élne, helyeselné a globalizációt meg az iraki háborút (Magyar
Nemzet), addig a táblaavató szerint az illegális kommunista párt
Ságvári-szerkesztette lapjának címét (Béke és szabadság) nyugodtan szó
szerint vehetjük, mint Ságvári mozgalmának célkitűzését.

Mindez arra utal, hogy a jelenben kétfelé húzó ország a 20.
századot is kétfelé cibálja. Az egyik oldal egy kommunistákkal (és főleg
a Kádár-korral) szemben elnéző harcos „antifasisztát”, a másik a
nácikkal (és még inkább a Horthy-korral) elnéző harcos antikommunistát
épít magának. Ebbe pedig valahogy pont azok a demokraták nem illenek
bele, akik sem egyik, sem másik történelmi „oldalhoz” nem kapcsolódtak.

Kérdés persze, hogy volt-e
ilyenekből felhozatal a 20. században? Fencsik
Flóra úgy látja, hogy nem, hiszen ebben a korszakban nincs
más, csak „eltévedések, árulások, megcsalatások, kiábrándulások, amerre
csak nézünk. Bajcsy-Zsilinszkyk, Ságvárik, Teleki Pálok, Nagy Imrék,
ambivalenciákkal teli életútjai jelzik e bizarr századot”. (Ő legalább
visszalőtt. ÉS 2004. augusztus 27.) Szerinte utoljára Petőfi élete volt
egységes; a 20. században ilyenek nincsenek.

Na, ez az, ami nagyon nem így van.

Mert igenis, voltak olyan politikusok, akik, életük
egyetlen meghatározó időszakában sem voltak önkényuralmi vagy
tekintélyuralmi eszmék kiszolgálói. A magyar „antifasiszta” mozgalom
résztvevőinek listája koránt sem csak abból a harminckét névből áll,
mely mind Ságvári Endréé. Az utódpártiság vádjával hadakozó
szocialisták, ha nagyon keresnek, találhatnak azért köztük
szociáldemokratákat is. Már Hahner Péter is felvetette (A lángszavú
Párt. ÉS 2004. augusztus 13.) hogy választhatták volna például Peyer
Károlyt vagy Kéthly Annát. Akik ugyan nem zavartak szét 1937-ben
nyilasgyűlést és nem lőttek le csendőrnyomozót, mint Ságvári, de a
parlamentben, párfős frakciójuk nevében bátran szóltak a humánus értékek
mellett, több száz „hazaárulózó” kormánypárti és nyilas képviselő
hangorkánjában. Szóltak, szavaztak és írtak a zsidótörvények és a
diktatórikus törekvések ellen olyan korban, amikor ezért nyomasztó
fenyegetettség és közmegvetés járt. Mindaddig, míg le nem fogta őket a
Gestapo (Peyer, Valentiny stb.) vagy illegalitásba nem kényszerültek
(Kéthly). Igaz, az ő kultuszukba talán kevesebb forradalmi-romantikus
nekrofília vegyülne, márpedig a vérszomjas történelmi emlékezet szereti
az ilyesmit. (Különben ezt az igényt is ki lehetne elégíteni
szocdemekkel, hiszen többet közülük ki is végeztek a nyilasok, pl. Mónus
Illést, vagy egyszerűen lelőttek pl. Koltói Annát stb.) Viszont inkább
lehetne elmondani, hogy mozgalmuk célja ténylegesen a szabadság volt,
hiszen a kommunista előretöréssel szemben, ugyanolyan keményen
felléptek, míg menekülésre nem kényszerültek (Peyer), vagy el nem
hallgattatták őket (Kéthly). Azt is érdemes lenne az utókor számára
felidézni, hogy a nagyobb pártok közül egyedül a szociáldemokraták
ellenezték a németek szégyenletes kitelepítését 1945 után.

Igaz, viszonylag kevés Kéthly Anna
Úttörőcsapat volt és Peyer Károly nevéhez is inkább kapcsolódik a csúnya
„paktum” szó, mint a szép „kúszó erdei út”. Így az övék nem „hívónevek”
a párton belüli vagy az országos választásokon. De vajon elegendő ok ez
arra, hogy megfeledkezzünk róluk?

És nem csak a szociáldemokratákról van szó. Jellemző:
mikor arról folyt a vita, hogy illik-e szobrot állítani a zsidótörvényt
beterjesztő (bár lengyeleket menekítő) Telekinek, a támogatók azzal
érveltek, hogy azokban az időkben az antiszemitizmus szinte
közmegegyezéses nézet volt. Sem a támogatóknak, sem az ellenzőknek, sem
liberálisoknak, sem konzervatívoknak nem jutott eszükbe, hogy javasolják
olyan egykori eszmetársaik emlékének ápolását, akik mégis ellene
szavaztak, írtak, tettek a közmegegyezéses diszkriminációnak, akik a
demokratikus eszméket akkor is képviselték, mikor a kontinensen nem
voltak divatban. Pedig volna teendő: a két háború közötti liberális
ellenzék vezéralakjáról, Rassay Károlyról például – tudomásom szerint –
még egy gyalogátkelőhelyet sem neveztek el, elvbarátairól nem is
beszélve. Tisza és Bethlen bátor demokrata ellenfelének, Vázsonyi
Vilmosnak szobrát – úgy olvastam – a család pénzén egy bevásárló központ
tetőteraszán állították fel. Nem szégyen ez, kedves harmadik
köztársaság? És hol áll annak a Pfeiffer Zoltánnak szobra, aki az
ellenálló Magyar Frontban a kisgazdák egyik embere volt
(Bajcsy-Zsilinszky közvetlen munkatársa), és aki olyan merészen szállt
szembe a kommunistákkal is 1947-ben? Hol Kovács Imréé vagy Sulyok
Dezsőé, hogy két másik „kettős” ellenállót említsek? És sorolhatnánk még
a 20. századi demokratákat: Jászi Oszkárt, Nagy Vincét, Garami Ernőt,
Bibó Istvánt, Barankovics Istvánt, Bartha Albertet, Varga Bélát, Nagy
Ferencet.

Aztán ott vannak az
önkényuralom ellen lázadók különösen rokonszenves és hasznos képviselői,
az embermentők. Például Sztehlo Gábor evangélikus lelkész, aki több
ezer gyereket bújtatott elképesztő merészséggel és leleménnyel az
ostromlott Budapesten, de menekített a Rákosi korszakban is – és
megannyi hozzá hasonlóan szinte feledésbe merült társa.

Persze nem csak hiányos ez a
névsor, de vegyes és ellentmondásos is. Vannak köztük olyanok, akik
egymásnak is szenvedélyes politikai ellenfelei voltak, olyanok is, akik
egyik-másik történelmi pillanatban hibásan szóltak vagy léptek. De a
Fencsik Flóra által felsoroltakkal ellentétben, nem kellett politikai
hajtűkanyarokban kapaszkodniuk. 

Olyan sokan vannak, hogy szoborral meg utcanévvel nem
is lehetne győzni. Talán nem is kell. De járna ezeknek az embereknek
legalább egy közös Pantheon a magyar ég alatt. Nem monumentális,
klasszicizáló márványépület, hanem egy egészen kis, otthonos, emberi
Pantheon. Mondjuk egy internetes honlap, életrajzokkal, művekkel,
képekkel, filmekkel, anekdotákkal, linkekkel. Hozzá egy kert,
mindenkinek egy-egy fával, felirattal. Vagy bármi, amiben több az
emberi, mint a hamis pátosz.

Akármiféle Pantheon is lenne ez, tartsák fenn azok a
civil szervezetek és intézmények, melyeknek fontosak a demokrácia
értékei: tanári, tudományos és jogvédő szervezetek. Segítsen az állam.
Minél több diák, fiatal vegyen részt kiépítésében és működtetésében.
Vitassák meg ők egy-egy új név „felvételét” és a felvétel morális és
politikai kritériumait. Támaszkodhassanak közben a hozzászólalókra:
kutatókra, egykori elvbarátokra, ellenfelekre és mindenkire, akit
érdekel, balról és jobbról. Lesz e diákoknak majd bőven kiken és min
vitatkozniuk. De ez nem baj. Ezek a múlttal kapcsolatos viták érlelhetik
meg a jövő demokratáit, akik nem lesznek semmilyen diktatúra vagy
tekintélyuralom irányában elnézően feledékenyek.

Lőrinc
László
történelemtanár

A
cikk megjelent: Taní-tani 2004/2005. tanév 1-2. szám