A
Széchenyi-díjas Romsics Ignác huszadik századi történelmünk
kutatásáról.
(Forrás: Népszabadság)

Az ismert történészt a mögöttünk hagyott
század históriájáról írott munkáiért március 15-én Széchenyi-díjjal
tüntették ki.

– Ön Bethlen Istvánról írott életrajzával lett ismert
történettudós, amivel meg is alapozta további kutatásainak irányát.
Ettől kezdve nem egy könyve, így az 1999-ben megjelent Magyarország
története a XX. században című munkája is nagy figyelmet keltett, több
kiadást megért, és erőteljes visszhangot váltott ki.

– A különféle visszajelzésekből
arra következtetek, hogy alapvetően mind a szakma, mind a történelem
iránt érdeklődő olvasóközönség méltányolta, hogy nem szokványos
eseménytörténetet, hanem, hogy úgy mondjam, többdimenziós gazdaság-,
társadalom-, kultúra- és politikatörténetet írtam. Ugyancsak értékelték
olvasóim, hogy egyéni véleményemet nem állítottam be
megfellebbezhetetlen igazságnak, és érdemjegyeket sem osztottam ki a
múlt szereplői között. Ez tökéletesen idegen és elfogadhatatlan attitűd
számomra, amint a legtöbb általam nagyra becsült történész számára is
az. A történész feladata a megértés és az értelmezés, nem pedig az
igazságosztás. Ez utóbbit általában megteszi maga a történelem. Tehát
nem gondolom, hogy példának okáért Bethlen Istvánról szóló munkám
befejezéseképpen arról is nyilatkoznom kellett volna, hogy jár-e neki
szobor vagy sem, s ha igen, akkor hol. A történésznek tudnia kell, hogy
az ő véleménye is szubjektív és a nézőpontja egyéni. Mi több: a
történész is változik az idővel, a korral együtt, és másként ítél meg
dolgokat harmincévesen, mint hatvan esztendő tapasztalatával a háta
mögött. Ahogy mondani szokás: minden könyvet más történész ír. A magam
számára éppen ezért az oxfordi Norman Davies szakmai hitvallását tartom
mérvadónak, amelyet magyarul is kiadott Európa történetében így
fogalmazott meg: a történésznek „az elemzések pluralizmusa mellett kell
kardoskodnia, ami azt jelenti, hogy bátorítania kell a különvélemények
széles skáláját, hogy megakadályozhassuk bármelyik kirekesztését.
Egyetlenegy álláspont kockázatos. Ötven-hatvan – vagy háromszáz –
együttesen már képes elfogadható alakzatot kiadni. Nincs egyetlen
igazság. Annyi van, ahány érzékenység létezik”. Én arra törekedtem, hogy
minél több érzékenységet megmutassak a könyvemben, miközben a magamét
sem rejtettem véka alá.

–
Ha már említette, hogy életrajzában nem követelt Bethlen Istvánnak
szobrot, emlékeztetem rá, hogy néhány éve viszont egy esszéjében azt
írta, hogy se Horthy Miklósnak, se Kádár Jánosnak ne emeljenek
szobrot.

– Ebben az
írásomban, amelyben a modern magyar történelem demokratikus hagyományait
vettem számba, közéleti emberként s nem történészként szólaltam meg. A
szoborügy lényege: a magyar társadalom viszonya közelmúltjához. Hogy
1848-49-ből kinek van emlékműve, az ma már nem igen foglalkoztatja az
embereket. Már az sem okoz problémát, hogy Görgeynek is van, pedig egy
évszázaddal ezelőtt még igen sokan galád árulónak tartották. Az viszont,
hogy a huszadik század politikai szereplői közül ki kapjon szobrot, ma
még nagyon sokféle érzékenységet érintő kérdés. És ebben nem a történész
dönt, hanem a politikailag tudatos magyar állampolgárok közössége,
illetve képviselői. A történész legfeljebb szakmailag megalapozott
véleményt mondhat egy-egy történelmi szereplőről. Ebből a szempontból is
fontos tudatosítani, hogy másfél évtizede pluralista politikai
viszonyok között élünk. Illúzió volna tehát azt feltételezni, hogy ha a
pártok a pluralista értékrend szerint szerveződnek, akkor a múlt
monolitikus módon értelmezhető. Abban, ahogy az adatokat gyűjtöm a
levéltárban, nem befolyásol, hogy konzervatív vagyok vagy baloldali. Ám
ha az összegyűjtött adatok alapján elbeszélek egy történetet, főleg, ha
az egy szintézis, akkor elkerülhetetlen, hogy abban értékszempontok is
legyenek. Vannak konzervatív, liberális, szociáldemokrata, radikális
értékszempontok, így vélemények is. Innen nézve mi sem természetesebb,
mint hogy egy konzervatív ember nem Kun Bélának, de még csak nem is
Károlyi Mihálynak, hanem Tisza Istvánnak akar szobrot állítani vagy
Bethlen Istvánnak. Egy baloldali pedig nagy valószínűséggel Kéthly
Annának, Nagy Imrének vagy Károlyi Mihálynak. Szerintem ebből az
következik, hogy a közélet szereplőinek megfelelő empátiával kell
viseltetniük egymás hősei iránt, nem pedig festékkel leönteni azok
szobrait. S az ideális talán az lenne, ha akár a második, a harmadik
sorban állva részt vennének egymás szobrainak megkoszorúzásán. Továbbá
az is következne a különböző értékrendek respektálásából, hogy
konszenzust lehetne kialakítani a nemzeti panteon határairól. Nincs
ebben az országban épeszű ember, aki szobrot követelne Kun Bélának vagy
Rákosi Mátyásnak, ahogyan Szálasi Ferencnek vagy Sztójay Dömének sem.
Vannak viszont határesetek. Ilyen Horthy Miklós és Kádár János.
Kérdéses, hogy egy demokratikus Magyarországon nekik járhat-e szobor.
Szerintem nem.

–
Sohasem?

– A múltat
jelentős részben a jövő írja. Azt, hogy két vagy három évtized múlva az
újabb generációk hogyan tekintenek majd a Kádár-korszakra, ma senki sem
tudja megmondani. Ha az Európai Unióhoz való csatlakozásunk
sikertörténet lesz – amiben én nagyon bízom -, akkor a Kádár-éra iránti
nosztalgiák összezsugorodnak. De ha egy kudarcos időszak következik,
elképzelhető, hogy hosszú életűek lesznek, s ez Kádár történelmi
megítélésére is kihathat. Ami pedig a másik oldalt illeti: Bethlen
Istvánban és Tisza Istvánban nézetem szerint egy mai magyar konzervatív
minden további nélkül tisztelheti az elődjét, éppúgy, mint ahogyan a
baloldali Ady Endrében vagy Károlyi Mihályban. Horthy Miklós és Teleki
Pál konzervativizmusa azonban nem folytatható, s szerintem Kádár
antidemokratikus baloldalisága sem. Ebben azonban nem nekem, hanem a
magyar társadalomnak kell kimondania a végső szót.

– Az eddig említetteken túl ön az utóbbi
évtizedben számos munkát írt huszadik századi históriánkról. A sok
ismeret és kutatási tapasztalat birtokában miként látja: mondhat-e a
történész erkölcsi ítéletet a múltról és annak szereplőiről?

– Mint már utaltam rá, a történész
nem léphet fel érdemjegyeket osztogató tanárként. Bíróként még kevésbé.
Értékelnie természetesen kell, ám ennek történelmi értelmezésnek, s nem
erkölcsi ítélkezésnek kell lennie. Felfogásom jobb megvilágítása
érdekében egy múlt századi gondolkodót, az olasz Benedetto Crocét
idézem, aki egy igen nehéz történelmi korszakban, az 1930-as évek
második felében arra figyelmeztetett, hogy a múlt szereplőit egyetlen
bíróság sem vonhatja felelősségre. Amint mondja: „Őket immáron védi a
múlt békéje, ennélfogva immár történelmi alakok, és csak olyan ítélet
alá eshetnek, amely a felszín alá hatol, és képes arra is, hogy megértse
művük szellemét… Azokról, akik a történetírás leple alatt bírói
szerepben tetszelegnek, elítélvén emitt s felmentvén amott, s mindezt
abban a hiszemben, hogy a történetírásnak ez a feladata, általában ki
szokott derülni, hogy nem rendelkeznek semmiféle történelmi
érzékkel.”