Egy
lassan két éve üzemelő blog szinte minden lényeges hírrel és
információval ellát minket a könyvek és könyvtárak fantasztikus
világából.

Az oldal blog, azaz már sokszor említett
web-napló, ahol a könyvek és könyvtárak szinte összes apró polcán nyugvó
porcicáját megnézhetjük, és ha akarunk tovább is léphetünk a hasonló
tematikájú blogok felé, esetleg kommentálhatjuk a felkerült
megjegyzéseket. Az oldal tartalmas, és az olvasást népszerűsítő Nagy
Könyves vetélkedők Spiró György által förtelmesnek tartott világában (
Förtelmesnek tartom. Egyrészt azt a hitet kelti,
hogy az irodalom lóverseny. Másrészt rengeteg pénzt elvernek a
legvacakabb, legátlagosabb ízlés propagálására, holott ezeket a
százmilliókat odaadhatták volna mondjuk a könyvtáraknak, hogy jó
könyveket szerezzenek be. A
beszélgetés szövege elolvasható itt) talán elvezethet oda,
hogy egy könyv értéke nem ott kezdődik, hogy mekkora botrányt váltott
ki, vagy készült-e belőle a tévében is reklámozható
film.

Az pedig, hogy a blog milyen
írást választott ars poeticájának (mely az alávbbiakban olvasható),
talán mindent elmond további ajánlatok helyett! Blogra
fel!

Darvasi László: Hogyan csábítsuk el a
könyvtároskisasszonyt?

Ki ne tudná, hogy a revolúció előtt áll a könyvtár?
Mivel a számítógép fölszámolja a hagyományos kölcsönzői eljárásokat, a
könyvtáros kisasszonyok elcsábítása közügy, egyszerűen nem halogatható
tovább. Negyedszázad sem kell hozzá, és egyáltalán nem lesz közkönyvtár.
Vagyis lesz, csak nem ilyen. Nem lesz könyvtáros kisasszony – csak
zümmögő számítógép lesz –, és akkor az ember verheti a fejét, hogy későn
kapott észbe. Nincs más megoldás, el kell csábítani a könyvtáros
kisasszonyt. Amilyen gyorsan csak lehet.
Mert csak az a miénk,
amit elcsábítottunk.
Könyvtáros kisasszonynak nevezünk –
tizenhat évestől nyolcvan éves korig – minden olyan nőnemű emberi lényt,
aki férjezett, elvált, özvegy, netán pártában maradt és könyveket
kölcsönöz. A könyvtáros kisasszony lehet érintetlen, de általában már
nem az. Hangja rekedt, mert sokat dohányzik, leginkább kockás
szövetszoknyában és szandálban jár. Néha besüti a haját. Tud
olajkályhát, rolót és kerékpárláncot szerelni, ezek még a hetvenes évek
emlékei. Ősei ott pakolgatják a könyveket Memphisben, Alexandriában,
Babilonban, Monte Cassión, Mátyás udvarában és a British Museum dohos
raktárhelyiségében. Szívünknek egyaránt kedves egy nagyvárosi főkönyvtár
fiókjának, illetve valamely magyar laktanyának a könyvtáros
kisasszonya. Utóbbiról azonban köztudott, hogy elcsábíthatatlan. Még
Kenderesi szakaszvezetőnek se higgyünk, hogy neki újonc korában sikerült
egyszer.

„A fenébe a
könyvekkel!
Az élet kell! Az
élet!”

Umberto Eco azt
ajánlja, hogy a közkönyvtáros legyen sánta. A könyvtáros kisasszony
megszerzésének problematikáját ez a kérdés nem zavarja. Egy bicebóca
könyvtáros kisasszonyt éppolyan felelősségteljes alkalom elcsábítani,
mint a fürge lábút. Jorge Luis Borges viszont azt mondja, hogy a
Könyvtár maga az Univerzum. Ha ez igaz, a könyvtáros kisasszony nem más,
mint az Univerzum szíve. A csábításnál ezt tessék figyelembe venni.

„Hogyan bánunk a
szívvel.
Kölcsönzési idő: születéstől a
halálig.”

A könyvtáros
kisasszony elcsábítása úgy kezdődik, hogy beiratkozunk a könyvtárba. A
könyvtáros kisasszony felírja az adatainkat, s mi őszintén
megválaszolunk minden kérdésére, nős, nőtlen etc, ám amikor kezünkbe
vesszük a vadonatúj kölcsönzőcédulát, mélyen beletekintünk a könyvtáros
kisasszony fásult arcába és csak annyit kérdezünk:
„És tessék
mondani, még mindig az ETO-számok?” (Igényesebbek a Melvil Dewey-féle
10-es szakrendszerről, vagy a Hinrichs-féle katalógusról, esetleg az
Országos Rabbiképző Intézet és a Dexion Salgó fémállványok kapcsolatáról
tudakozódnak.) A könyvtáros kisasszony ámulva néz fel. Cirka tíz
esztendeje nem kérdeztek tőle ilyesmit. Ó, a drága jó ETO-számok! Nincs
az a könyvtáros kisasszony, aki egyszer ne beszélne szívesen róluk. És
akkor ő elmeséli nekünk az ETO-számok leglényegét – igényesebbeknek a
Melvil Dewey-féle 10-es szakrendszert -, a szeme csillog, ajka fénylik,
és szép, szép, nagyon szép. Közben viszont megjegyzi az arcunkat. Hálás
nekünk. Amikor kifelé tartunk a kölcsönzőből, bámul utánunk,
elmosolyodik, s csak akkor lesz újra komor a tekintete, amikor valami
buta, első éves egyetemista – csirregő fülbevalója is van – akar
beiratkozni a könyvtárba, ám fogalma sincs arról, mik azok az
ETO-számok, és nem is akar tudni róluk.

„Itt járt a férfi.
Én, Ő és az
ETO-számok.”

Kezdjünk
kölcsönözni. Eleinte mindennap kölcsönözzünk, főként klasszikus szerelmi
történeteket, Vörös és fekete, Rómeó és Júlia, Ifjú Werther, Varázshegy
etc. Késő délelőtt vegyük ki a Háború és békét, kora délután már
szolgáltassuk is vissza. A könyvtáros kisasszony csodálkozni fog, de mi
zavartan csak annyit mondjunk, hogy csak annyit akartunk tudni, milyen
szavakkal is vall szerelmet Bezuhov herceg Natasának. Egy-két hét
elteltével kérhetünk a könyvtáros kisasszonytól ki nem kölcsönözhető,
értékes, régi könyveket. Ezzel próbára tesszük a bizalmát. Az ETO-számok
miatt ideadja nekünk őket, természetesen csak egyetlen napra, miközben
többször elismétli, hogy nagyon vigyázzunk a könyvre, és hogy
voltaképpen szabálytalanságot követ el, és hogy csak nekünk adja ide
őket, és hogy az állása függ tőlünk. Máris a cinkosunk. Másnap sápadt
arccal, remegő kézzel nyitjuk rá az ajtót és azt dadogjuk, hogy az egyik
drága és nagyon régi könyvet elvesztettük. Ah, dehogy. Rablás történt. A
sétálóutcán, fényes nappal tépték ki a kezünkből. Kérdezzük meg halkan,
hogy a tényállást jelenteni kell-e az igazgató úrnak. A könyvtáros
kisasszony sápadt, mint a tejbegríz, keze remegni kezd és gyűlöli a
napot, amikor először látott bennünket. Délután mosolyogva vigyük vissza
a könyvet, mégis meglett, egyszerű félreértés volt az egész. A
könyvtáros kisasszony megkönnyebbül, aztán a könyvet ölelve hosszan,
figyelmesen és nagyon komolyan néz a szemünkbe.

„Mi ez a nyugtalan, közeli
mélység?”

Egy szép napon
váratlanul kérdezzük meg tőle, ő is úgy gondolja-e, hogy ment a könyvek
által a világ elébb. Véletlenül meg lehet érinteni közben a
kezét.
Úgy tetszik érteni, haladt-e a világ, volt-e
fejlődés?
Igen, úgy.
Igen, igen! (Szinte kiált, még
pirul is közben.)
Mi erre persze annyit mondunk: Hát…
talán.
Mondjuk azt: Az attól függ.
Mitől függ, kérdezi
a könyvtáros kisasszony józanodva.
Mi nem válaszolunk, már
megyünk is. (Nem nézünk vissza.)

„Hallja, Vörösmarty? Mihály!
Misikém!
Hát tényleg maga kell
nekem?!”

Jó ideig ne
menjünk könyvtárba. Gondosan tépjük el a késedelemről értesítő
felszólításokat. Nehéz a várakozás, nekünk is az, de a kitartás most
nagyon fontos. Amikor újra ott téblábolunk a könyvtáros kisasszony
előtt, legyünk szótlanok, titokzatosak és visszafogottak. De semmiképpen
se ridegek! A könyvtáros kisasszony nem tudja mire vélni a dolgot,
ezért aztán bizonytalan, viszont roppant készséges. Amit eddig soha nem,
most megteszi. Az ajtóig kísér bennünket.

„Tudod, Irénke, kevésbé tartok a csalódott
férfiaktól.”

Váratlanul
keressük ki a katalógusrendszerből a könyvtáros kisasszony
szakdolgozatát. Legyünk kishitűek, van neki. Minden könyvtáros
kisasszonynak van szakdolgozata. Amelyiknek meg nincsen, az nem is
könyvtáros kisasszony, az valami egészen más, KGB-ügynök, APEH-ellenőr
vagy egyszerű kalandor, aki a könyvespolcok csöndjébe menekül egy
országos körözéstől. A szakdolgozatra tehát rálelünk.
„Wlassics
Gyula miniszter és a Népiskolai Ifjúsági Könyvtárak Intéző
Bizottságának – (NIKIB) – kapcsolata a századforduló integrációs
folyamatainak fényében.”
(Régen írta, akkoriban még tudományos
pályára készült, mégis osztatlan, dobkályhás vidéki iskolában kellett
tanítania évekig, naponta visszautasította az alkoholista agronómust, s
most hálás a sorsnak, hogy ebben a nagy és gazdag könyvtárban dolgozhat,
ahová egykori évfolyamtársa – ő az Irénke – segítségével jutott be.)
Helyezzük a könyvtáros kisasszony elé a szakdolgozatot, néhány
keresetlen szóval dicsérjük a stílusát, a szerkezetét és a
problémakezelését, de azért mutassunk rá néhány befejezetlen, avagy
kidolgozatlan gondolatmenetre, s kérdezzük meg, ezeken dolgozik-e
mostanában.
Igen, mondja majd halkan a könyvtáros kisasszony, s
ha másnap újra érkezünk hozzá, húsz sűrűn gépelt oldalt nyújt át nekünk
– éjjel írta -, a szakdolgozat folytatása. Szükségtelen elolvasni, ő
sem azért adta.

„Őrület.
Ki gondolta volna, hogy egyszer még hálás leszek Wlassics Gyula vallás-
és közoktatásügyi miniszternek?”

Nem mutat meglepetést, amikor először várjuk a könyvtár
előtt. A munkájáról véletlenül se kérdezzük. Nem árt, ha alaposan
felkészülünk. Meséljünk neki érdekes világhíreket, tréfás történeteket,
anekdotákat kortárs írókról és költőkről. Magánéletünkről egy szót se.
Ezen első alkalommal legfeljebb egy fagylaltot fizessünk. Sok pénzt se
mutassunk neki, mert ő is nő.

„Hazáig kísért.
Olyan furcsán érzem
magam. Ennyi.”

Könyvet
könyvtáros kisasszonynak soha ne vegyünk ajándékba. Mozijeggyel –
Filmtéka, Filmklub, Kamaraterem! -, virággal, francia krémessel, ritka
kiállítású levelezőlappal, keleti faliszőttessel nyugodtan meglephetjük.
A könyvtáros kisasszony a hagyományos ajándékokat kedveli. Az első
ajándékok után már lehet konyakozni, parkban üldögélni, eszpresszóban
kávézgatni. Igyunk közösen literes korsóból keserű sört, őszi
kerthelyiségben, sramlizenére. Néhány könnyű marihuánás cigaretta is
szóba jöhet. A könyvtáros kisasszonyok hajlamosak vad kalandokra is.
Keressünk olyan eszpresszót – ez bizony nem lesz könnyű -, ahol még van
működőképes zenegép. Húsz, harminc évvel ezelőtti számok, Gemini, Slade,
Bódi Magdi, Kex. (Legyen nálunk aprópénz!) Az Apostol-szám alatt
megfoghatjuk a kezét. Dicsérni a körmeit, s főképpen különlegesnek
tartani őket.

„Hiszen jól
tudom, mit akar.
Csak azt nem tudom, miért
akarja.”

Amikor először
lecsókoljuk a száját, zavartan elhajol majd, és homlokától az álláig
pirulva ő is azt mondja majd:
„Én ám nem vagyok egy olyan
nő!”
Ezt a mondatot nem kell komolyan venni. Mert milyen egy
olyan nő? Nem olyan, amilyen? Tessék belenyugodni, minden nő olyan. Mert
amelyik nem olyan, az férfi. Ennyi az egész. Hanem a könyvtáros
kisasszonyt is hunyt szemmel illik csókolni. És ő is azt szereti, ha két
puha tenyérrel tartják az arcát közben. És aznap éjjel megmerülhetünk a
vidéki kiskönyvtárak rongyosra olvasott Szilvásijainak az illatában,
Cobden-Sanderson könyvkötéseinek virágai tekerednek a derekunk köré,
szemünkön Holt-tengeri pergamendarabkák remegnek, ölünk
papirusztekercsben játszik… etc… etc.

„Jól van. Tegnap éjjel elérte a
célját.
Ma megint kétszáznegyvenhárman kölcsönöztek
nálam.”

Ha a csábítás
sikerrel járt, biztosak lehetünk abban, hogy jó ideig nem kapunk
késedelmet jelző könyvtári felszólítást. Eltűnődhetünk, örökké tart-e a
szerelem vagy sem. Mert egy napon mégis könyvtári borítékot hoz a
postás. Expressz küldemény, ajánlott, a nevünkre
szóló.
„Tisztelt Úr! Ön ekkor és ekkor kölcsönözte tőlünk a
Wlassics Gyula miniszter és a Népiskolai Könyvtárak Intéző Bizottságának
(NIKIB) kapcsolata a századforduló integrációs folyamatainak fényében
című szakdolgozatot, melyet a kölcsönzési határidő sokszori lejárta óta
sem szolgáltatott vissza. Ezennel felszólítom, hogy szabálysértési
eljárás, késedelmi díj kirovásának terhe mellett haladéktalanul
szolgáltassa vissza az anyagot!”
A barátoddal küldd vissza
Wlassics Gyulát