Fazekas Csaba írása a
könnyen osztogatott történelmi jelzőket követve ered II. János Pál
emlékezete nyomába.

Könnyen és gyorsan osztogatják manapság
a „történelmi” jelzőt a közélet eseményeire, szereplőire. II. János Pál
pápa halálakor is szinte elmaradhatatlan volt tevékenységének ilyetén
megítélése, és méltatói között szinte mindenki biztos volt abban, hogy a
legújabb kori katolicizmus történetében játszott meghatározó szerepére
tekintettel, helye lesz a történelemkönyvekben. Egy kérdés, hogy mit
tanítottunk a kormány által – egyébként eléggé meghökkentő módon –
elrendelt április 8-i „nemzeti gyásznapon” a szándékolt iskolai
foglalkozásokon, mint lényegében kötelező megemlékezéseken. Másik
kérdés, amivel azért most már lehet és érdemes foglalkozni: mit fog a
hazai történelemtanítás érdemesnek tartani II. János Pál életművéből
arra, hogy a 20-21. századi jelenkortörténet oktatásánál figyelembe
vegye. Érdemes végiggondolni, mit is tanítunk az egyes pápákról az
egyetemes történelem részeként, s amit megjegyzésre érdemesnek tartunk,
miért tesszük. Ne feledjük, a történelmi emlékezet akár megőrizte egy
pápa emlékezetét, akár nem (általában nem, hiszen minimum 264
személyiséggel küzd a szelektálásra kényszerült kutató illetve
történelemtanár), s ha megőrizte, akár pozitív, akár negatív tetteire
emlékezve tette-e – saját egyháza többnyire olyan pompával és
méltatásokkal akart búcsút venni tőle, mint amilyennek április 8-án volt
tanúja a Szent Péter tér, illetve a médiának köszönhetően az egész
világ.

Az elhunyt egyházfő több mint
negyedszázadon keresztül töltötte be magas hivatását, ami önmagában
fontos nevezetesség, hiszen az ilyen hosszú uralkodás ritkán adatott meg
a katolikus egyház fejeinek. Nem is feltétlenül hosszú uralkodás kell
ahhoz, hogy valamely egyházfő nevezetessé, a történelem számára
megörökítendővé váljon, gondoljunk csak arra, hogy a „jó pápának”
nevezett XXIII. János csupán öt évig ült Szent Péter trónusán
(1958-1963), és az általa kezdeményezett II. Vatikáni Zsinat alapvető
fontosságú folyamatokat indított el a katolikus egyházban. 1978-ban I.
János Pál, a „mosolygós pápa” alig 33 napos pontifikátusáról is sokat
beszélnek, nem pusztán rejtélyes halála, hanem a nevéhez kötődő, meg nem
valósult reformok, stílus miatt is. Ugyanakkor a kettőjük között 15
évet Róma püspökeként töltő VI. Pál jóval kevesebb nyomot hagyott az
egyház- és politikatörténetben. A 19. században viszont IX. Piusz
(1846-1878) uralkodásáról az egyedülállóan hosszú cikluson kívül
elsőként az 1848-as forradalmakkal, majd az egységes olasz állammal való
szembefordulása, az I. Vatikáni Zsinat összehívása és a
csalatkozhatatlansági dogma kihirdetése jut eszünkbe. Nem lehet sokkal
hálásabb a történetírás általában például XII. Piuszhoz (1939-1958) sem,
akinek megítélésétől az egyház második világháborúban tanúsított
szerepvállalását beárnyékoló vita lett
elválaszthatatlan.

A középkorban a
világi nagyhatalomként is fellépő egyházi állam némely első embere
könnyebben került be történelemkönyveinkbe. VII. Gergely (1073-1085),
IX. Orbán (1088-1099), III. Ince (1198-1216) vagy VIII. Bonifác
(1294-1303) is lényegében uralkodókként, elsősorban az egyház
tevékenységéhez kötődő politikai tetteik miatt kerülhettek az emberiség
történetét tankönyvlapokra sűrítő szakemberek figyelmének középpontjába.
(Mi magyarok is II. Szilveszternek – 999-1003 – valószínűleg a nevét is
alig írnánk le, ha első királyunknak nem épp ő küld koronát.) A
reformációval szembeszegülő pápaság még utoljára Európa nagyhatalmaként
tekinthetett önmagára, a 18. századtól így egyre kevésbé volt esélye a
mindenkori pápának arra, hogy Európa történetében alapvető fontosságú
alkotást hagyjon utódaira. Az egyetemes, európai történetben a
nagyhatalmakhoz csapódó vagy kiszolgáltatott pápáknak ugyanúgy kevés
figyelem juthat, mint a modern eszmeáramlatok elleni többnyire
sikertelen küzdelmük dokumentálásának – az ipari forradalom, a
felvilágosodás, a nacionalizmusok születése, a forradalmak stb.
korszakában. Nem véletlen, hogy a már említett 19. századi pápák mellett
könyveinkben joggal kerül fontos helyre XIII. Leó (1878-1903), aki
Rerum novarum kezdetű enciklikájával talán a legnagyobb lépést tette a
polgári társadalom felé, elismerve a társadalom új szerkezetét, a
szociális kérdés megoldásának fontosságát stb. Emellett különös, hogy
alig vesz tudomást a történetírás X. Piuszról (1903-1914), pedig őt
tartotta eddig érdemes az egyház arra a 20. század pápái közül, hogy
(1954-ben) szentté avassák.

Érdemes
tehát elgondolkodni azon, hogy egy pár évtized múlva mit érdemesíthet
figyelmére az utókor II. János pápaságából, még ha most mindenki meg is
van győződve személyének történelmi jelentőségéről. Kétségtelen ugyanis,
hogy elődei többségének a mégoly zaklatott 20. században sem kellett
ennyi különböző, újszerű kihívással szembenéznie. Nemcsak arról van szó,
hogy II. János Pál egy kétpólusú világban kezdte uralkodását, amely
ekkor össze is omlott, hanem arról, hogy a Föld problémái enélkül is
alaposan átrendeződtek. Gondoljunk arra, hogy a térképeket átrajzoló
politikai folyamatok, Európát sem kímélő háborúk, nagyhatalommá vált
terrorizmus, új kiadásban megjelent diktatúrák mellett például az
információtechnológia mennyit változott (1978-ban az Internet még a
sci-fik világába sem fért volna bele), nem is beszélve a napjaink
pestiseként terjedő AIDS-ről, a kézzel fogható közelségbe került
emberklónozás alternatívájáról – és a sor hosszan folytatható.
Megfelelt-e az elmúlt évtizedekben ezekre a súlyos kihívásokra az egyház
oly módon, hogy az méltó legyen a történelmi emlékezetre?

Válaszunk ezen a téren közelebb áll
a „nem”-hez. Az emberi élettel, a nemek szerepével, a szexualitással
vagy a nők szerepével kapcsolatos új típusú kérdésekre a 2005-ben
elhunyt pápa sem tudott vagy akart rugalmasabb válaszokat adni.
Maradandó lehet viszont a puszta tény érdekessége, miszerint hosszú
évszázadok után nem olasz pápát választottak, ráadásul lengyelként a
vasfüggöny túloldaláról érkezett, ami akkor is fontos, ha a kétpólusú
világ megszűnésében – némely méltatójának elragadtatott megállapításával
ellentétben – kisebb szerepet is játszott. Kétségtelenül jelentősen
megváltoztatta a pápaság arculatát, például azáltal, hogy hatalmas
utazásokat tett, jó érzékkel állította képviselt elvei szolgálatába a
tömegkommunikációt (igazi „médiapápa” volt, a szó pozitív értelmében, de
a róla készült képregények, stadionokban tartott gyűlései,
közszereplései is ezt sugallják) stb. Mindannak súlyát, amit egyébként
dicséretére fel szoktak hozni a nekrológokban (például az egyház korábbi
bűneit elismerő megnyilatkozásai, a más vallásúak felé tett gesztusai
stb.) majd a folytatások fényében ítélhetjük meg igazán, II. János Pál
megnyilatkozásai ezen a téren tartalmas és jó kezdetek csupán. Példaként
csak a zsidókhoz való viszonyt említjük, hiszen valóban szenzáció volt,
hogy 1986-ban ellátogatott a római zsinagógába – de az is az volt,
amikor XXIII. János kitárta karját a zsidók felé, s így szólt: „Én
vagyok József, a ti testvéretek”, vagy az is, amikor VI. Pál először
látogatott a Szentföldre, utóbbiakat mégis alig
emlegetjük.

A történelem az élet
tanítómestere, s ez a szigorú tanár úr gyakran más elvek szerint
porciózza a tananyagot, mint ahogy azt a nebulók elvárnák tőle.
(Mondhatnánk, historia ecclesiae non est magistra vitae…) A gyász
napjaitól távolodva a vitatkozni is hajlandó álláspontok felbukkanása
nyomán II. János Pál pápaságának ma sokat emlegetett vonásai több
vonatkozásban is erre a sorsra juthatnak.

Fazekas
Csaba

A fenti írás a szerző véleményét tükrözi, és nem a TTE
álláspontját jelenti az adott kérdésben. Ha önnek is van véleménye, vagy
valami megjegyzése az olvasottakhoz, azt e-mailben az
info@tte.hu
címen, vagy a honlapon fórum indításával
jelezheti.