Miután Ungváry
Krisztián történész nemrég „Egy emléktábláról” című cikkével a
Ságvári-ügy történetének nyomába eredt, rögtön többen felháborodásuknak
adtak hangot kijelentései kapcsán.

Ungváry Krisztián: Egy
emléktábláról

A
magyar antifasiszták számára Ságvári Endre egyfajta vonatkoztatási pont.
A Szépilona vendéglõ falán elhelyezett emléktábláját nemcsak
õk, hanem magas rangú politikusok is megkoszorúzzák, mint
pl. Hiller István, a Magyar Szocialista Párt elnöke. A koszorúzás
kapcsán tavaly kritikus hangok is megszólaltak (lásd Hahner
Péter és Papp László Tamás, ÉS, 2004/33., 34.), mondván,
Ságvári Endre antifasiszta ellenálló tevékenysége nem demokratikus,
hanem diktatórikus célt követett, amit az is bizonyít, hogy kommunista
politikusként helyeselte a Molotov-Ribbentrop-paktumot és a sztálini
párt intézkedéseit.

Nem tudhatjuk,
hogy Ságvári mit tett volna 1945 után. Családjának többsége
kommunistasága miatt 1945 elõtt megtagadta, de a háború után
közülük többen is akadtak, akik a totális diktatúra szolgálatára adták
magukat, húga például az MDP Központi Vezetõségének
munkatársa, majd 1956 után az MSZMP KB tagja is volt. A sor folytatható
volna, de a Ságvári-történetben sokkal fontosabbak azok a szálak,
amelyek miatt a Szépilona kocsiszín mellett a Remíz vendéglõ
falán még egy márványtáblának volna helye… Minden jel szerint
errõl a Ságvári-ügyben az antifasiszta emlékkultúrát
szorgalmazók mit sem tudnak. Fencsik Flóra azt emelte ki, hogy Ságvári
„legalább visszalõtt”, Donáth Ferenc szerint „nyilasokkal
vívott kézitusát”, Sándor Iván szerint „Ságvári elpusztítói
gyilkosok”.

Mindegyik állítás súlyos
tárgyi tévedés. Ságvári ugyanis nem visszalõtt, hanem
õ lõtt elõször. Letartóztatói közül
egyik sem volt a nyilas párt tagja. A kirobbant tűzharcban a nyomozók
szolgálati kötelességüket teljesítették, nem nevezhetõek
gyilkosoknak.

Ezek a tévedések is
súlyosak, de eltörpülnek amellett, hogy Ságvári személye
elválaszthatatlan azoktól a gyilkosságoktól, amelyeket nevében és
nevével követtek el. Halála 1945 után azonnal politikummá, és több
perben is justizmord forrásává vált. Az illegális kommunista párt
túlélõi érthetõ módon szerették volna
felelõsségre vonni azokat a rendõröket és
csendõröket, akik 1945 elõtt kihallgatásaikon és
kínzásaikban részt vettek. Sokan részben ezért léptek be a politikai
rendõrség, a késõbbi ÁVH soraiba. Itt
kezdettõl fogva ugyanazokat a módszereket használták, mint az
õket korábban kihallgatók. Lényeges különbség volt azonban,
hogy a Horthy-rendszer rendvédelmének nem volt szüksége prekoncepciók
gyártására ahhoz, hogy a kommunistákat üldözze, míg a kommunisták
számára a folyamatos koncepciógyártás határozta meg a
felelõsségre vonást, amelynek során ugyanazt a büntetést
kapta bűnös és ártatlan. Erre példa a Ságvári-ügy is.
(…)

A nemzeti emlékezet és a jog
oszthatatlan. Ha van antifasiszta minimum (amit pl. György Péter az ÉS
múlt évi 38. számában szorgalmazott), akkor léteznie kell antikommunista
minimumnak is. Szomorú, hogy errõl sokan nem akarnak
tudomást venni. Ságvári emléktáblája elõtt minden évben
koszorúznak, de arra senki sem emlékszik, hogy a jog meggyalázásával
Ságvárira hivatkozva, az õ nevével és az õ nevében
embereket akasztottak fel és családokat tettek tönkre. Ezzel a
magatartásukkal az antifasiszták magukat hiteltelenítik, másokkal
szemben pedig ugyanazt a „halottgyalázást” követik el, amelyet az ÉS
múlt évi 35. számában Kozák Gyula a Ságvári-koszorúzók
ellenzõivel szemben emlegetett.

A rendszerváltás óta magukat „megújultnak” tartó
antifasiszták arra hivatkoznak, hogy a mártírok emlékét azért ápolják,
mert azok a diktatúra áldozatai. Ha megemlékezésük tényleg hiteles
volna, akkor fejet hajtanának a kommunista diktatúra áldozatai
elõtt is, különösen abban az esetben, ha ez a két dolog
annyira összefonódik egymással, mint Ságvári esetében. Így ezt a
feladatot másra bízzák, és ezzel maguk is hozzájárulnak ahhoz, hogy
tetteiket kegyeletsértõnek lehessen tartani, és a saját
felelõsségükkel szintén szembe nem nézõ
(jobboldali) szervezeteknek igazuk legyen az antifasisztákkal szemben.
Bekövetkezhet, hogy a „Magyar Csendõrök Baráti Köre” vagy
hasonló egyesület Ságvári táblája mellett el kíván majd helyezni egy
emléktáblát a szolgálatteljesítés közben hõsi halált halt,
valamint a koncepciós perekben késõbb elítélt
csendõrök és rendõrök emlékére. Morális okokból
nem lehet megtagadni e kérés teljesítését. Ráadásul tekintettel a
kommunista terrorra, egy ilyen emléktábla iránt van is Magyarországon
igény. Nem volna sokkal jobb, ha a demokrácia hívei minden jogsértés
nyilvános elítélését felvállalnák?
 
Tovább
a teljes cikkhez, Élet és Irodalom, 49. évfolyam, 31.
szám

Akik reagáltak Ungváry
írására:

Donáth
Ferenc: Blick auf den Rückblick

Várnai
Ferenc: Kinek az emlékét ápoljuk?