Az történt, hogy
a reformerek egyszerű technikai ügynek tekintve jelölték ki a
társadalmi kiválóság új szabályait, komolyan meglepve a hagyományos
érettségi erejében reménykedőket – írta Sáska Géza a Magyar
Hírlapban.

Noha az ez évi
érettségi-felvételi reform kapcsán sokan a szakmaiságot megzavaró hozzá
nem értők alaptalan izgatottságáról vagy a politikai ellenzék
hisztériakeltéséről beszélnek, kétség ne legyen: az érettségi és a
felvételi korántsem csupán a szakmára tartozó ügy. Amint a felzúdulás
mutatja, ez elsőrendű, mindannyiunkra tartozó közügy. Nemcsak azért,
mert az adóforintok felhasználásáról, hanem azért, mert a társadalmi
elitünk kiválasztásának rendjéről van szó, amelyet a reformok iránt
különös vonzalmat tanúsító oktatási kormányzat megváltoztatott az idén.
Ebből lett belpolitikai ügy, okkal.

Azokról alig esett szó, akik a személyiség- és
képességorientált érettségi után a munka világába lépnek, előttük az
élethossziglani tanulás és a felnőttképzés új távlatai nyílnak
kompetenciájuk fejlesztésére. A közfigyelem azokra irányult, akik most
akartak felsőfokon továbbtanulni.

A
kétszintű érettségi új rendszere formálisan kettéválasztotta a
továbbtanulókat. Most vált először láthatóvá, hogy csak azok a fiatalok
foglalhatták el a nagy tekintélyű egyetemek közpénzből fenntartott
helyeit – megközelítőleg ötven szakon –, akik az érettséginek emelt
szintjén értek el jó eredményt, és e mellett korábban egy vagy két
felsőfokú nyelvvizsgát is tettek. Voltaképpen az történt, amit eddig is
tudhattunk: a jó helyekre a társadalom felsőbb szeleteiből származó, az
átlagnál jóval többet tanuló fiatalok kerültek. A hagyományos – új
nevén: középszintű – vizsgán elért kiváló teljesítmény mindehhez nem
volt elég, hacsak nem párosult nyelvvizsgával. Az történt, hogy a
reformerek egyszerű technikai ügynek tekintve jelölték ki a társadalmi
kiválóság új szabályait, komolyan meglepve a hagyományos érettségi
erejében reménykedőket.
 
Ügyetlen, de mégis
támogatható 19. századi konzervatív-liberális oktatáspolitikával
találkozhattunk az idén: a felvilágosodásból eredő észkultusz
szellemében a tanulók (tan)tárgyi tudásának a foka és nem a származásuk,
nem is a természeti eredetű képességeik vagy a populáris kultúra
ismerete a kiválasztás szempontja. Ez elsősorban a tanult
középosztálynak, vagy ha úgy tetszik, a polgárságnak kedvez. Az idén
azonban nem mindenkinek.
 
Az emelt szintű
érettségin ugyanarra a teljesítményre több pontot kapott az, aki
korábban érettségizett, s ezt sérelmezték is a felsőoktatásra felkészítő
gimnáziumokban idén érettségizők szülei. Pedig nem is az értelmiségi
szülők hergelése volt a szándék. A döntés az emelt szintű érettségi
vonzereje iránt meglehetősen szkeptikus egyetemi elitnek szólt:
bebizonyítjuk, lesz kellő számú jelentkező. Lett is.

A parlament hatvannyolcezer felsőoktatási hely
költségeire adott fedezetet az ország ez évi költségvetésben, így ennyi
felvett fiatalnak lesz ingyenes a tanulás, mások pedig költségtérítést
fizethetnek. Minthogy az ország költségvetésén a felvételi-érettségi
reform következtében kialakult helyzet kedvéért – helyesen – nem
változtattak, az oktatáspolitikai elit összehangolta a felvételi
ponthatárok megállapítását és a támogatott férőhelyek elosztását. Az
adatokat ismerve (lásd Felvi.hu és Fisz.hu), úgy tűnik, a
feszültségminimalizálás volt az elsődleges szempont: általában ott
emelték meg a keretszámot, ahová sokan és magas pontszámmal
jelentkeztek. Ennek a döntésnek az a következménye, hogy az ingyenes
helyeket többnyire onnan vették el, ahová a szerényebb pontszámot hozó,
nyelvtudással nem rendelkező érettségizők, vagyis – az általános
szóhasználat szerint – a hátrányos helyzetűek
jelentkeztek.
 
Az érettségi és felvételi
reformjával akár tudatosan, akár szándéktalanul a 19. századi
gimnáziumi-egyetemi tudomány alapú kultúrát emelte magasra oktatási
miniszterünk, értékes és ingyenes felvételivel jutalmazta a szorgalmas
tanulókat, holott korábban ezzel éppen ellentétes politikát képviselt.
Gyakorta lehetett hallani szavakat az esélyek egyenlőségéről. Sokszor
találkozhattunk az első világháború előtti polgári radikális
gondolatokkal és alternatív pedagógiai értékekkel, a túlterhelés
veszélyeiről, a tudomány alapú ismeretek feleslegességéről, az
osztályozás és a buktatás káros voltáról, a gyermek mindenek feletti
érdekéről és hasonlókról. Most pedig, a reform első évében
bebizonyosodott, hogy ez az erőfeszítést elutasító, nem a tudományon
alapuló, hanem a világra legfeljebb rácsodálkozó, de megérteni nem is
szándékozó iskolai kultúra birtoklása elégtelen a felsőoktatás
csúcsainak eléréséhez.

A reform
első éve után majd eldől, hogy fennmarad-e a származástól függetlenül,
csak erőfeszítéssel megszerezhető tudás mértéke szerinti váltogatás,
ahogy az idén is történt, vagy pedig valamilyen populáris kultúra
ismerete-szeretete, esetleg valamilyen természeti eredetű, nehezen
meghatározható, a laikusok által nem is érthető személyiségvonás lesz a
társadalmi elit kiválasztásának az alapja.

Úgy látszik, sokan elfelejtették már a „mindenoldalúan
fejlett ember” nevelésének évtizedekkel előtti gyakorlatát, amikor még
az oktatáspolitika irányítói az egyén személyiségének a totalitását
tanügyi bürokráciával kívánták fejleszteni és értékelni. Ma pedig azt
kell látnunk, hogy az újfajta személyiségközpontú érettségi kapcsán a
tételeket kísérő géppisztolyos rendőröket, okmányirodákat kellett
bevetni, valamint titkos műveletek és szigorú ellenőrzések sokaságát. A
hagyományos gimnáziumi kultúrát jelentő tudásközpontú érettségitől
(amelynek tételeit csak úgy be lehet mondani a rádióban vagy a
televízióban) való ódzkodás ára – nekem – túl magas.