Egyáltalán,
melengető érzés lenne, ha az új tanévben végre az igazán fontos
dolgokról lenne szó – írja N. Kósa Judit a mai
Népszabadságban.
Álmaimban egy olyan
tanév szerepel, amikor a villamoson január és június felé már nem azon
boronganak a kis elsősök nagymamái, vajon hányasnak felel meg az
„igyekvő, de a figyelme lehetne kitartóbb”. Amikor nem vív egymással
számháborút a felsőoktatás és az oktatási kormányzat, így vesztesek sem
lesznek majd.
Tanárok, akik félve a
megmérettetéstől, könnyebb érettségire beszélik rá tanítványaikat, és
gyerekek, akik a felvételi ponthatárokat látva eszmélnek rá, hogy
elveszítettek egy esélyt és egy évet. Mi több, olyan kilenc és fél
hónapot is szeretnék, amely ezúttal nem választási, hanem tanítási év
lenne. Amikor a politikai kampány távol tartja magát az iskolától, és a
tanítási eredmények elismerése vagy azok megkérdőjelezése nem pusztán
pártválasztás kérdése.
Egyáltalán,
melengető érzés lenne, ha az új tanévben végre az igazán fontos
dolgokról lenne szó. Akkor is, ha ezek már nyolcadik éve – elvileg –
ismertek. Hogy akik ebben a tanévben végzik el a nyolcadikat, azoknak
már tizennyolc éves korukig kötelező az iskolapadban ülniük. Gondolták
volna? Ugye, nem? Pedig nem akármilyen változásról van szó. Eddig a
rendszer nemcsak lehetővé tette, de kimondatlanul pártolta is, hogy az
iskoláztatás – ritka kivételtől eltekintve – a hozott mintákat termelje
újra. A társadalomba beágyazódott, szakmával, érettségivel bíró szülők
gyerekeinek útja szinte természetes módon vezetett a középfokú
oktatásba. Legfeljebb azon lehetett izgulni, hogy a jobb vagy a kevésbé
jó reputációjú intézmény falai között találják-e meg a helyüket. A
többieket pedig annak rendje és módja szerint egy idő után elengedte a
rendszer. Ha szerencséjük volt, legalább szakmát szereztek valamely
szakiskolában. Ha nem, képzetlenül tűntek el a segélyből élők tízezrei
között.
Ennek most vége. Négy év
hosszú idő, azt nem lehet alibimegoldásokkal kitölteni. S ha lehetne is,
főbenjáró vétek lenne. Hiszen a regulának, a tizennyolc éves korig
tartó tankötelezettségnek éppen az a lényege, hogy esélyhez juttassa, az
érettségit és/vagy szakmát adó képzések felé terelje a születésüknél
fogva esélyteleneket. A kérdés csak az, felkészült-e a korszakos
változásra az iskolarendszer. Felkészült-e a hagyományosan mostohagyerek
szakoktatás, amely az utóbbi évtizedekben életképtelen szakmák fásult
továbbadójává romlott? És számolnak-e mindezzel a gimnáziumok és
technikumok, amelyek gyerekhiánnyal küszködnek ugyan, de régről eredő
elitista szemléletükön eddig alig-alig kényszerültek lazítani?
Félő, hogy e pillanatban nincs
olyan stratégia, amely megnyugtató válaszokat adna ezekre a kérdésekre.
Hiszen a sorsfordító évek álvitákkal teltek. Kötetnyi irodalma van, hogy
felszabadult hangulatban vagy drillben gömbölyödik-e szebben az O betű,
hány kilós iskolatáskát cipelhet a zsenge hatéves, és hány felvételi
pluszpont járhat a nyelvvizsgáért. Arról viszont, hogy kamaszkorba
lépett egy nemzedék, amelynek ha törik, ha szakad, még öt évig
iskolásnak kell maradnia, eddig vajmi kevés szó esett. Mi lesz velük?
Akiknek eddig is ez volt a sorsuk, azokon majd ezután is magántanulóvá
minősítéssel, végtelenített buktatással, intézményről intézményre való
tologatással „segítenek” az iskolák? Vagy mindazok, akiknek ez a dolguk,
rájönnek végre, össze kell fogniuk, és segítőhálózattal, ösztöndíjak
rendszerével, intézményi reformmal tesznek azért, hogy legyen értelme a
tizennyolc éves korig tartó tankötelezettségnek?
Épp ebben a tanévben? – kérdezik önök, és én
egyetértően bólintok. Én sem vagyok naiv. De ti, nyolcadikosok, azért
vegyetek elő papírt és ceruzát. És nagyon figyeljetek.