Mindannyiunk életében fontos helyet foglal el a zene. A
gyerekek életében még inkább, hiszen tíz közül kilenc sztár akar lenni,
jó részük zenei pályán – írta Garamvölgyi Zsolt a
Népszabadságban.

Ha viszont kedvenc
tantárgyaikról kérdeznénk őket, kevesen választanák az ének-zenét, s
ezek többsége is csak azért, mert ettől a tárgytól nem tartanak. Ennek
az abszurd állapotnak az az oka, hogy más zenét szeretnek, más zenét
hallgatnak, mint amit az iskolában tanítanak, mutatnak nekik.
Zenetanárok felmérése szerint az embereknek mindössze egy százalékát
érdekli a klasszikus zene. Milyen alapon biztosítanak tehát előjogokat a
komolyzenének az oktatásban és a kultúrpolitikában? Mi köze a
demokráciához annak, hogy egy kis létszámú csoport próbálja
rákényszeríteni ízlését, értékítéletét a társadalomra?

A művészetek alakulását, fejlődését
nem kritikusok, esztéták, filozófusok szabták meg – még csak nem is a
művészek -, hanem az emberek igényei, és az ezek kielégítésére
rendelkezésre álló technikai lehetőségek. A klasszikus zene háttérbe
szorulása nem műveltségi probléma, hiszen egyre több az iskolázott,
diplomás ember. Térben és időben is megnőttek az igények a zenével
szemben, amelyeknek ez a műfaj nem tudott eleget tenni; megnőttek a
lehetőségek, amelyeket nem volt képes kihasználni. Nem erre a célra jött
létre az ipari forradalom idején, amely megteremtette kialakulásának
feltételeit. Egy szűk réteg (vagyonos polgárság, nemesség) igényeinek
kiszolgálására született meg, soha nem volt egyetemes, sem földrajzi,
sem társadalmi, sem zenei értelemben.

Kötöttségei miatt nem tudta integrálni az Európa
perifériáin élő, s a nem európai népek zenéit, képtelen volt élni a
később kifejlesztett, vagy később elterjedt hangszerek (ütő-,
elektromos, gitár, szaxofon stb.) nyújtotta új lehetőségekkel.
Művelőinek tevékenysége vagy száz éve jelentős részben az
interpretálásra szűkül, azok lettek a sztárok (karmesterek, szólisták),
akik a komolyzene termékeny időszakában epizodistáknak számítottak.
Ilyen intervallum soha nem volt a műfaj történetében. Valójában ez nem
is intervallum, hanem végleges állapot.

A klasszikus zene alkotóereje megmásíthatatlanul
kiapadt, szerepe a jövőben a hagyományőrzés. Ne tévesszen meg senkit,
hogy időközben intézményes jelleget öltött, kiváltságos helyzetet élvez
az oktatásban és a művészetpolitikában, hogy ismérveit rendszerbe
foglalták, amit hívei valóságos (s ezen a téren kizárólagos) tudománynak
tartanak. Számos olyan rendszer létezett már ezen a világon, melyet
biztos alapon állónak hittek, a körülmények változása mégis pillanatok
alatt lerombolta őket. Az osztályalapon létrejött műfajok (ideértve a
színházat, az önálló költészetet is) nem képesek a demokratikus
követelményeknek eleget tenni. Egyetlen műfaj van, amely megfelel
mindazoknak az elvárásoknak, amelyeket a zenével szemben támasztunk.

Ebből következik, hogy az ének-zene
megújításának is egyetlen útja van: a tárgy oktatását a rockzenére kell
alapozni. Erre az útra pedig mielőbb rá kell lépnünk, mert ezt most még
elsőként tehetjük meg, s az elsőségből mindig hasznot lehet kovácsolni.