Lipovecz
Iván a kisiskolák fenntartásának kérdéseiről írt a HVG-ben.

Minél tovább töröm rajta a fejem, annál kevésbé
értem, mi végre gondolta úgy a szocialista miniszterelnök, hogy a
kormány nevében foglaljon állást az utóbbi időben amúgy kevéssé
előtérben szereplő egyik kérdésben, amely történetesen részben a –
mondhatni tradicionálisan – szabaddemokrata vezetésű oktatási tárca,
illetve legfőképpen a települési önkormányzatok hatáskörébe tartozik. Az
úgynevezett kisiskolák fenntarthatóságáról van szó, vagyis arról, hogy
legyen-e minden egyes falunak külön iskolája, ahová kizárólag a
településbeli gyerekeket járatják – őket viszont csak oda. Amennyiben
erre a kérdésre határozott és egyértelmű igen a válasz, az a jelenlegi
támogatási rendszer mellett nem látszik sem túl ésszerűnek, sem igazán
megvalósíthatónak.

Semmi kétség,
kényes a téma. Ahány helység, annyiféle érdek, presztízs, politikai vagy
éppen szakmai ambíció fűződhet ahhoz, hogy külön úton járjanak, avagy
annál korszerűbb, integratív megoldást keressenek. Az Oktatási
Minisztérium középtávú közoktatás-fejlesztési stratégiáról több mint két
éve íródott munkaanyagának készítői láthatóan maguk is tisztában voltak
azzal, hogy ingoványos talajon lépkednek, s jobb nem egyértelműen
állást foglalni a kérdésben. Egyik mondatuk agyonütötte a másikat. „Az
intézményfenntartók alacsony társulási hajlandósága jelentős mértékben
hozzájárult az elaprózódott intézményhálózat kialakulásához és a
hatékonysági problémák fokozódásához. Ugyanakkor a kistelepülések helyi
politikai ragaszkodását intézményeikhez érthető és hosszabb távon is
fennálló ténynek kell tekinteni.” Erre aztán valóban nehéz stratégiát
alapozni!

A modernitást sikeres
vállalkozóként és aktív politikusként egyaránt sajátjának érző Gyurcsány
Ferenc egészen biztosan maga sem gondolja azt, hogy a hasonló szintű
oktatást biztosítani aligha képes, rengeteg kis egyedből álló
iskolarendszer lenne a „szebb jövő” felé haladás legmegfelelőbb támasza.
Éppen ellenkezőleg: az a fajta szétaprózottság, amely inkább
felerősíti, semhogy segítene eltüntetni a különbségeket, amely
megnehezíti, hogy az amúgy sem túl bőségesen rendelkezésre álló
eszközöket a legeredményesebben alkalmazzák az oktatásban, s amely a
legjobb szándék ellenére is csak konzerválni tudja – ahelyett, hogy
megszüntetné – a tanulásnak akármilyen szempontból vett szegregációját,
semmiképp sem válhat a „tudásalapú társadalom” építményének legalsó
tartókövévé.

Az Egyesült Államokban,
ahol a hatvanas évek végén arról szólt a történet, hogy akár az iskolás
korú gyerekek kényszerű buszoztatásával is érjék el, hogy fehérek és
színes bőrűek legalább megközelítően azonos feltételek között
tanulhassanak, az 1972-es elnökválasztási kampányban a demokrata
elnökjelöltségre pályázó McGovern szenátor így fogalmazott: „Az
iskolabuszozás, illetve a tankerületek újraszervezése az az ár, amelyet a
száz éve tartó és a letelepedésben kifejezésre jutó szegregációért ma
fizetnünk kell.”

Hajlok tehát arra,
hogy azt higgyem, már megint valami másról van szó, mint az
iskolaügyről. Vagy a miniszterelnök párton belüli ellenfeleinek,
bírálóinak tett taktikai engedményről, vagy az utóbbi hónapokban ismét
„renitenskedni” látszó koalíciós partner gyengéd megleckéztetéséről, de
leginkább talán annak deklarálásáról: íme, újabb bizonyíték arra, hogy a
„központ” nem szól bele a helyiek dolgába. Pedig dehogyisnem. Pont
azzal avatkozik be, hogy az országos politika rangjára emeli egy
igazából még le sem folytatott vita eldöntését, melynek kimenetelét
végül is nagymértékben befolyásolni fogja, hogy a ki tudja, kinek és
miért kedvesen hangzó szavak mellett (után) a szegregáció
újratermelődésének veszélyét is magában hordozó variációt támogat, avagy
hagyja a szakminisztert és apparátusát, hogy ők kínlódják ki a jobbnak
tűnő megoldást.