N. Kósa Judit írása a
Népszabadságban egy jótékonysági koncert kapcsán az iskolai zeneoktatás
ellentmondásosságát mutatja be.

Jótékonysági koncertet szerveztek a hétvégén a
törökbálinti zeneiskola javára. Meg is telt a sportcsarnok, ünneplőbe
öltözött emberek ültek a bordásfalak között felállított széksorokban.
Érezhető izgalommal várták, hogy fellépjen többek között Kocsis Zoltán,
Gulyás Dénes, meg az Országgyűlés tagjaiból és munkatársaikból alakult
Szená-torok énekkar.

A jótékonysági
eseményt Szőnyi Erzsébet, a Zeneakadémia tanára, a zeneiskola mentora
nyitotta meg: ünnepi beszédében kemény szavakkal ostorozta a kormányt,
amiért csökkentené a művészeti oktatás költségvetési támogatását, és
dörgő hangon jósolta, hogy hamarosan a Kodály-módszert is külföldről
hozzuk majd be, mert mint más kincseinkre, erre sem tudunk eléggé
vigyázni.

Kampányidőben persze
megszokott az ilyesmi, nincs olyan helyzet, amely ne volna át- (meg-,
sőt le-) politizálható. Ilyenkor szinte közömbös, hogy Magyar Bálint épp
az előző nap jelentette be, a megszorító javaslatot már visszavonták, a
zeneoktatás állami támogatása jövőre épp annyi lesz, mint amennyi az
idén volt. Az viszont fölöttébb tanulságos, hogy miközben tizenöt éve
meglehetősen széles nyilvánosság előtt folyik a vita a közoktatás
megújításának szükségességéről, a zeneoktatás szinte változatlanul élte
át a rendszerváltást. Bár számtalanszor összecsaptak már a fontolva
haladást szorgalmazó, a magyar iskolarendszer hagyományos értékeit
hangsúlyozó konzervatív erők a rossz eredmények miatt mielőbbi változást
sürgető liberálisokkal, a programokban olyannyira fontosnak minősített
művészeti nevelés valós reformjáról szó sem esik.

Kodály országában egyszerűen nem comme il faut feltenni
a kérdést, hogy a bő fél évszázada hivatalossá lett módszer kőbe vésett
metódus-e. Nem fordulhat-e elő, hogy miként a gyerekek gondolkodása és a
magukkal hozott ismeretek halmaza is változik, úgy a zenére nevelésük
érdekében is új utakat kellene találni? Ugyanígy nem képezi nyilvános
vita tárgyát a zeneoktatás óhatatlan elitizmusa. Tudjuk, hogy a zenei
tagozatok – akárcsak a többi speciális osztály – elsősorban azokat
juttatják pluszismeretekhez, akik eleve több hozott előnnyel
rendelkeznek, és a legingyenesebb hangszeres képzés is főleg azok előtt
van nyitva, akik a járulékos költségeket állni képesek. Arról viszont
már nem beszélünk, hogy a zene nevelő hatására alighanem azoknak lenne a
legnagyobb szükségük, akik most nem kapnak többet az általános
tananyagban szereplő régi és új stílusú népdaloknál.

Ha követték a pár hónapja lezajlott pengeváltást
arról, kizárólag klasszikusokat vagy netán könnyűzenét is lehet-e
tanítani az iskolásoknak, érzékelhették: talán sehol nem választja el
olyan sűrű szögesdrót a való világot az oktatás világától, mint a zenei
képzés területén. A hadállásaikat védők büszke konzervativizmusa nem
engedi, hogy átkukucskáljanak a kerítésen. Vitát sem lehet kezdeni
arról, mi a fontosabb: a zene megszerettetése, a zene művelése iránti
igény fölkeltése, vagy a kodályi „jó” zene tananyagszerű
elsajátíttatása. Ki látott valaha örömzenét énekórán, vagy iskolai
kórust kitörni a Bárdos-Farkas-Kodály szentháromságból? Szemérmesen –
hiszen ez mégiscsak Kodály országa – meg sem említjük: a hagyományos
oktatás funkcionális zenei analfabéták tömegeit bocsátja útjukra, hiszen
a magyar lakosság nagy része épp úgy nem tud kottát olvasni, mint ahogy
sosem tanult meg oroszul.

Ezen
alapkérdések tisztázása helyett a politika hosszú ideje egy dolgot tesz.
Némi huzakodás után végül mindig biztosítja a szégyenletesnél valamivel
több pénzt a művészeti képzésnek. Amely aztán újabb és újabb
generációkat nevel föl. Olyannak például, mint a koncerten mellettem ülő
törökbálinti jótékony, aki történetesen így indokolta részvételét:
„Kocsis Zoltánt, ugye, látni kell…”