Mostanában mindenki a Kádár-korszak Belügyminisztériumának
III-as főcsoportfőnökségéről beszél, de érdemes egy pillanatra
elmerengeni a korábbi századokban működtetett ügynökhálózatokon is.
Fazekas Csaba írása

Ügynökök
márpedig minden országban, társadalmi és politikai rendszerben voltak, s
minél kevésbé volt alkotmányos, demokratikus egy rezsim, annál jobban
és annál mélyebben igyekezett behatolni az állam lakóinak (polgárainak)
otthonába, annál kíváncsibb volt arra, hogyan gondolkoznak, és annál
ingerültebb, ha megtudta: nem úgy gondolkoznak, ahogy „kellene”.
Mostanában mindenki a Kádár-korszak Belügyminisztériumának III-as
főcsoportfőnökségéről beszél, de érdemes egy pillanatra elmerengeni
azon, hogy a korábbi századokban is magyarországi illetékességű
kormányszervek bizony alapos ügynökhálózatot működtettek. Egy régi
anekdota szerint valamikor a reformkorban három fiatalember arról
beszélgetett, hogy milyen sok besúgó lepte el a honi közéletet, van, aki
szerint már minden harmadik ember ad néha jelentést. S mivel épp hárman
voltak, jót nevettek azon, hogy az arányosság elve alapján közülük
valaki biztosan besúgó. Nos, a történetet onnan tudjuk, hogy egyikük
Sedlnitzky híres titkosszolgálatának írott beszámolójában megörökítette…
Fontos történeti források ezek, még ha a jelentések készítőinek
erkölcsi megítélése a kortól, az egyén helyzetétől függően széles skálán
mozoghat.

Az ezredforduló
Magyarországán kissé már el is koptatott közhellyel szólva, lassan „az
ügynökügy halála” zajlik honi közéletünkben, hiszen egymás után
bukkannak fel a sajtóban különböző ismert nevek, akik együttműködtek a
Kádár-rendszerben a titkosszolgálatokkal, informátorok, ügynökök,
besúgók stb. voltak, ki hogyan nevezi őket. A focilegendák,
rockénekesesek, közéleti személyiségek ügynökmúltjának egymás után
napvilágot látó adalékai egyre fásultabban érintik a közéletet, egyre
kisebb szenzációt jelentenek, egyre kevésbé érezzük, hogy le kellene
mosni a magyar demokratikus politikai elit másfél évtizedes
szégyenfoltját, vagyis azt, hogy nem volt képes egy használható
ügynöktörvényt összehozni.

Mégis
feltűnést keltett Ungváry Krisztán dolgozata (Mozgástért és
kényszerpályák. Ecsetvonások egy egyházfő életrajzához. In: Élet és
irodalom, 2006. február 3. 10-11. p.), amelyben Paskai László bíboros,
volt esztergom-budapesti érsek 1965-1974 közötti jelentéseiről számolt
be. A sajtót időnként elborító ügynöksztorik között érdemes megjegyezni,
hogy ez igazi történész-munka. A szerző levéltárban járt, tudományos
kutatómunkát folytatott, eredményeit a szakmai előírások szerint tette
közzé. Nem ítélkezett, hanem prekoncepciók nélkül következtetett,
megállapításait pedig logikusan és dokumentumokkal támasztotta alá.
Sajnos fontos ezt kihangsúlyozni, hiszen itt most nem a bulvársajtó
által felkapott sztoriról, a „te ügynököd hazaáruló, az én ügynököm
hazafi” felfogás alapján kategorizáló politikusi hozzáállásról volt szó,
még ha e jelenségek folyton össze is mosódnak egymással. Ungváry nem
Paskai bíborosról akarta lerántani a leplet, hanem egy máig
feldolgozatlan, sztereotípiákon kívül csak néhány történeti
szaktanulmányban érintett kérdéskörrel, a Kádár-rendszer egyházpolitikai
gyakorlatával foglalkozott.

Márpedig fontos téma ez, illetve fontos általában a
korszaknak a történettudomány eszközeivel való elemzése, valamint
objektív bemutatása, amelyhez történeti forráshoz kell nyúlnunk, s
bizony az ügynökök jelentése ugyanúgy ebbe a kategóriába tartozik, mint a
„klerikális reakció elleni harccal” foglalkozó párthatározatok,
hivatali iratok, illetve a nyilvánosság akkori szintjének megfelelő
sajtótermékek. Ha az egyházügyek bonyolult, minden ízében a rendszer
egész kapcsolódó történetét általánosságban szemléljük, fontos, hogy
minden előítélettel, ilyen vagy olyan sommás ítélkezési próbálkozás
kísértésével leszámoljunk. Hiszen a Kádár-korszak önmagában sem homogén,
gondoljunk csak a rendszer emblematikus pártfőtitkárára, aki a
forradalom gyűlölt vérbefojtójából három évtized múltán tényleges
népszerűségnek örvendett. Egyházi téren ez azt jelentette, hogy az
1960-as évek elejének megfélemlítő-megtorló politikájától a nyolcvanas
évekre a rendszer eljutott oda, hogy az egyházakat a „szocialista
társadalom” hasznos részének ismerte el, és szövetségi viszonyt
létesített velük.

A rendszerváltás
óta az ügynökviták alkalmával nem először kerül előtérbe, hogy be
kelljen-e vonni az átvilágításba az egyházi személyeket vagy sem. Ha az
egyházakat a társadalom részének tekintjük és tekintettük, akkor
mindenképp. Hiszen főleg erkölcsi tekintetben fontos véleményformáló
szerepük van (ilyet tulajdonítanak is maguknak), papjaik, lelkészeik
közszereplők, és a vallásosság egy társadalom életében játszhat
hozzávetőlegesen olyan fontosságú szerepet, mint a futball, a rockzene, a
média stb., s erről az akkori állam is így vélekedett. Kérdés viszont,
hogy ítéljük meg, ha egyik vagy másik szférából – konkrétan ezúttal az
egyházakból – valaki besúgó volt. (Kitérőként megjegyzem, hogy az ÉS
említett lapszámában minden figyelem Ungváry cikkére terelődött, de a
témában igen alapos és megszívlelendő elemzést közöltek még Majsai Tamás
tollából is „Önvizsgálat-etikai kérdések és az állambiztonsági
együttműködés egyházi forrásainak nyilvánossága” címmel.) Fontosnak
tartom, hogy mindezt történészként, történelemtanárként ne
egyszerűsítsük a besúgó-tartótiszt viszonyra, hiszen az utókor hivatalos
emlékeztetői számára az „ügynök”-ség az állam és a társadalom (utóbbi
intézményei) működése szempontjából bír fontossággal. A Rákosi-érában az
egyházakat kiemelt ellenségként kezelték, üldözték, ahogy eleinte
Kádárék is. Azonban az 1960-as évektől az újabb 56-ot mindenáron
elkerülni akaró rezsim rájött, hogy diktatúrát nemcsak szuronyokkal,
megfélemlítéssel és megtorlással lehet működtetni, hanem a társadalom
rokonszenvének megnyerésével (pontosabban utóbbit előbbivel kombinálva)
is. A rendszer már nemcsak ellenséget, hanem szövetségest is keresett és
talált az egyházakban. Fontos, hogy a történelmi egyházak számos
vezetője részéről nem pusztán kényszerített szövetség volt ez, hanem a
Kádár-rendszer kereteit realitásnak elfogadó, az azon belüli
vallásszabadsággal élő magatartás is. Az 1970-es évektől előbb a
„szocialista rendszer” társadalmi, majd – ne lepődjünk meg, tény –
politikai céljainak képviseletét is össze tudták egyeztetni egyházi
tevékenységükkel, szolgálatukkal.

„Ügynökségi” szempontból pedig ez azért fontos, mert
sokoldalúan árnyalja a besúgó és besúgásra kényszerülő papságról
kialakult képet. A nagy hatalmú kormányzati szerv, az Állami Egyházügyi
Hivatal (ÁEH) olajozott apparátust működtetett, amely nem belügyi, hanem
egyszerű közigazgatási vonalon tájékozódott az egyházakban zajló
folyamatokról. De az állam és az egyházak együttélése fokozatosan egyre
nyilvánosabbá is vált, továbbá nemcsak a rendszer arculatának javítása
miatt, hanem meggyőződésből lettek a tanácsok, a parlament tagjai (a
Hazafias Népfronton keresztül) kisebb nagyobb rangú egyházi
személyiségek. Vagyis ha tanulmányozhatnánk az ügynöklistákat, sok olyan
nevet bizonyosan nem találnánk rajtuk, akik pedig működtették ezt az
állami-egyházi rendszert, de fogalmazhatunk úgy is, hogy egyre kevésbé
kellett a III/III-nak ügynököket beszervezni, ha tudni akarta, mire és
miért készülnek az egyházak.

A
Kádár-korszakhoz ugyanis az 1956 utáni megtorlás ugyanúgy hozzátartozik,
mint a rendszer egyre gyorsabb felpuhulása az 1980-as években.
(Mondhatnánk a végén annyira felpuhult, hogy fel is oldódott – nem egy
újabb forradalom döntötte meg.) Ha hozzátartoznak a besúgó és besúgásra
kényszerített egyháziak, hozzátartozik a rendszerváltáskor a történelmi
egyházak meghökkentő felkészületlensége a történtekre. Mi mással, mint a
rendszerrel kialakított szívélyes egymás mellett éléssel
magyarázhatnánk azt a zavarodottságot, ami az egyházakat az 1989-es
évben jellemezte? Alternatív mozgalmak, pártok illetve pártkezdemények
az év elejétől már követelték az ÁEH megszüntetését, miközben az
egyházak még annak fenntartásában hosszabb távon gondolkodtak, s
váratlanul érte őket Miklós Imre nyugdíjba vonulása majd a hivatal
megszűnte. 1987-ben, amikor a parlament egyedül foglalkozott
egyházpolitikai előterjesztéssel, aligha kényszerítette terror az
egyházakat az együttműködés közös céljának demonstrálására.

Vonatkozó
írásaimból az Interneten is elérhető:

• 
  
  Kultúrbéke,
  1987. „Vita” a Kádár-kormány egyházpolitikájáról a parlamentben. In:
  ArchivNet, 2003. 2. sz.
  
  
• 
  
  Dokumentumok
  Miklós Imre lemondásának történetéhez. In: Egyháztörténeti Szemle,
  2004. 2. sz.

Fazekas
Csaba