Ma is vannak
olyan hallgatóink, mind a nappali, mind a levelező tagozaton, akikkel
lehet beszélgetni, akiket jó érzés tanítani. Csakhogy immár elenyésző
kisebbséget alkotnak – írta Hahner Péter az ÉS-ben.

2006. január 13-án egyetemünkön huszonkét hallgató
kezdte meg az újkortörténeti szigorlat egyetemes történelmi részét. Fél
tizenegykor kezdtük el a vizsgát, kettőre be is fejeztük. Hogyan
csináltuk? Az úgynevezett „beugró kérdések” segítségével két személyről
kiderült, nem tudja, mikor volt az angol forradalom. Ők nem kezdhették
meg a szóbelit. A maradék húsz személy közül tizenhárman visszaadták a
kihúzott tételt. Nem voltak ezek különösen nehéz vagy ismeretlen
tételek, az egyik diák a XVII. századi Lengyelországról nem kívánt
felelni, a másik az USA XIX. századi történetéről, s olyan is akadt, aki
a német egység létrejöttéről. Hét személyt már viszonylag gyorsan le
lehetett vizsgáztatni, főleg miután az egyik bejelentette, hogy
Franciaország XIX. századi történelme teljesen ismeretlen a számára.
Négyen közülük is megbuktak, hárman átmentek. Huszonkét hallgató közül.
Amikor elújságoltam a hírt kollégámnak, aki a XX. század
világtörténelmét tanítja, csak legyintett. Az előző napon két hölgy
vizsgázott nála – igaz, pszichológia szakos hallgatók voltak, nem
történészek. De amikor megkérte őket, hogy mutassák meg neki a
világtérképen, hol van a Szuezi-csatorna, nem tudták megtalálni. „Hát
Egyiptomnál keressék!” – próbált segíteni nekik. De ezután sem találták
meg. Így állnak a dolgok manapság a felsőoktatásban. Igaz, korábban is
megesett a felvételin, hogy valaki a térkép előtt állva délen kereste
Felvidéket és nyugaton Erdélyt. Azóta ezek a fiatalok már bent vannak az
egyetemen.

Amikor húsz éve tanítani
kezdtem az egyetemen, azt hittem, szégyenletes lenne a történelmi
eseményeket ismertetni a hallgatók számára, hiszen ezekről már
középiskolában tanultak. De aztán kiderült, hogy számtalan középiskola
van, ahol a történelem egy része egyszerűen elsikkad. „Magyarország
kiegyezés utáni történetét már nem vettük …” „A huszadik századról
szinte semmit sem tanultunk…” Nem baj, egy lépés hátra, majd a
szakirodalomból megismerkednek az eseményekkel, gondoltam. Aztán
kiderült, hogy erre sem számíthatok, a hallgatók többsége nem szeret
olvasni. Még egy lépés: ezután előadásokat tartottam az újkor fontosabb
történelmi korszakairól, remélve, hogyha eleget jegyzetelnek, akkor
valamit meg is tanulnak. Tévedtem. Kiosztották egymás között a
szigorlati tételeket, mindenki kidolgozott egyet, s azt
sokszorosították. A gyengébb képességű diákok természetesen gyengébb
írásműveket bocsátottak a többiek rendelkezésére. Beláttam, hogyha nem
akarom, hogy hülyeségeket tanuljanak meg a szigorlatra, meg kell tennem a
végső lépést: a legjobb, ha én készítem el nekik a tételeket. Igen,
nekik, az egyetemi hallgatóknak. Kidolgoztam hát a tételeket,
tíz-tizenöt gépelt oldalt egy-egy témáról, s aki igényelte, a
könyvtárban lemásoltathatta magának.

Aztán eljött az a pillanat (három-négy éve lehetett),
amikor egy levelező tagozatos hölgy, (vagyis egy tanár kolléga!) nekem
szegezte a kérdést: „És azt mind meg kell tanulni egy-egy témáról, amit a
tanár úr kidolgozott a számunkra? Mert tudja, azért tíz oldal a francia
forradalomról… Hát…” És hosszan nézett rám kérdő pillantással.
Nyilván azt a választ várta, hogy nem, tíz oldalt valóban túlzás lenne
megtanulni a francia forradalomról, elég lesz kevesebb is. Nekem egy
időre elállt a szavam, majd közöltem, hogy ezt még megbeszéljük, s csak
fél nap múlva tudtam válaszolni. Valahogy úgy hangzott, hogy „Ugyebár
tíz könyvet is feladhatnék a francia forradalomról? Én dolgozom ki maguk
helyett a tételt… Hová hátrálhatok innen? A következő az lesz, hogy
én tanulom meg maguk helyett.” Húsz évvel ezelőtt csak azok jutottak be
az egyetemre, akik a felvételi vizsgán elérhető 120 pontból mintegy
110-et megszereztek. Aztán a ponthatár évről évre süllyedni kezdett,
kilencven-egynéhányra, nyolcvan-egynéhányra, s mire észbe kaptunk,
hetven-hetvenöt körül járt. Ezért történhetett meg, hogy az egyik
ismerősöm a következő párbeszédet hallotta a buszon: „Képzeld, a
kutyámat egy százhúsz ponttal felvett orvos gyógyítja, a gyerekemmel egy
hetven ponttal felvett tanár foglalkozik!…”

Nem akarok senkit megsérteni. Ma is vannak olyan
hallgatóink, mind a nappali, mind a levelező tagozaton, akikkel lehet
beszélgetni, akiket jó érzés tanítani. Csakhogy immár elenyésző
kisebbséget alkotnak. A többség evickél: húsz tételből kettőt-hármat
átnéz, s reménykedik, hogy ezeket húzza majd. A harmadik-negyedik
utóvizsgán csak szerencséje lesz egyszer, s átmegy egy kettessel. A
levelező hallgatók sem különbek. Újra hangsúlyozom: tisztelet a
kivételnek! Köztük is akadnak keményen dolgozó, művelt tanárok. Csakhogy
én nem tudom elfelejteni a neves budai gimnázium ifjú oktatóját sem,
aki a vizsgán nem tudta, mikor volt a Bastille bevétele. „De hát ezt
maga tanítja, nem?” – kérdeztem tőle. Legnagyobb meglepetésemre a
következőt felelte: „Még csak az ókori görögöknél tartunk…” Persze,
olyan levelező is akadt, aki a vizsga után, a búcsúzásnál megpróbált
vigasztalni. „De azért mi elolvastunk ám egy életrajzot
Marie-Antoinette-ről, tanár úr! Valami francia írta, a nevét nem tudjuk
kiejteni!” „Stefan Zweig, ugye?” „Igen, igen, ő az! Viszontlátásra,
tanár úr!”

Itt tartunk most. Hogy ki
felelős mindezért? Janus Pannonius epigrammája jut eszembe, bár nem a
közoktatásról szól: „Azt mondod, gyereked van tőlem, s jársz a nyakamra.
/ Szilvia, furcsa e vád, s jogtalan is, kicsikém. / Mert ha te dús
tövisek közt jársz, mondd, így keseregsz-e: / vérzik a lábam, s jaj, épp
ez a tüske hibás!” Az első „tüske” kétségkívül az 1946-os stabilizáció
utáni bérrendezés volt, mellyel a pedagógusok fizetését az 1938-as szint
20 százalékában állapították meg. És természetesen okolható mindezért a
Gutenberg-galaxis hanyatlása, a tömegkultúra silánysága, de azért
ismerjük csak el szépen, hogy az utóbbi húsz év folyamán egyetlen
oktatásügyi reform sem akadt, amely ne a színvonal további hanyatlását
gyorsította volna. Nem kell a számonkérés, nem kell az osztályzás, nem
kell a buktatás, nem kell a felvételi, legyünk tekintettel a hátrányos
helyzetűekre, a diszlexiásokra, a diszkalkuliásokra, a
diszhisztoriásokra és a diszliteratúriásokra (ha még nincsenek ilyen
szavak, majd lesznek), mindenki kapjon meg gyorsan minden bizonyítványt,
és kész.

A kormányzatok
felsőoktatási törekvéseit pedig úgy lehet összefoglalni, hogy minél több
diák végezze el az egyetemeket, de ez valahogy kerüljön minél kevesebb
pénzébe az államnak. Vagyis a diákok száma megsokszorozódott, a tanárok
létszáma, a tantermek, kollégiumok, menzák és könyvtárak férőhelyei
azonban nem növekedtek ugyanilyen arányban. Az eredmény előre látható
volt. Az elitoktatásnak a tömeges oktatással való felváltása a
felsőoktatásban nem azt jelentette, hogy több fiatal részesül majd abban
a magas szintű oktatásban, amelyben korábban csak kevesen részesültek,
hanem azt, hogy megszűnik a magas szintű oktatás. Mindezt a folyamatot
pedig ősszel betetőzi majd a híres „bolognai rendszerű” oktatás
bevezetése, amely azt jelenti, hogy azt a tudásanyagot, amelyet eddig
négy-öt éven át próbáltunk a hallgatókkal elsajátíttatni, ezentúl három
év alatt kell megtanítanunk. Azt hiszem, az eredmény előre
elkönyvelhető.