Az éppen 50 éve történt események minden kronológiában szerepelnek. Dokumentumközlésünk (amely először, teljes terjedelmében csak a www.tte.hu oldalon olvasható) a huszadik század egyik jellegzetes legendáját oszlatja el.

Az interjúrészletekből, a váratlanul előkerült dokumentumból, valamint Litván György utólagos kommentárjából kirajzolódik a korszak is, amelyben a személyes emlékezetben esetenként jobban bízhatunk, mint az írott dokumentumban.

Egy legendás aktíva története

Litván György az 1956. március 23-án tartott pártaktíván szinte lemondásra szólította fel a jelenlévő Rákosi Mátyást, a Magyar Dolgozók Pártja első titkárát. Amikor a történésszel Hanák Gábor és az OSZK munkatársai az életút-interjút készítették, ő sem ismerte azt a jegyzőkönyvet, amelyet az MTH 21. Intézetének kultúrtermében megtartott értekezleten felvettek. Nemrégiben azonban előkerült a Fővárosi Levéltárban őrzött, kerületi anyagok közül, a hozzászólások gyorsírásból áttett leirata. Amikor az elmúlt hetekben Litván György történész megismerte az iratot, a leirat nem lényegtelen torzításait tette szóvá.

Életút-interjú Litván Györggyel, 2003:

„A huszadik kongresszus csalódást okozott, amikor zajlott. Emlékszem, izgatottan olvastuk a Szabad Népben naponta az ott elhangzott beszédeket. Azok a beszédek bizony semmi jót nem ígértek. Mikojané volt viszonylag szabadabb szellemű, de ugyanolyan marxista-leninista verkli volt, mint az addigiak.
Utólag tudtuk meg, hogy valami mégiscsak történt, ez volt a Hruscsov-féle záróbeszéd.
Március elején, a lengyeleken keresztül ez kiszivárgott Nyugatra, nyugati sajtó hozta, és akkor már Vásárhelyi Miklós ismerte. A Szabad Európa Rádióban is lehetett hallani. Kiderült, ha nem is az áttörés, de a kezdeményező lépés mégiscsak megtörtént. Úgyhogy ez új időszámítást jelentett.
Hruscsov titkos beszéde nagy példányszámban jutott el léggömbakcióval Magyarországra …
Én nem emlékszem, én nem láttam, nem olvastam, de hallottam róla. Akkor ez már nyílt titok volt, élénken vitattuk, és pontosan tudom, hogy amikor március 23-án meghívtak erre a XIII. kerületi pártaktívára, már tudtam róla.
Hol volt az aktíva?
A Váci úton, az ipari tanuló intézetben, a Rákos-patak hídja után közvetlenül. Többször tartottak abban a nagy ebédlő teremben ilyen gyűlést.
Ennek az a története, hogy fölhívtak az iskolában (a Közétkeztetési Technikumban tanítottam), hogy délután menjek el, mert Kovács István elvtárs, nagy-budapesti első titkár lesz kint, és szeretnék, hogyha egy-két, nívósabb hozzászólás is elhangzana. Nekem nem volt kedvem erre elmenni, Kovács Istvánt nem kedveltem, és azt sem tudtam, hogy miről lesz szó.
Délután Erényi Tibor történész kollégám megemlítette, hogy a kerületi aktíván ismertetik a Hruscsov-féle záróbeszédet. És akkor rohantam ki a Váci útra, hogy ezt meghallgassam. Nem azért, hogy a tartalmáról tudomást szerezzek, hanem, hogy lássam, hogyan prezentálják, és hogyan reagál erre ez a kerületi aktíva. Ez volt ami nagyon érdekelt. Kis késéssel érkeztem, nem találták a nevemet, nem akartak beengedni. Mire beléptem, a hosszú terem túlsó végén az emelvényre gurult föl egy fényes golyó, Rákosi. Váratlanul ő érkezett Kovács István helyett. És akkor nagyon megijedtem, mert tudtam, hogy ez egy páratlan helyzet és ezt nem szabad kihagyni.

Amikor ment föl az emelvényre, bennem akkor megfogant az elhatározás. Az ő jelenlétében szabadon beszélni egyébként soha, sehol nem lehetett, minden meg volt szervezve. 
Azt viszont tudtam, hogy ezeken az aktívákon az ember fölnyújtja a kezét, és elmondja, amit akar.
Elkezdődött egy fölolvasás, nem a Rákosi részéről, hanem egy nő, egy olyan másfél órán át olvasott az egyébként sokkal hosszabb Hruscsov beszédből. Rákosi ott ült mellette némán, és bólogatott. Ez külön földühítette az embert, hiszen fölébresztette az emlékeket Rákosi elmaradhatatlan, nagy Sztálin dicsőítéseiről, és most hallgatott és bólogatott. Sorolták Sztálin rémtetteit.
Közben gondolkoztam azon, mit kéne mondani, és hogy mi lesz ennek a következménye. Arra jutottam, hogy itt most olyan helyzet van, amikor valószínűbb, hogy nem fog lecsukatni, nem mer lecsukatni.
Rákosinak mindenképpen rossz, ha én fölszólalok ellene, mert akkor döntenie kell: és csak rosszat léphet, de valószínűbb, hogy nem nyúlnak hozzám.
És akkor egy mondatot fölírtam magamnak.
Én úgy ültem, hogy ne ismerős mellé kerüljek, egyedül ültem. Szünet után elkezdődtek a hozzászólások, és meglepetésemre – Biszku Béla volt akkor a kerületi titkár – papírról szólították a felszólalókat.
És akkor kicsit megkönnyebbültem: én jót akartam, nem tehetek róla…
Aztán mégis erőt vettem magamon, fölírtam és kivittem a nevemet, Biszku Béla elé tettem, és perceken belül szólítottak.
Ki kellett menni a Rákosi mellé a mikrofonhoz, és ott mondtam el amit elmondtam.
Én az egészet egy vértelen merényletnek szántam.
Szemben az addigi hozzászólókkal, akik mintha mi sem történt volna, úgy verklizték az akkori szöveget, ami külön dühítő és őrjítő volt.
Én egy őszinte emberi hangot ütöttem meg, hogy milyen nagy lehetőségét nyitja meg ez a huszadik kongresszus, a Hruscsovi beszéd, a megújulásnak. Itt Magyarországon ennek számos akadálya van, és azt tapasztaljuk, itt állandóan változik a pártvonal, és már eszpresszó viccek témája ez a 180 fokos fordulat ide-oda.
Így vezettem le azt az előkészített mondatomat, hogy itt ugyanaz a vezetés az,
– amelyik Sztálin halála előtt és Sztálin halála után minden fordulatot végigcsinált –  teljesen elvesztette a hitelét.
És akkor jött ez a mondat: hogy teljes felelősséggel ki kell jelentenem, hogy ma már sem a nép, sem a párttagság zöme nem bízik többé a jelenlegi pártvezetésben, és nem bízik személy szerint elsősorban Rákosi Mátyás elvtársban. Ez volt a bomba, amit odadobtam, és ami azt hiszem jól volt megfogalmazva.
Mintha ezer palackból húznák ki a dugót, olyan fölhördülést okozott. Még mondtam egy-két mondatot: lehet, hogy ezért megköveznek, vagy sokan elítélnek, de elég volt abból, hogy az ember másképp beszél otthon, másképp a barátaival, és másképp a taggyűlésen.
Taps is volt. Körülbelül egyharmada a jelenlévő két-háromszáz embernek tapsolt. Láttam csillogó szemeket, és gyűlölködő tekinteteket ugyancsak.
Aztán jöttek az engem elítélő értelmiség-szidalmazó felszólalások, végül maga Rákosi egyórás választ adott. Nem nekem, de tulajdonképpen végig nekem. Csak az utolsó percekben tért rá, hogy itt elhangzott valami Litván, és kibetűzte a nevemet, mintha nem jegyezte volna meg … Nem ismerem az elvtársat, lehet, hogy személy szerint a legbecsületesebb, de amit itt mondott, az nem más, mint amit az Amerika Hangja harsog, hogy én menjek, a párt adja át a hatalmat.

Egyenlőségjelet téve a kettő közé. Az ilyen hangokat le kell leplezni, vissza kell verni, szét kell zúzni, satöbbi, satöbbi. Szóval akkor jött az igazi Rákosi, amitől megfagyott a levegő, elhúzódtak tőlem. Tökéletesen egyedül voltam. Elénekeltük az Internacionálét, elindult a közönség a kijárat felé, és akkor úgy éreztem, hogy én innen nem fogok szabadon kijutni. De nem állítottak meg, nem állítottak meg a villamosmegállónál sem, hazaértem. Otthon elmondtam, és akkor vártuk Évával, (Gaál Éva történész, Litván György felesége) hogy jönnek. És nem jöttek.

Milyen volt a hír terjedési sebessége?

Nagyon gyors volt. Pénteken volt huszonharmadika, Éva szombaton beszélt a Vásárhelyiékkel és a Miklós akkor megkérdezte, hogy a Gyuri volt? Mert ő csak azt hallotta, hogy Angyalföldön ez történt, és ő rájött, hogy ez én lehettem. Ő tudta, hogy én égtem a tettvágytól, de nem volt lehetőség. Emlékszem a március 15-i iskolai ünnepségen én beszéltem, és akkor már ilyen hasonlatokban fogalmaztam, hogy még hó és jég van mindenfelé, de már érezzük a tavaszt, és az el fog jönni. Nagyon erős célzásokat tettem, de az csak úgy elment a levegőbe.
Vasárnap a Lukács uszodában Vásárhelyi Miklóssal találkoztam, és akkor azt mondta. gyere, be akarlak mutatni a Boldizsár Ivánnak, akinek van egy fogadalma, hogy megcsókolja a seggét annak, aki egyszer megmondja a Rákosinak …
És akkor odavitt a Boldizsárhoz, bemutatkoztunk, és jött Aczél Tamás, az író, ő is gratulált, Boldizsár odafordult Aczélhoz, Tamás, kezdd te, hát mégiscsak te vagy a Sztálin-díjas. Elröhögtük a dolgot, de aztán ebből egy legenda lett: hogy én megyek az uszodába és követnek ketten, bejönnek utánam, és ott mondják, hogy azonnal jöjjön velünk a tusolóba, és ezek voltak Boldizsár és az Aczél …Ami természetesen nem így zajlott le. De akkor életemben egyszer ilyen legenda tárgya, vagy alanya lehettem.
Úgy terjedt el, hogy én kimondtam, hogy Rákosi mondjon le.
Nem így történt, de az egésznek ez volt a csattanója…”

Minden történeti kronológia úgy idézi ezt az ötven évvel ezelőtti történetet, hogy Litván György tanár, a budapesti XIII. kerületi pártaktíván, a jelenlévő Rákosi lemondását követeli – kommentálta az esetet Hanák Gábor.

Ennek az interjúnak egyes részleteit a Századunk sorozat 2006. március 26-án megjelenő epizódja is közli.

Részletek a most előkerült dokumentumból:

„A pártaktíva feladata a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusa célkitűzéseinek feldolgozása …”
„Előadó Biszku Béla elvtárs, a XIII. PVB. I. titkára.”
„Megjelent Rákosi Mátyás elvtárs, az MDP. I. titkára.”
„Révai Ernőné elvtársnő felolvasta az MDP Központi Vezetőség levelét a személyi kultuszról.
Hozzászólások:”
Nyolcadiknak következett „Litván György et. (Közétkeztetési technikum)
Az egyszerű párttagok számára ritka az, hogy a párt vezetőivel közvetlen tanácskozhatnak. Engedjék meg, ebből az alkalomból elmondjam őszintén azokat a gondolatokat, amik az utóbbi években a legmélyebben foglalkoztatnak.” …
„Az utóbbi három év nekünk, kommunistáknak, a tisztulás idejét jelentette, ez azonban a nép szemében úgy érzem, az ide-oda változásnak ideje volt. Úgy látták, hogy még egyes határozatok is egymásnak ellent mondanak. Ez espresso viccek témájává is lett. Azt hiszem, hogy ennek az az oka, hogy ezeket a politikai változásokat ugyanaz a vezetőség hajtotta végre, amely a hibákat elkövette, és amely 1953 óta komoly önbírálatot nem gyakorolt. A nép és a tagság nem bízik a pártvezetőségben, és nem bízik Rákosi Mátyás elvtársban sem.” …

Az utolsó felszólaló volt Rákosi Mátyás. Hosszú beszédének utolsó perceiben a következőket mondta:
„Felszólalt Litván elvtárs, – ezt a hangot én jól ismerem.
Az amerikaiak is ezt szokták mondogatni, a párt adja át a hatalmat, én menjek el.
Ha ide ilyen hang, az ellenség hangja is bejuthat, Litván elvtárs lehet, hogy nem ellenség, egy becsületes dolgozó, de az ellenség befolyása alá került. Én nem ismerem Litván elvtársat, de ha ő kétségbe vonja azt, hogy a tagság, a dolgozók nem követik a pártot, ugyanazt mondja, mint amit az ellenség hirdet. Ne kicsinyeljük le a veszélyt elvtársak. Az ellenség megpróbálja a dolgozó nép tisztánlátását megzavarni. … „

„k.m.f.

XIII.,  Párt-Végrehajtó Bizottság”

Olvassa el a most előkerült, 1956. március 23-án készült jegyzőkönyvet, pdf (7MB)
(Budapesti Fővárosi Levéltár, XXXV108b/93 jelzet)

Interjúrészlet 2006. március 8.-án Litván Györggyel:

„… Ha nem került volna elő ez a jegyzőkönyv, akkor nem törődnék a teljességgel, de itt van egy jegyzőkönyv, és aki ezt jegyzőkönyvbe gépelte, az nem tudott, vagy nem akart, vagy félt pontosan mindent leírni.
Éppen a kulcsmondatokat rontotta el. Más gyengeségei is vannak a leiratnak, de én ezt a két kulcsmondatot szeretném helyesbíteni.
Teljes biztonsággal emlékszem a szövegre.
Az én egyik kulcsmondatom: Ezzel a pártvezetőséggel nem lehet élni a XX. kongresszus nyújtotta nagy lehetőséggel: a párt megújulására. Ez a megújulási lehetőség a leiratban nem is szerepel.
Minden átmenet nélkül idézi az irat, a nép és a tagság nem bízik a pártvezetőségben, és nem bízik Rákosi Mátyás elvtársban sem. …
Ez van leírva, holott a következő történt:
Ezt a gondolatot azzal vezettem be, hogy kommunista felelősségem teljes tudatában, itt meg kell mondanom, hogy a nép és a párttagság zöme nem bízik többé a jelenlegi pártvezetésben, és nem bízik személy szerint elsősorban Rákosi Mátyás elvtársban.

Egyébként meg kell mondanom, hogy a Rákosi szövegét is pontatlanul írja le a jegyzőkönyv.
Rákosi ugyanis az Amerika Hangjára utalt, a rádióra. És utána jött a kulcsmondat: Én menjek, a párt adja át a hatalmat. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a párt én vagyok. Ugyanis ha én megyek, ebből következik, hogy a párt átadja a hatalmat.
És nem úgy volt, ahogy a jegyzőkönyv idézi, hogy a párt adja át a hatalmat, és én mellékesen elsomfordálok.
Azt hiszem világos a különbség, hiszen ő egy jóslatot fogalmazott: saját távozása után bekövetkezik a katasztrófa. …”

Szerencsésnek vagyunk mondhatók, mi késői megfigyelők, akik az ötven évvel ezelőtt történtekre hívhatjuk fel a figyelmet – írta az eset kapcsán Hanák Gábor. Ez az eset ugyanis ismét figyelmeztet, a történet sokoldalú megközelítésének, minden forrásnak a kritikus használatára. Az egykorú irat itt legalább olyan pontatlan, mint a romló emlékezet. Igen, mi szerencsések vagyunk, hogy Litván György emlékezete pontos.

(Az interjúkat készítette Hanák Gábor az Országos Széchényi Könyvtár Történeti Interjúk Tárában.)