A tankönyvvé
nyilvánítás szabályainak idei megváltoztatásával újabb átírási hullám
várható. Ennek kapcsán érdemes belelapozni a 20. századi
politikatörténet különös lenyomataiba – számolt be róla a
HVG.
A tankönyvvé nyilvánítás
szabályainak idei megváltoztatásával újabb átírási hullám várható. Ennek
kapcsán érdemes belelapozni a 20. századi politikatörténet különös
lenyomataiba, a nemzedékek tudását meghatározó, ám változásaikban
meglepően feldolgozatlan történelemtankönyvekbe.
Volgai csatává keresztelték át a második világháború
fordulópontjaként is emlegetett sztálingrádi csatát az 1960-as évek
közepén megjelent tankönyvekben. A végletekig fokozott desztalinizáció
követelményének eleget tevő magyar tankönyvszerzők egyébként korántsem
csak ebben a kérdésben igazodtak a korszellemhez, mint azt Albert B.
Gábor a Tudatformálás vagy tudattorzítás? című, 2004-ben megjelent
könyvében is dokumentálta. Az 1960-1970-es évek tanulóifjúságának
például azt sulykolták, hogy a második világháború elsősorban a
Szovjetunió ellen indult, s a nagy honvédő háborún kívüli hadiesemények
szinte mellékes epizódokként jelentek meg a tankönyvek oldalain. De az
előzmények taglalásakor is a szovjet történelemértelmezés érhető tetten:
a Molotov-Ribbentrop-paktumként elhíresült megnemtámadási szerződésről
az 1960-as években a középiskolai tankönyvek egyetlen szót sem ejtettek,
az 1982-ben megjelent negyedikes gimnáziumi tankönyv „a Nyugat
nemtörődömségével és a lengyel burzsoázia makacsságával”, illetve a
Szovjetuniónak az összecsapást elodázni szándékozó törekvésével
indokolta a két birodalom közötti megegyezést. Csak a rendszerváltás
évében hirtelenjében összetákolt tankönyvvariáns – melyet a korábbi
szerző, Jóvérné Szirtes Ágota Sipos Péterrel közösen jegyzett –
fogalmazott úgy: „erkölcsileg súlyosan kifogásolható volt, hogy a
szovjet hadsereg akkor hatolt be Lengyelországba”, amikor az még
„harcban állt a németekkel”. Egy 2005-ös munka (ifjabb Lator Lászlótól)
„a titkos záradékkal is ellátott” paktumról szólva azt tartja a
legfontosabbnak közölni, hogy Adolf Hitler ezzel kívánta eloszlatni a
támadástól tartó Sztálin gyanakvását.
Noha az 1945 s főleg az 1948 után született
tankönyvekből még számos ilyesféle – a politika által diktált –
torzítást vagy elhallgatást lehetne kiemelni, alaposan téved, aki azt
gondolja, hogy mindez csak a múlt század második felére volt jellemző.
Magyarországon ugyanis a 17. század óta folyik rendszeres iskolai
történelemtanítás, s mint azt Szebenyi Péter oktatástörténész egy
2001-es tanulmányában bizonyította, a tankönyvek meglehetős pontos
lenyomatai a mindenkori politika múltértelmezésének. A történelemtanítás
jelentősége azonban csak a 20. század első harmadában értékelődött fel –
legalábbis ezt állítja egy 2002-es tanulmányában Bartos Károly, aki
szerint a Trianon traumájával birkózó, „értékeit vesztő magyar
társadalom” elemi igénye volt ez a folyamat. Dolgozatában idézi például
az 1922-ben hivatalba lépett kultuszminiszter programbeszédét, amelyben
Klebelsberg Kunó „a középiskolai tantervek szégyenének” nevezte, hogy a
középiskolások irányított tanulásuk utolsó stációjaként csupán a francia
forradalom történéseivel ismerkednek meg, s a 19. századi eseményekkel
kapcsolatban már „hihetetlen tájékozatlanságot
mutatnak”.