Csernobil
fogalma 1986 előtt ismeretlen volt. A magyar Atomenergiai Bizottság
vezetője sem ismerte, és fogalma sem volt arról, hogy ott egy erőmű
van.
(Forrás: Múlt-kor)

A baleset
utáni hazai tájékoztatást tétovázás, alakoskodás, összevisszaság
jellemezte. A médiában a lakosságot gyerekként kezelték, eközben a
nyugati kormányok napi bontásban kapták meg a magyarországi sugárzási
mérések adatait. Csernobil a kádári tájékoztatáspolitika legnagyobb
kudarca lett, amely felerősítette a rendszerrel szembeni
bizalmatlanságot.

A légkör
és a környezet radioaktivitásának növekedése nem számottevő; az
ivóvízben és a az élelmiszerekben végzett mérések szerint nem növekedett
a radioaktivitás, meg sem közelíti azt a szintet, amely veszélyt
jelenthet az emberi szervezetre; a mért értékek alig térnek el a
mindennapi értékektől; a háttérsugárzás mértéke nem éri el a kritikus
értéket; az illetékes szervek intézkedtek a mérések gyakoriságának
sűrítéséről; hivatalosan közölték, hogy a ma mért adatok alapján nincs
szükség fokozott megfigyelésen és ellenőrzésen túlmenő intézkedésekre –
ilyen és ehhez hasonló, szűkszavú, minden magyarázatot nélkülöző,
száraz, hivatalos hangvételű volt a korabeli
tájékoztatás.

A televízióban a
műsorfolyamát megszakító TV híradó jelentette a csernobili
reaktorbaleset tényét április 28-i első kiadásában. A baleset
súlyosságának megítélése ennek alapján lehetetlen volt, de a szakértői
értelmezések elmaradása és a konkrétumok bemutatásának nélkülözése miatt
a bejelentések csak a veszély lehetőségét implikálták. Az „illetékes
szervek” valójában persze nem tartották szükségesnek a hazai közvélemény
valódi tájékoztatását. A sajtóhírekben rendre lekicsinyítették a
sugárzásnövekedést, s felnagyították a csökkenést, s csak utóbb derült
ki, hogy korábban Magyarország lakosságát is érintő veszélyek
keletkeztek.

Vélhetően a közvélemény
megnyugtatását szolgálta volna Berecz János MSZMP KB titkár, agitprop
vezető május elsejei nyilatkozata, amelyben a sugárzási szint
veszélytelenségéről és a paksi atomerőmű biztonságáról kijelentette:
„Ami információt mi megszerzünk, beszerzünk és elmondunk, azok teljesen
valóságosak.” Jelentős késéssel, május 4-én egy akadozó interjú
formájában hangzik el az első érdemi szakértői értékelés, amely hitelt
adhatott volna a korábbi méréseknek, és megnyugtathatta volna a
közvéleményt. Az ezt követő csernobili beszámolók kulcsfigurái az
öltönyös-nyakkendős műszaki értelmiségiek lettek, visszatérő szereplő a
mérőeszköz, leggyakoribb ige a „mér”.

A gondoskodó hatalom a közéleti kommunikáció teljes
ellenőrzését megszervezte: Marjai József miniszterelnök-helyettes
április 30. és május 19. között rendkívüli kormánybizottságot állított
össze a Csernobilról szóló tömegtájékoztatás irányítására. A
szennyezettségről készült jelentéseket viszont csak a külföldi
követségek kapták meg, a magyar állampolgárokhoz mindez nem jutott el. A
vezetők jól tudták, hogy az információhiány miatti bizalmatlanság a
nyolcvanas évek csúcsberuházására, a Paksi Atomerőműre is rossz fényt
vet, s az állampolgárok alapvető információs igényeit sem vették
komolyan. Ugyanakkor a rendszer feloldhatatlan ellentmondásának
bizonyult, hogy a minőségi (gyors, hiteles, pontos, objektív)
tömegtájékoztatásnak úgy kellett volna megfelelni, hogy közben a szovjet
érdekek ne sérüljenek, valamint ellensúlyozzák a nyugati
„propagandaelőnyre szert tett”, „ellenséges”, „túlzó”
híradást.

A kádári tömegtájékoztatás
a sajtótörvényben előírt kötelezettségeit sem teljesítette. Ennek
ellenére állami kitüntetésben részesült az Országos Sugárbiológiai
Intézet igazgatója, a Polgári Védelem Országos Parancsnokságának
igazgatója, és számos sajtómunkatárs vette át jutalmát a szocialista
rendszer vezetőitől a kommunikációs feladatok sikeresnek ítélt
elvégzéséért.