Amíg
Jakob Nielsen és mások a Web 2.0-ról próbálják bebizonyítani, hogy csak
egy lufi, szépen csöndben születnek a webkettőt leíró, értelmező
elemzések.
(Forrás: Index)

Abban
azért általában nincs vita, hogy mintha valami új (is) történne a weben
mostnanában, de hogy ez mennyire alapvető és fontos átalakulás, ez már
komoly nézetkülönbségekre adhat okot. Most nézzük az optimistákat. Ha a
Web 2.0-t akarjuk megérteni, akkor azon kell elgondolkodnunk, hogy miben
hoztak újat az olyan szolgáltatások, mint a Blogger.com és a többi
blogszolgáltató, a MySpace és a többi kapcsolatépítő szájt, a Wikipedia
és a többi közösségi, szabadon szerkeszthető webszájt, a Del.icio.us
vagy a Digg és a többi linkmegosztó, illetve a Flickr vagy a YouTube és a
többi, mutimédia megosztására alkalmas weboldal.

A hagyományos módszer szerint a weboldalakon
kategóriákba, rovatokba rendezik a tartalmakat. A webkettes környezetben
viszont sokszor ezt a rendszerezést is átengedik a felhasználóknak: a
netezők maguk címkézik fel tartalmaikat, s így teszik kereshetővé azt
mások számára. A tartalomcímkék elsősorban a blogoszférában népszerűek.
Az egyik legnagyobb blogkereső, a Technorati szerint az általuk
szemlézett blogokon egy év alatt 100 millió címke keletkezett. Ez azt
jelenti, hogy közel minden második blogbejegyzéshez társít szerzője
címkét vagy címkéket. Ld. Technorati címkegyűjteménye Ezek az online
alkalmazások abban biztosan közösek, hogy mindegyiknél kitüntetett
szerepe van a felhasználónak. Már nem puszta tartalomfogyasztásra
kárhoztatják a netezőket, hanem arra szólítják fel őket, hogy vegyenek
részt a tartalom alakításában. Az iWiW egy üres és értelmetlen
szolgáltatás lenne, ha a netezők nem regisztrálnának tömegesen, és nem
kezdenék el beklikkelgetni ismerőseiket, s ez nem eredményezné azt, hogy
olyan virtuális közösség alakul ki, melyet maguk a résztvevők tartanak
fenn, építenek.

Persze a netre
fájlokat feltölteni eddig is lehetett. Az emailekhez fájlokat
csatolhatunk, tárhelyekre tehetjük képeinket, dokumentumainkat. A
következő lépés az volt, mikor ezek a tartalmak egy szolgáltatáson belül
megoszthatóvá váltak. A nyaraláson készült képeket már nem csak
tároljuk a neten, de megosztjuk azokat ismerőseinkkel is. A harmadik
körben pedig maga a megoszthatóság vált a fő tevékenységgé: kialakultak a
kifejezetten tartalommegosztásra verbuválódott online közösségek.
Példánknál maradva: már kifejezetten azért keressük fel a például a
Flickrt, hogy képeket osszunk meg és mások képeit nézegessük, és nem
pusztán azért, hogy tárhelynek használjuk a webet.

A webkettes alkalmazások gyakran használják az
„Aszinkron Javascript és XML” eszközcsoportot. Az AJAX olyan
technológia, mely az aszinkron letöltött, aktualizált tartalmat
dinamikusan jeleníti meg a grafikus interfészen. Az AJAX-technológia
célja, hogy az adott weboldalt néző felhasználóban azt a benyomást
keltse, hogy a weboldal frissülése rugalmas, dinamikus. Ezt a hatást
azzal éri el, hogy a „színfalak mögött” kis adatcsomagokat cserél a
szerverrel, és nincs szükség arra, hogy a felhasználó az egész oldalt
frissítse ahhoz, hogy a változások megjelenjenek. Ez nem csak
dinamikusabbá, de gyorsabbá is teszi a netezést. Látványos
Ajax-alkalmazás például a Digg Spy, ObjectGraph Dictionary, Google
Suggest vagy a megújult Yahoo nyitóoldal. A Web 2.0-s alkalmazások
nagyon fontos tulajdonsága, hogy nem csak a felhasználó által
létrehozott tartalmak megosztását, és az ehhez kapcsolódó virtuális
közösségek kialakulását támogatja. Ha lehet, ennél még nagyobb
bizalommal van a netező irányában: engedi, hogy közvetlen interakció,
visszacsatolás jöjjön létre a megosztott tartalmak között. Ez
praktikusan azt jelenti, hogy például a Flickr képmegosztón vagy a Digg
linkmegosztón, de akár a blogokon is kommentálhatjuk, értékelhetjük
mások tartalmait. Biztosítják a hozzáférést és a visszacsatolást,
értékelést is.

Amíg a
szoftverfejlesztők offline készítgették programjaikat, és a világtól
elzárt szobákban döntöttek arról, hogy melyik alkalmazást fogják piacra
dobni, az egyszerű emberek csak szájtátva várhatták, hogy a nagy
fejlesztő cégek éppen merre jelölik ki a fejlődés új
irányát.

Ma már azonban a nyugati
világ jelentős része széles sávon kapcsolódik a netre, sőt, a
munkahelyek jelentős részén valamilyen szinten munkaeszközzé vált a
netre kötött számítógép. Az internet mindennapi médiummá válásával pedig
egyre kézenfekvőbb megoldásnak bizonyult, hogy az új fejlesztéseket,
ötleteket közvetlenül a leendő fogyasztók előtt próbálják ki,
alakítgassák. A nagy cégek nagy fejlesztései mellett egyre több kis
közösség fejlesztése, ötlete kerül a netre, vagyis közvetlenül a
fogyasztók elé. A nyílt forráskód kultúrája (OSC) e nélkül sosem
jöhetett volna létre.