Az egyik: jogerősen elítélték a miskolci önkormányzati iskolák
szegregációs gyakorlatát. A másik: a kormány arra készül, hogy elvegye a
tanítók, tanárok kötelező óraszámát – írta Révész Sándor a
Népszabadságban.
Tegyünk egymás
mellé két összeférhetetlen fejleményt. Az egyik: jogerősen elítélték a
miskolci önkormányzati iskolák szegregációs gyakorlatát. Először történt
ilyen, és reméljük, nem utoljára. A másik: a kormány arra készül, hogy a
tanítók, tanárok kötelező óraszámát s ezzel a munkaidejét húsz
százalékkal megnövelje, s az ily módon megtakarított létszámot kivonja
az iskolákból.
Ez a két fejlemény
azért nem fér össze, mert nem kivonni, hanem bevonni kell munkaerőt, ha
azt az irányt és azt a szemléletet kívánjuk követni, amit a debreceni
ítélőtábla határozata tükröz – mindazzal együtt, amit az oktatási
kormányzat az elmúlt években tett és kezdeményezett annak érdekében,
hogy Magyarország iskolái Magyarország gyermekeit és velük a jövő magyar
társadalmát ne szétszabdalni, hanem összetartani, összenevelni
törekedjenek.
Elvárnánk a tanártól,
hogy ne „tanterv-lebonyolító automata” (Németh László), hanem önállóan
tervező-alkotó egyéniség legyen; hogy ne száműzze a „kényelmetlen”
gyerekeket gettóiskolába, bukott szamár vagy gyogyós státusba; hogy
tartalmas, egyedi jellemzéseket készítsen legalább a legkisebbekről
egyetlen ítélő számjegy helyett; hogy a gyermek jogait és méltóságát
tartsa tiszteletben, és mondjon le azokról az autoriter eszközökről,
amelyek ezzel nem férnek össze; hogy nézzen szembe a rasszizmus
kísérteteivel a rábízott közösségekben és önmagában; hogy „szocializálja
össze”, már amennyire lehetséges, a különböző életmódokból,
szubkultúrákból érkezett gyerekeket; hogy fölzárkóztasson,
kibontakoztasson, személyre szabottan neveljen; hogy életvezetési
útmutatókkal szolgáljon; hogy szabadidejét a gyerekek szabadidejével
lekötve élményeket adjon és élményközösséget teremtsen, miközben már az ő
költségeinek a megtérítése is tiltva vagyon.
A kormány egyébként joggal és helyesen egy sor olyan
minőségi követelménnyel állítja szembe a pedagógusokat, amelyek
pluszenergiát (főleg szellemi energiát, idegi állóképességet,
kreativitást) igényelnek, akkor ezzel párhuzamosan nem növelheti a
mennyiségi követelményeket, hiszen ezek már eddig is túl nagyok voltak
ahhoz, hogy kellőképp érzékeny, toleráns, igényes és kreatív maradhasson
a pedagógus. Akik azok maradtak, túlhajszoltak, kizsigereltek, s
alkalmasint előbb-utóbb kiégnek.
A
pedagógiai konzervativizmus, az intézményi tehetetlenség ellenálló ereje
önmagában is elég nagy, a kormány pedig a minőségi-mennyiségi kettős
préssel egyesíti a konzervativizmus és a kizsákmányoltság ellenálló
erejét, holott éppen energiákat kellene fölszabadítania, hogy ki
lehessen szabadulni a megszokások rabságából.
Elénk tesznek összehasonlító számokat, melyek szerint a
magyar pedagógus nincs eléggé kihasználva, mert kevesebb a kötelező
óraszáma, mint a Lajtán túli kollégáinak. Csakhogy a magyar iskolából
már eleve kispórolták az asszisztenciát, ezért a magyar pedagógus
nemcsak pedagógus, hanem közönségszervező, szabadidő-szervező,
ünnepségszervező, technikai munkatárs, szertáros, pénztáros, hoppmester,
lakberendező és szállítómunkás – munkaideje ama részében, melyben
boldogabb nyugati kollégái a szakmájukat művelhetik. Most pedig a
szakmájukon kívül ledolgozott részt még egyszer ledolgoztatnák velük a
szakmájukban is. Kétségkívül egyszerűbb a pedagógustársadalmat
takarékossági terror alá helyezni, mint az intézményrendszert
racionalizálni.
De ha a kormány a
könnyebb úton indul el – lefelé, akkor a pedagógusokat is arra tereli.
Az emberszabású iskola pedig az ellenkező irányban
van.