Miért
forgat filmet a magyar forradalomról két kanadai? Történelmi tévedések
és magával ragadó hangulat. Egy középiskolai történelemtanár véleménye a
Tarantino által pénzelt dokumentumfilmről.
(Forrás:
Index)

Volt-e külügyminiszter
Kádár János? Miért forgat filmet a magyar forradalomról két kanadai?
Történelmi tévedések és magával ragadó hangulat. Egy középiskolai
történelemtanár véleménye a Tarantino által pénzelt
dokumentumfilmről.

A múlt héttől
vetítik a mozikban a kanadai-amerikai kooprodukcióban készült ’56-os
dokumentumfilmet, a Szabadság viharát. A film azonban már a mozibemutató
előtt megmérettetett, talán a legkritikusabb közönség előtt. Kiderült:
(szak-)értelem és érzelem együtt sokra viheti. Szerda délután tartották a
Szabadság vihara premier előtti bemutatóját történelemtanárok számára a
Palace Westendben. A vetítés után a film kanadai szerzőpárosával is
elbeszélgethettek a jelenlévők.

Kinek van kérdése? – kínálta a közönségnek a mikrofont
az összejövetel háziasszonya, miután elsötétült a vászon és felocsúdtak a
halvány fényű lámpák a teremben. Az első felszólaló csak kisvártatva
jelentkezett. Nem mintha nem kavargott volna ezer gondolat mindenki
fejében. De a megszólaláshoz előbb a közönségnek is fel kellett
ocsúdnia, le kellett küzdeni a szorongató érzést a mellkasokban és a
fojtogató gombócot a torkokban.

Az
’56-os októberi forradalom önmagában szívet szorongató téma, különösen
nekünk, magyaroknak, de a film nem egyszerűen a történelmi tényekre
alapozza a hatást. A már sokszor látott dokumentumfilm-részletek, az
interjúbevágások sodró egymásutánját művészi képsorok fűzi össze
finoman, de annál találóbb allegóriaként: történelem és vízilabda, egy
forradalom szélén álló nép félelmetes, még a felszín alatt feszülő ereje
és egy izmos férfitest fojtott mozgása a vízben, véres összecsapás az
utcákon és test test ellen a medencében…Mint ahogy arról már jóval a
vetítés előtt hírt adott a sajtó, a Szabadság Vihara az ’56-os
melbourne-i olimpián aranyérmet nyert vízilabdázóink egy emlékezetes
mérkőzését (a szovjet és a magyar csapat botrányba fulladt
találkozóját), az arra való felkészülést és a csapat olimpia utáni
sorsát követi, mint Ariadné fonalát a forradalom eseményeinek – máig is
számos ponton felderítetlen – labirintusában. A választás is
telitalálat, a kivitelezés is profi. Ez a profizmus pedig leginkább a
mértéktartásban mutatkozik meg: hatásos de nem hatásvadász, s olyan
objektíven mutatja be az eseményeket, ahogyan – valljuk be – talán
egyetlen magyar alkotó sem volna ma képes.

A film ötletgazdáit, a fiatal kanadai testvérpárt,
Colint és Megant (The Sibs) már 20 éve, azaz kamaszkoruk óta
foglalkoztatta a film alapgondolata. Mint megtudhattuk, a vízilabdán
keresztül ismerkedtek meg a híres-hírhedt meccs történetével. S bár
készségesen válaszoltak a „honnan jött az ötlet?” kérdésre,
változatlanul rejtély, hogy két kanadai miért vette a fáradságot és ölt
bele 5 évet egy olyan vállalkozásba, amire a pénzt is úgy kellett
összekalapozni, s ami nem kecsegtetett feltétlenül óriási
kasszasikerrel: egy kis európai nép elbukott forradalmának és
szabadságharcának bemutatását. Talán azért az őszinte és meghatott
„köszönjük”-ért, amit a harmadik felszólaló, egy idős történelemtanár
mondott ki, végre, minden jelenlévő megkönnyebbülésére.

Milyennek találták a filmet ők, a
történelemtanárok? Amit egyöntetűen elismertek, hogy hiánypótló alkotás:
mindeddig nem készült olyan film, ami ennyire alkalmas lenne arra, hogy
a fiatal korosztálynak közvetítse ötvenhat szellemiségét. Külön érdeme,
hogy nem csak nekünk, magyaroknak szól, de rólunk szól, és bízvást
remélhetjük, hogy külföldi terjesztése végre megismertetheti és
megértetheti a nagyvilággal a mi szabadságszeretetünket és nemzeti
tragédiánkat. Elvitathatatlan érdemei mellett azonban vannak hibák,
tévedések a filmben, melyekre a szakértő kollégák nem voltak restek
felhívni a figyelmet. Íme a legjelentősebbek: Kádár János sosem volt
külügyminiszter, mint ahogy az a filmben elhangzik, és a szovjetekkel
való lepaktálást nem ő kezdeményezte, – noha elfogadta azt, s ez mit sem
kisebbít azon a történelmi bűnön, amit elkövetett. A kollégák felhívták
a figyelmet arra is, hogy a film egybemossa az október 25-ei és 28-ai
történéseket, az ávósok meglincselésére ugyanis nem a Kossuth-téri
lövöldözés után, hanem néhány nappal később került sor, s hogy a
december 6-ai szovjet-magyar vízilabda-mérkőzés idejére még nem
fejeződtek be az utcai harcok, a küzdelem egy időben folyt Budapest
utcáin és a melbourne-i medencében. Az áldozatok számát illetően is
kifogásoltak néhány adatot, elismerve, hogy a mai napig nincs erről
pontos ismeretünk. Mindezektől függetlenül a szakértő közönség
egyöntetűen alkalmasnak találta a filmet az oktatásban való
felhasználásra.

A mindkét fél
számára hasznos beszélgetés után lassan kezdett kiürülni a terem.
Néhányan még maradtak, s autogramkérés ürügyén igyekeztek közelebbről
szemügyre venni a szimpatikus kanadai testvérpárost. „Remember 56!”
-írták ők búcsúzóul az eléjük tartott szórólapok hátára-elejére.

Kell erre minket emlékeztetniük a
kanadaiaknak? A forradalom eseményeire, hőseinkre és árulóinkra e nélkül
a film nélkül is emlékezünk. Emlékezünk a zsarnokságra és a szabadság
árára. Ahhoz azonban talán ők kellettek, hogy ne felejtsük ezt sem: volt
idő, mikor mi, magyarok, „olyanok voltunk, mint egy nagy család”.
Fájdalmas az emlékeztetés, de ezer köszönet érte.