Iskolás
ember voltam egykor. Hat éves koromtól harminchárom éves koromig
iskolába jártam – írta Bächer Iván a Népszabadságban.

Általánosba, gimnáziumba, egyetemre, majd – már tanári
beosztásban – gimnáziumba újra. Ötven éves vagyok. Iskolában hagytam
eddigi életem felét.

Iskolás
pályafutásomat a kispesti Wekerle-telep egyes számú általános
iskolájában kezdtem. A telepen három teljesen azonos küllemű általános
iskola állt, és áll ma is. Az egyes, a kettes és a hármas. Ha a
négyszögű kertváros átlóit meghúzzuk, akkor körülbelül az átlók felező
pontjában, a Főtér központjától azonos távolságban ott a három iskola.
No meg a negyedik helye. Mert a tervek szerint épült volna egy negyedik
is, csak arra már nem maradt idő, jött az első világháború, és minden
szép tervezet odalett örökre.

A
Pannónia úton álló, persze Bárczi István polgármesterkedése alatt épült
csinos, kétemeletes, tornyos saroképület száz éve felel meg céljának
tökéletesen.

Iskolámba otthonról
három-négy perces séta után jutottam el. Kiléptem kertünk kapuján vagy
inkább annak helyén, mert évekig nem volt kapunk, balra fordultam a
Taksony utcán, a házunk, pontosabban a velünk egy házban lakó Béla
bácsiék kertjének végén, a sarkon megint balra tértem. Végigmentem a
keskeny Vereckei közön, a pékségnél kereszteztem a Petur utcát, és már
ott is voltam a széles Korvin körúton, Szemben húzódott hoszszan egykori
óvodám háza, attól balra pedig a sarkon, kopottan is méltóságteljesen a
klinkertéglás iskola.

Az óvodára
sem lehetett és nem volt panaszom sok; mintaszerű intézmény volt, szinte
semmi sérelmet nem őriz vele kapcsolatosan emlékezetem. A szép, tágas,
kóskárolyos épületben sokat foglalkoztak velünk, a nagy udvaron hatalmas
gesztenyefák álltak, a kerítésre savanykás vadsóska futott fel, és a
délutáni fektetéskor a fejünknél lévő kiságyban lévő társunkat
betakargató óvó nénik szoknyája alá becsodálkozva izgalmas látvány
tárult a minden újra fogékony ember elé; akkoriban még harisnyakötőben
jártak a nők ugyanis, igen helyesen.

Az iskolába lépve már csak az óvoda miatt sem lehettem
elveszve; elsős osztálytársaim jó felét ismertem évek óta már; részben
az óvodából, ha nem onnan, akkor a kertből, az utcáról; három éves korom
óta éltem akkor már Wekerlén; kiterjedt és biztonságot adó baráti köröm
megóvott az új közegben a komolyabb traumáktól.

De azért meglepetések értek.

Például, mikor először járultam a dobogóra helyezett
tanári asztalnál trónoló Nusi néni elé, aki egy hatalmas pofonnal
engedett visszútamra el. Vagy amikor először térdeltem tíz percen át
ugyanezen dobogó vasalt szegélyén. Nusi néni egyébként szerette a
változatosságot, néha vonalzóval dolgozott, ilyenkor a kinyújtott és
összeszorított ujjaknak kellett a körmöst viselnie. A felsős ifivezetők
viszont inkább a kokit preferálták; összeszorított öklükből kicsit
kiálló, begörbített középső ujjal ütötték a fejet ügyesen. Iskolámban a
testi fenyítés meglehetősen elterjedt pedagógiai eszköz volt, különösen
az első időkben.

Olyan iskolában
kezdtem, amelyben a tanár verte a gyereket, és olyanban végeztem,
amelyben a gyerek verte a tanárt.

Az
iskolába két műszakban folyt a tanítást; egyik héten reggel nyolcra,
másik héten délután egyre, vagy kettőre kellett menni. Az iskolába való
bejutás nem volt valami egyszerű, laza, polgári beséta; az épület
falánál, arra merőlegesen a széles, földes járdán kellett osztályonként
felsorakozni kettesével, és aztán mikor eljött az ideje annak, szépen
bemasírozni, mint a katonaságnál az alakulón vacsorára
menendő.

Télen az olajos
fűrészporral kezelt hajópadlatos tantermeket vaskályhák fűtötték; óra
közben néha megjelent a fűtő, és nagy ricsajjal, dörmögve, krákogva
rakott a tűzre.

Osztálytársaim
közül, főként a fiúkra emlékszem, hisz őket már régebbről ismertem;
többségük kedves, vagány, becsületben nevelődő munkás, vagy
hivatalnokgyerek volt, de rekrutálódtak tanár-, orvos-,
jogászcsaládokból is. Autószerelő, műszerész, fuvarozó, építési
vállalkozó, no meg mérnök, orvos, ügyvéd lett
belőlük.

A lányok közül Szakács Gabi
kedves, mosolygós arca rögzült bennem, és dacol az idővel most már
mindvégig alighanem. Ő volt első szerelmem ugyanis. Vonzalmam abban
mutatkozott meg, hogy egyetlen egy szó nem sok, de annyit sem intézetem
négy éven át felé. Mivel ő sem szólt hozzám soha, feltételezem, hogy
érzeményünk kölcsönös volt. Mindenestre mindvégig azonosan magas hőfokon
izzott, hisz nem volt semmi, ami lehűtötte volna. Azt hiszem nővel
azóta sem sikerült ilyen szép, nyugodt harmonikus kapcsolatot
létesítenem.

Az iskolában egyébként
normális üzemmenet folyt, kellőn megtanítottak írni, olvasni; az előbbit
újságpapír és ácsceruza segedelmével. Estek maszkabálok, estek
előadások, és nem utolsó sorban, innen voltam először életemben ott,
ahol ifjúságom alatt oly sokszor még majd: táborban.

Úttörőtábor volt ez, más nem is lehetett
volna.

A negyedikes volt az első
folyam, melynek érdemesebbjei részt vehettek a kéthetes táborozáson.
Mikor fölcihelődtünk a vonatra, én már tudtam, hogy elhagyom az iskolát,
tudtam, hogy ez az első tábor nekem egyben búcsútábor is
lesz.

Gyönyörű helyen, Bükkben,
Bélapátfalva felett, vadregényes erdő szélén, fürdésre alkalmas remek
tavacska szomszédságában, az Istállóskő tövében vártak minket a
nyolcadikosok által már napokkal elébb fölhúzott katonai sátrak,
melyekben a tantermek faláról levett táblákra helyezett lószőr matracok
szolgáltak fekvőhelyül. Teljes nomádvilág volt, gulyáságyúval, enkézzel
ásott reteráttal, tóban való tisztálkodással. Esténként tábortűz körül
szállt a dal és folyt a játék, amit nemigen szerettem, különösen a
sóder-sóder refrénnel és cuppanós arccsókkal végződő körtánc volt nagyon
nem kedvemre való.

De az utolsó
napon valahogy csak-csak ott álltam a körben én is. Persze arra nagyon
vigyáztam, csakúgy, mint társaim, hogy ismerős lányt, osztálytársat még
véletlenül se válasszak párnak. Teljes megdöbbenéssel konstatáltam hát,
mikor egyszer csak Gabi alakjának kontúrjai bontakoztak ki a hatalmas
tábortűz lángjai előtt. A lány hozzám lépett, megfogta kezemet, és
behúzott a körbe.

Később egy
farakáson ültünk, erdőszélen, holdvilágban, bagolyhuhogásban és más
efféle szépben. Akkor este beszélgettünk először és utoljára. Kérdezte,
hogy tényleg elmegyek-e az iskolából, mondtam, hogy tényleg. Emlékeszem
szép, nagy csodálkozó szemére, amelyben tán kis szomorúság is
megült

Ez 1967 nyarán történt.
Harmincöt évvel később Wekerlére vetődvén, s tudván az utcát, amelyben
lakott, megkerestem. Rögtön az első utcabéli eligazított, Gabi
ugyanabban a házban élt, mint gyerekkorában. Nem volt otthon, de egy
másik szomszéd megadta telefonszámát. Este fölhívtam, mondtam, ki
vagyok, hogy gyermekkori szerelem ügyében keresném, és szeretném látni.
Hallgatott egy sort, majd azt mondta, hogy ő nagyon megváltozott, és nem
szeretne csalódást okozni. Mondtam, hogy ne butáskodjon már, én sem
vagyok már az, aki voltam tízévesen, mire azt mondta, gondolkodik egy
kicsit a dolgon, adjam meg a telefonszámomat, majd felhív, ha úgy dönt.
Megadtam, nem hívott soha.