A felső
tagozatra átkapaszkodva odahagytam a wekerlei iskolát tehát – folytatja
kalandozását Bächer Iván a Népszabadságban.

A felső tagozatra átkapaszkodva odahagytam a wekerlei
iskolát tehát. (Amelyből megépült annak idején és becsülettel szolgál
kereken négy darab, nem három tehát, mint írtam múltkor a tények közül
kitévelyegve.) De Wekerlét még nem hagytam el; három és fél éven át napi
két-három órácskát tömegközlekedtem a pesti belvárosban lévő új
iskolámig, és vissza onnan.

Számos
viszonylat között választhattam ugyan, de a menetidő mindegyik esetben
nagyjából ugyanannyi volt. Ha kimentem a wekerlei főtérre, akkor ott
fölkapaszkodhattam az 54-es buszra, amely Erzsébeten át vitt a Boráros
térig, ahonnan a 15-ös buszra átszállva érthettem el a Kecskeméti utcát.
Az első időben még nem járt ugyan, de a hatvanas évek végétől már
mehettem szintén a főtérről a 99-es jelzésű busszal is, melynek
akkoriban a józsefvárosi Harminckettesek terén volt a végállomása, a
gránátot hajító bakaszobor mögött. Innen az Orczy tér és a Curia utca
között közlekedő 74-es trolival folytathattam utamat. De ha olyan volt a
kedvem, akkor Wekerléről átsétálhattam a Kiserdőn és a Büdösárkon át a
József Attila lakótelepre is. Itt az Ezüstsirály névre hallgató étterem
szomszédságában volt végállomása a 39-es busznak, mellyel átszállás
nélkül érhettem el az Astoriát, Ugyanígy, több sétával, de átszállás
nélkül értem célhoz, ha a Pannónia utcán kimentem a Határ útig, ahonnan
akkoriban még nem metró járt befelé, hanem villamos, 42-es, 50-es és az
52-es.

Ötödikben még szülői
kísérettel közlekedtünk, legtöbbször Kutas Gabival, akivel szüleink
együtt helyeztek minket Wekerléről a Cukor utcába át, hol egyikőnk, hol
másikunk anyukája buszozott miattunk kiadósat. De hatodiktól már egyedül
mentem. Leginkább a 99-essel.

Jó
viszonylat volt ez, változatos tájakon zötykölődött és zötykölődik ma is
keresztül. Indult az ember a biztonságos házból, a kertből, kisétált a
Főtérre, annak is túloldalára, mert onnan indultak a városba befelé a
buszok. Ha fölfértem a járműre, amire egyáltalán nem volt garancia,
akkor megálltam valahol a lépcsőn, hogy minden megállónál lelépve
engedjem leszállni célhoz ért útitársaimat. Megesett, hogy már nem
fértem vissza, és várakozhattam a következőre. De ha tehettem,
nézgelődtem kifele; fáradtas lakótelep, komor kőbányai gyárak,
villanyvezeték-alagútban futó Fertő utca, sporttelepekkel teliszórt kies
Népliget váltották egymást. A Ligetben balra gyakorta álltak új vagy
felújított vonatszerelvények, vasúti mozdonyok a próbapályán, mely
kétféle nyomtávú volt, hogy a Szovjetunióba gyártott szerelvények is
rágördülhessnek.

A Hungária úton
átkelve a Vajda Péter utcában a Ganz-Mávag birodalma következett: a szép
szocreál irodaház, melyet anyám professzora, Kardos György tervezett,
balra a tisztviselőtelep, jobbra a víztornyos, barátságos, kicsit
várszerű munkáskolónia, aztán komoly iskola, majd a gyár. Mintha valami
nagy templom is állott volna arrafelé, aminek ma már nyoma sincsen.
(Igaz, a gyárnak is csak nyoma van.)

Józsefvárosi bérkaszárnyák és földszintes, nyomorúságos
házikók közé kanyarodott aztán és kanyarodik ma is a busz. A Kőris
utca, a Diószeghy Sámuel utca negyven év alatt mit sem változott, a
nyomor skanzenjére gondosan ügyel a mindenkori városvezetés. Kiértünk
aztán a tágas Kálvária térre, melyről a kálváriát már régen
elszállították az Epreskertbe, de amely nem ezért viselte akkor Kulich
Gyula nevét.

Innen már csak két
Baross utcai megállóra volt a végállomás.

A körútnál átszálltam a 74-es trolira, amely továbbvitt
a belső Baross utcán, átszelte a Kálvin teret, végigsivított a
Kecskeméti utcán és a Károlyi utcáról befordult a Curia utcába. Itt csak
átsétáltam a hatalmas – ma már persze átjárhatatlanná rácsozott –
átjáróházon, és ott is voltam a Cukor utcában.

Akkoriban az iskolába erről a középkorias eredetű és
hangulatú keskeny utcáról nyílott a bejárás. Furcsa utca volt, sötét,
kopott, a mai – és nyilván egykori – üzlethelyiségek egy része lakásul
szolgál, egyikben egy öregasszony élt hat-nyolc vizslával, másikban egy
úgymond festőművész, bizonyos Kós-Hutás Gergely, aki kirakatablakát
saját munkáival és Nagy-Magyarország térképekkel aggatta
teli.

A jókora – ma parkolóként
hasznosuló – udvarra vezető kaputól jobbra és balra hatalmas ajtók
mögött, mint valami barokk kastélyban, vezetett föl a lépcső odabenn,
nyilván az egykori nemek szerinti szegregáció emlékét
őrizve.

Volt is abban az
iskolamonstrumban valami középkori; bástyás, tornyos, szigorú vár volt
az az iskola. Akadt ebben a erődben sok fölös kacat is, butaság,
merevség, erőszak, de mindent összevetve mégiscsak a tudás, a kultúra
vára volt, s mellesleg az ma is; ötvenéves fennállása alatt szinte
folyamatosan az ország egyik legjobb, vagy a legjobb, legalábbis a
legeredményesebb tanintézete ez.

Bár
tizenkét évfolyamos egyetemi gyakorlóiskolaként akkor, mikor
odakerültem, még csak tíz éve fungált, a Reichl Károly tervei alapján
1912-ben elemi iskolának emelt épület már félszázados volt; falai közt
tanult anyai nagyanyám és anyám is egykor.

Furcsa módon, kimondatlanul, sőt tán tudatlanul is: a
legkeményebb kezdeti Kádár-korban, a megtorlós, akasztós években induló
Apáczai kezdetektől a polgári magyar kultúra őrzője lett. Minden iskolai
ünnepségen elcsengtek-zengtek Áprily Lajos szép klapanciái az iskola
névadójának feleségéről, aki a tizenhetedik században holland földről
követte az idegen, félelmetes Erdélyországba hazatérő, tehát tragikus
sorsú tudós urát. Aletta van der Maet neve tízéves koromtól muzsikál a
ma rádiós Török Annamária alt hangján, vagy a később színésznőként magát
ölő Herczeg Csilla szép szopránján emlékezetemben: „Ha jött a harcok
lázadó sötétje / fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje. / S a dallamot
karral kísérve halkan, /napsugaras nyugat dalolt a dalban, / hol a
sötétség tenger-árja ellen / ragyogó gátat épített a szellem, /Aletta
van der Maet nevét susogta, / mikor a béke bús szemét lefogta. /S mikor a
hálátlan világ temette, / Aletta búja jajongott felette / míg dörgő
fenséggel búgott le rája / a kálvinista templom
orgonája”

Persze se tíz, se
tizennyolc éves korban nem fogtam fel, hogy milyen furcsán íze is van
ennek a napsugaras nyugatnak és ennek a kálvinista orgonaszónak az Egy a
jelszónk a béke és a szovjet himnusz szendvicskenyere
közt.

(Megjegyzem: semmi
fenntartással ezen utóbbi opuszokkal kapcsolatosan akkoriban nem éltem,
és ma, mikor igazán nem kell merészség hozzá, különösen nem szeretnék
élni.)