Kertvárosból, megszokott, belakott, biztonságos, otthonos
faluról csöppentem, keveredtem, zuhantam az ismeretlen, idegen,
félelmetes és titokzatos pesti Belvárosba bele – írta Bächer Iván a
Népszabadságban.

Átlátható,
családias kis iskolából vettettem át egy irdatlan iskolamonstrumba,
amelyben százával és százával nyüzsgött, zsibongott, gomolygott a
gyerek; mind idegen, magabiztos – pesti.

Tizenkét évfolyamos lévén az iskola, új osztálytársaim
egy része már évek óta ismerte egymást, nekem meg csak Kutas barátom
volt, akivel együtt jártunk Wekerléről naponta.

Idegenségemet csak fokozta, hogy jeles tanulóból egy
csapásra lettem közepes, vagy még az is alig. Ebben az iskolában pedig
sok minden jó volt, meglehet, de rossz tanulónak lenni biztosan nem volt
az. Emlékeimben úgy él, hogy az osztály „krémjéhez” tartozó társaimmal
egyetlenegy vak szót nem váltottam éveken át.

De azért lassan emancipálódtam.

Fokozatosan, hónapról hónapra, évről évre laktam be a
titokzatos várost, a hatalmas iskolaházat, és nem utolsósorban az
osztályt, az ötödik, majd hatodik, hetedik és végül nyolcadik
c-t.

De az első időszak nehéz
volt.

Az nem volt újdonság, hogy,
mint akkoriban minden iskolában, a diákok hétévestől tizennyolc éves
korig valamennyien és szigorúan sötétkék köpenyt viseltek. Az azonban
már igen, hogy e köpeny mellére varrva ott díszlett az iskola
címerpajzsa, és hogy egyenruhánk kiegészült egy sötétkék sapkával is,
melyet szintén az iskola zománcos címere ékesített. Ez már azért egy
kicsit sok volt. Főleg a sapka.

A
lányoknak ebben az időben engedtetett meg a nadrágviselés, a fiúknak
viszont szigorún tiltott maradt a hosszas haj még sokáig; Töröky
tanárnő, magyartanár létére mindig centis vonalzóval járt óráira, hogy
bármikor kontrollálhassa tanítványainak feje tetején a paramétereket.
Beckó igazgatóhelyettes pedig csak megfogta és irgalmatlanul megragadta a
túlméretezettnek ítélt pajeszt, és ezt sziszegte: „Mikor?”. Mire a
delikvens elhaló hangon rebegte: „Holnap.” „Az késő!” váltott át
üvöltésbe a hang. „Azonnal indulsz! Egy igazolatlan
óra!”

Érkezésem idején, tehát 1967
őszén az iskola igazgatója bizonyos Temesi Alfréd volt. Az ötvenes
éveinek derekán járó, kopaszodó, szemüveges, tekintélyt sugárzó
bölcsészdoktor a régi világ embere kellett legyen; a harmincas évek
elejétől tanított. Testi valójában kétszer ha láttam, ugyanis már csak
névleg volt direktor ekkor, pár hónappal elébb UNESCO-főtanácsadóként
Madagaszkárba távozott.

(Alighanem
az afrikai kapcsolat folyományaként került az egyik folyosó végébe, a
büfé mellé egy jókora kitömött hím oroszlán, amely sokáig az egyetlen
biztos pont volt új életemben itt.)

Az egykori francia gyarmat felszabadulván – Algériához
hasonlatosan – büszkén megszabadult értelmiségétől, tehát a kultúrától
is; a hiányt pótlandó az akkor népi demokráciák siettek segítségre.
Temesi egy helyi pedagógiai főiskolát megalapozandó hagyta ott pesti
belvárosi iskoláját. Ezt azonban jó szívvel tehette: ekkorra már
összegyűjtötte-gyúrta a tanári karnak azt a kemény magját, mely
garantálta, hogy az Apáczai az ország egyik legjobb iskolája legyen
évtizedeken át.

Milyenek voltak ezek
a tanárok?

Ilyenek is, olyanok is,
de egyként: jók. Még a közepesek se voltak rosszak.

Tökéletesen felkészültek, jobbadán még az 1930-as
években képzettek, és mindenekelőtt: emlékezetesek voltak. Nem
felejthetők. Egyéniségek voltak, figurák.

Iskolánkban a szürkébb tanárok is hangosan beszéltek,
érthetőn, tagoltan, de jó néhányan bírtak ragyogó színészi tehetséggel
is.

Tanárként tanultam meg, hogy ha
egy tanár valamit szépen, hangosan, nyomatékosan, tagoltan állít, akkor
az az állítás meg-je-gyez-he-tő-vé válik, és – nem utolsósorban –
igazzá. Persze, sokféle lehet a jó tanár, de az egyik típusú jó tanár
egy kicsit pojáca is.

Ma is fülembe
cseng tanáraink jellegzetes hangja, hanghordozása; Csernák Emil
recsegése, Turtóczky Sándor méltatlankodása vagy Varga Ernő meleg,
mosolygós, de nagyon érthető szava. Jó tanárok voltak és jó emberek; a
fizikus Csernák bolondult a fociért, a szintén fizikát okító Turtóczky
remekül ultizott, Varga Ernő kémiatanárunk pedig művelt, olvasott,
zeneértő és zeneszerető, igazi értelmiségi reáltanár
volt.

Sain Marci bácsi viszont
halkan, szelíden szólott mindig, elég volt neki az is; a nagy
matematikatanárok egyikeként kísérletezgetett velünk, mindenféle
egyebeket tanultunk, mint a többiek, halmazelméletet például, amit igen
szerettem, a karikákkal valahogy jobban boldogultam, mint a
kalkulusokkal.

Történelemtanárnőnk,
Panni néni elegyesen él kortársaim emlékezetében; azt gondolom, ennek
inkább oka az, hogy férje a Kádár kor egyik oktatási minisztere is volt;
Panni néni kimondottan liberális szellemben tanított. Meggyőződéses
kommunista volt, nem is nagyon lehetett más, polgári, de egyben mozgalmi
családból származott, Ságvári Endrével ténykedett lánykorában együtt,
testvére neves zeneszerző, a Zeneakadémia tanszékvezető professzora
volt, kamaraguru és operadirektor. Panni néni nem csupán tanította a
történelmet, de megélte és meg is szenvedte azt; mások ítélkezzenek
felette, én nem fogok; meglátogatom inkább.

Kétféle tud lenni a tanár; az egyik figyel a gyerekre, a
másikra a gyerek figyel.

Az
apáczais tanárok jó része ez utóbbiak közé tartozott. Legalábbis eleinte
így tűnt. Mert aztán a helyzet változott. Lettek tanáraim, akik
észrevettek engem is.

Az első biztos
pont Szabados tanár úr lett.

Ha azt
mondjuk, hogy rajztanár volt, nem mondunk a valóról szinte semmit.
Afféle minden-tanár volt. Minden-ember.

Tanította ő azt is, amit kellett: híven rajzolni,
szerkeszteni, csuprokat, csetreszeket, kubusokat pontosan, tanított
színekről, formákról, tanított művészettörténetet, adott le tehát
„anyagot”, előírtat is, biztosan, de mindig mindenből adott azon
felül.

A huszonéves, de barátságosan
kopaszodó, mosolygós, már akkor is neves grafikus ismertette meg velem,
a zenészgyerekkel a Cantata profanát, például. Heteken át hallgattunk,
olvastunk és persze festettünk, rajzoltunk Bartókot. Ma is hallom, ahogy
Szabados tanár úr elmondja az egész balladát elébb, majd fölteszi a
lemezt, melyen Bartók szájából hangzik el a szöveg szikáran, aztán a
zenét hallgatjuk, nem is egyszer, előbb részletekben, majd egészben. Ma
is Szabados hangján hallom: „… volt néki, volt néki kilenc szép szál
fia. Testéből sarjadzott kilenc szép szál fia.”

Nem hiszem, hogy akkor tizenkét évesen teljes
mélységében értettük volt a dolgot, csak éppen akkor épült be; mikor
aztán hozzáértünk, már nem kellett keresgélni;
megvolt.

De hát ez az iskola
lényege, a beültetés.

Az irdatlan
iskola folyton veszedelmesen és kiszámíthatatlanul hullámzó, idegen
gyerektengerében kezdettől biztonságos szigetem volt Szabados Árpád
rajzszakköre a negyedik emeleten. Az ablakokból az Egyetemi templom
kettős tornyára esett a látás; a patinás egyház mindenkori gazdáinak
sejtelmük sincsen arról, hogy templomuk gyönyörű, barokk ikertornya hány
száz, hány ezer gyermekrajzon, víz-, és temperafestményen sárgállott,
barnállott, aranylott, csillogott bele a szürke, felhős, viharos vagy
ragyogó kék égbe.

Szabados tanár úr
óráit, szakköreit nemegyszer tartotta a Duna partján, vagy a túlparton, a
Tabánban, különösen megbecsült tanítványait meghívta József utcai
műteremlakására, és elvitte Szentendrére, emlékszem, hogy egyszer
lekezeltem ott tanárával, Barcsay Jenővel is.

Szabados mellett meghatározó emberem osztályfőnökünk
volt, egy alacsony, kopaszos, roppant energikus, akkor negyvenes éveiben
járó pedagógus. Szenes tanár úr újpesti volt, ifjúkorától kapcsolatos a
munkásmozgalommal és a labdarúgással, tudott olaszul, és nagyon
keményen tanított magyart, aminthogy mindent úgy
csinált.

Istenként tiszteltem
kezdetektől.

Ő pedig kezdetektől
harcban állt velem.

Pedig hát nem
voltam én rossz gyerek, csak mindig belekeveredtem a
slamasztikákba.