A közvélemény a
mindennapi problémákkal és a rohamtempóban bevezetett reformok, így a
szakiskolák összevonása jelentette gondokkal van elfoglalva – írta Pelle
János a HVG-ben.

Nem tudni, hogy
Gyurcsány Ferenc huszonhárom pontba foglalt, Szembenézés című írása,
melyet a Népszabadság január 26-i számának mellékletként közölt, meddig
foglalkoztatja a közvéleményt. Látható, hogy a miniszterelnök szívesen
venné, ha hosszan tartó elméleti vita bontakozna ki terjedelmes
értekezéséről. Ám a közvélemény a mindennapi problémákkal és a
rohamtempóban bevezetett reformok, így a szakiskolák összevonása
jelentette gondokkal van elfoglalva.

A miniszterelnök nagylélegzetű tanulmánya szerint ő a
jobb- és baloldali humán értelmiségiek egyenrangú vitapartnere.
Láthatólag fűti a bizonyítás vágya: miután üzletemberként és
politikusként a csúcsra hágott, filozófusként, szociológusként és
makroközgazdászként sem adhatja alább. Ez érdekes fejlemény, ugyanis a
rendszerváltás utáni magyar miniszterelnökök eddig nem léptek fel a
társadalmi elméletalkotás igényével, legföljebb interjúkérdésekre
válaszolva fejtették ki, zömmel másoktól átvett nézeteiket. Gyurcsány
viszont szorgalmas és termékeny, s tömérdek teendője mellett arra is jut
ideje, hogy alaposan megindokolja, miért nem tűr halasztást az eddig
ellazsált (!) államháztartási reformok végrehajtása.

A Szembenézés című írásmű széles ecsetvonásokkal festi
meg a magyar társadalom tablóját, s kiragad néhány konkrét területet,
ahol a már megkezdett reformok felgyorsítása elkerülhetetlen. Ezek
egyike az oktatás, és azon belül is a szakképzés átszervezése. Gyurcsány
idéz egy, a kormány számára készített jelentést: „Magyarország a
tanulás világában egyre jobban lemarad versenytársaitól. Az elmúlt évek
számos reformja ellenére a tudásbeli szakadék, mely a világ
legfejlettebb részétől elválaszt bennünket, nem szűkült, hanem
szélesedett. (…) A magyar iskolákban – különösen az általános iskolákban
és a szakiskolákban – megszerzett tudás a mindennapi életben kevéssé
hasznosítható, nem elégséges a tercier szektorban és a modern
gyáriparban végzett munkához, és nem alakítja ki a felnőttkori
tanuláshoz elengedhetetlen általános készségeket”. Mindebből azután a
miniszterelnök levonja a következtetést, és bejelenti: a következő
hetekben elkezdik a munkát, hogy széles támogatással bíró, megalapozott
szakmai és politikai választ tudjanak adni a közoktatás és a
nyugdíjrendszer kihívásaira.

A
nyugdíjrendszer átalakítása hosszabb folyamat, apránként is végre lehet
(lehetett volna!) hajtani. Az oktatás, s azon belül a szakoktatás
azonban olyan terület, gondolják az illetékesek, ahol döntő, határozott
lépésekre van szükség. Rosszul képzettek a magyar ipari tanulók, a
szakközépiskolások. Egyebek mellett a multinacionális cégek, a hazai
gazdaság fejlődésének motorjai is elégedetlenek a munkaerő
utánpótlással. A megoldás: a szakképzési intézetek, a szakközépiskolák
és szakiskolák összevonása.

A
várható eredmény legalábbis kétséges. A gyerekek a Területi Integrációs
Szakképzési Központok (TISZK) tanulói lesznek, ahol elvben korszerűbb,
jobban felszerelt tanműhelyeket lehet kialakítani, és jobban meg lehet
szervezni a munkaerőpiaci kapcsolatokat is, azaz a végzetteknek jobb
esélyeik lehetnek az elhelyezkedésre. Ám az 1500-1600 tanulót képző
intézményekben, „képzési nagyüzemekben” akár tíz-tizenkét párhuzamos
osztályt is indíthatnak, és megvan a veszélye, hogy csökken a pedagógiai
munka színvonala. A tanárok legjobb akaratuk ellenére is szem elől
téveszthetik a különösen zűrös családokból érkező, problémás gyerekeket,
már csak azért is mert egyszerűen nem jut majd idő velük
törődni.

A hátrányos helyzetű
családokban felnőtt fiatalok lesznek tehát első számú kárvallottjai az
iskola összevonásoknak, szüleik ugyanis aligha lesznek képesek
ellensúlyozni a nevelés és az oktatás színvonalának romlását. Ezekből az
intézményekből elvétve jutnak majd be tanulók az egyetemekre és a
főiskolákra, miközben semmi garancia sem lesz arra nézve, hogy tanult
szakmájukkal állást találnak.

Furcsa
paradoxon, hogy a gyakorlatba átültetik azt, ami ellen Gyurcsány a
felsőoktatás reformját sürgetve, a szolidaritás baloldali értékeire
hivatkozva, oly szenvedélyesen fellép: „Az oktatásban a magas társadalmi
státuszú családok gyermekei jelentősen felülreprezentáltak, a jobb
otthoni körülmények közül jövők szinte akadály nélkül jutnak be az
egyetemekre, főiskolákra, mi több, a legjobb állami, eddig ingyenes
intézményekbe. Ilyen módon kettős hátrány, mély igazságtalanság sújtja a
legalacsonyabb sorból érkező tanulókat: több akadályt leküzdve,
legtöbbször alacsonyabb rangú és nekik személyesen többe kerülő
felsősfokú tanintézetekbe jutnak csak be.” Miközben Gyurcsány azt
hangoztatja, hogy az oktatásban meglévő esélyegyenlőtlenséget
felszámolására törekszik, a fenti reformintézkedések tulajdonképpen
tartósítják, sőt súlyosbítják az
esélyegyenlőtlenséget.