Ne a
pedagógusnapra figyelj, hanem az érettségi találkozóra! – hallottam
egyszer egy idős tanártól, és bár ennek legalább húsz éve, azóta is
minden június elején eszembe jut a mondat – írta N. Kósa Judit a
Népszabadságban.

Nézem a
virágosoknál a pedagógusnapi csokrokat, a bazárokban a kisiparosok által
gyártott tollakat – „a világ legjobb tanárának” -, és arra gondolok,
hogy fél évszázados hagyomány ide vagy oda, ezt azért már ideje lenne
abbahagyni.

Egyrészt, mert egy
társadalomban, ahol a tanári hivatás, a pedagógusi életpálya, sőt az
egész iskolaügy hangos és a megoldáshoz még csak nem is közelítő viták
kereszttüzében áll, s ahol a tanár az év háromszázhatvannégy napjában
rosszkedvű és frusztrált az általa nem, vagy alig enyhíthető bajok terhe
miatt, ott felettébb bornírt dolog a háromszázhatvanötödik napot
ünneppé avatni. Másrészt, mert ez a nap már akkor sem a lényegről szólt,
amikor beikszelték a naptárban. Hiszen azon valójában nincs mit
ünnepelni, hogy valaki tanár. Hogy tényleg ünneplésre méltó pedagógus-e,
az nem ezen a június eleji napon, hanem jóval később dől el: öt, tíz,
húsz év múlva, amikor a tételes tudás zöme már tovaillant, és az iskolai
élményekből is csak a legfontosabbakat őrzi az ember. Azt, hogy
érdeklődőbb, tájékozottabb, önállóbb, hogy azt ne mondjuk, boldogabb
felnőtté vált-e egy-egy tanár munkájának
köszönhetően.

Az iskolaügy jelen
helyzete viszont éppen a távlatosság biztonságát húzza ki a pedagógusok
alól. Az óraszámemelés és a reálbércsökkenés, ami miatt e jeles napon
tüntetni indultak a tanárok, csak az utolsó csepp a pohárban: alatta ott
lögybölődik fél évszázad minden megoldatlan gondja. Fenyeget a
munkanélküliség? Igen, de az évtizedes feszültség oldódására remény
sincs, hisz amióta az önkormányzatok kezébe adták az iskolákat, az
aktuális politikai érdekek és a helyi játszmák rendre útját állják egy
végiggondolt reformnak. Még arra sincs esély, hogy az átláthatatlanul
kaotikus iskolarendszer helyét egy átjárható, szabályozható szisztéma
foglalja el. Romlik a pálya tekintélye? Hát hogyne romlana, amikor
nemcsak hogy nem kényszerít, de nem is ösztönöz semmi a továbbképzésre.
Egy életet végig lehet dolgozni az egyetemről hozott, felettébb hézagos
tudással, s a jobb fizetéshez sem kreatívnak vagy eredményesnek, hanem
pusztán elég idősnek kell lenni. Nincs belátható jövő, nem világosak a
folyamatok? Nem is lesznek addig, amíg az országos politika le nem
szokik arról, hogy világnézeti vitákat akarjon eldönteni az oktatás
újra- és újraszabásával. És nem lesznek, míg a ma reformnak csúfolt
sokirányú próbálkozások helyét át nem veszi egy valódi, a rendszer
egészére tekintő, koherens terv, s amíg ennek megvalósítására létre nem
jön a politikai konszenzus.

Amivel
persze nem azt állítom, hogy a tanároknak nincs más útjuk, mint lelépni a
katedráról, hónuk alá csapni a naplót, és abbahagyni az egészet.
Dehogyis. Csak épp azt javaslom, hogy pedagógusnap ide vagy oda, a
figyelmünket inkább az érettségi találkozókra fordítsuk. A napi
ígéretekről, az apró tűzoltásokról muszáj végre áttérni azokra a
változtatásokra, amelyek nemcsak értelmessé, s élvezetessé tehetik a
tanárok munkáját, de diákok egész nemzedékeit juttathatják új, évtizedek
távolából is igazolható esélyhez.

Ha ezen túl leszünk, már lesz miért kijelölni egy
ünnepnapot.