Könnyen
gondolhatnánk, hogy szóbeli vizsgánk sikeressége kevésbé fontos, mint az
írásbelié, hiszen az itt megszerezhető pontszám az összes pontnak csak
az egyharmadát adja.
(Forrás: FISZ)

Ennek ellenére a szóbeli legtöbbünk számára alaposabb
felkészülést igényel, és jóval ijesztőbb esemény, mint írásban számot
adni. A középszinttel ellentétben az emelt szintű szóbeli vizsgán
ráadásul nem a megszokott iskolai környezetben és nem (csak) a már jól
ismert, korábbi tanáraink, hanem egy háromtagú, teljesen idegen
tanárokból álló vizsgabizottság előtt kell számot adnunk tudásunkról.
Sokak szemében már ez a puszta tény, a korábbi kapcsolat, egyfajta
meghittség, bizalom hiánya félelmetesebbé teszi az emelt szintű matúrát.
Ebből adódóan mindenkiben felmerül a kérdés, hogyan viszonyulnak a
külső vizsgabizottság tagjai a vizsgázókhoz.

A szakemberek válasza megnyugtató: a tapasztalatok azt
mutatják, hogy diákbarát módon azt keresik a bizottságok tagjai, mit tud
a vizsgázó, nem pedig azt, mit nem. Ugyanakkor azt látni kell, hogy a
vizsgának ebből a vonásából adódik egy fontos különbség: a vizsgázó és a
kérdező tanárok között a legtöbb esetben nincs meg a korábbi személyes
kapcsolat, hiányzik a közös múlt. Emiatt a diákoknak jóval pontosabban
kell kifejteniük gondolataikat, nem számíthatnak arra, hogy akkor is
megérti őket a kérdező, ha egy kicsit lazábban, az órai beszélgetésekre
jellemző módon fogalmaznak.

Sokak
számára megtévesztő lehet a tudat, hogy az írásbelit közvetlenül a
tanulmányi időszak végén kell megírni, míg a szóbelire hosszabb
felkészülési idő jut. Ráadásul ebben az időszakban már nem kell
iskolába, órákra járni, és a szaktanárok általában konzultációs
lehetőséget (időpontokat) biztosítanak diákjaiknak. Ez a különbség
természetesen nincs meg a korábban érettségizettek esetében (akik
ismétlő, szintemelő vizsgát tesznek, és iskolába már nem járnak), de
számukra is fontos, hogy az írásbeli és a szóbeli vizsga között
megismerhetik írásbeli eredményüket, és ennek az ismeretnek a birtokában
fejezhetik be felkészülésüket. Igaz, ezután többnyire már nem
túlságosan sok idő marad a további felkészülésre: a tanév rendjétől
függően ez az idő legfeljebb egy-két hét lehet. Ugyanakkor az is igaz,
az írásbeli dolgozat hibái rávilágíthatnak valamilyen, jobb esetben még
pótolható hiányosságra. Érdemes jól felhasználni ezt az időt, hiszen
közepes eredményért emelt szinten már hét pluszpont
jár.

Az érettségiző diáknak két
alapvető kérdést kell feltennie magában. Egyrészt, hogy milyen a tárgyi
tudása, másrészt, hogy milyennek ismeri magát. A verseny nem arról szól,
ki az, aki mindent el tud mondani, hiszen tudásban nem lehetünk
teljesek, csak tudásvágyban. A kérdés az, hogyan lehet felépíteni egy jó
szerkezetű feleletet. Honnan indulunk el, hová érkezünk meg, s milyen
út és stratégia szerepel e két pont között? Önmagunk ismerete pedig
ezúttal elsősorban előadói készségünk ismeretét jelenti, melynek egyik
kulcsszava a tematizálás. A szóbeli vizsgán lehetetlen mindenről
beszélni! Az érettségiző rendelkezzen azzal a képességgel, hogy
meghatározza, milyen mederben zajlik a vizsga, és miről essen szó. Ehhez
nagy segítséget nyújt egy jól felépített, a lényeges kérdésekre
reflektáló vázlat.

A másik
kulcsfogalom a tapasztalat: ismerni kell és már a felkészülés
periódusában újra és újra át kell élni a vizsgahelyzetet. Az egyetemi
évek alatt, a majdani vizsgazáporban már természetes rutinnal
rendelkeznek a hallgatók, és egyre több szituációt reflexből oldanak
meg. Talán mindezek mellett a legfontosabb tényező, amelynek a
birtokában kell lenni: a hit. Aki nem számolgat és mérlegel, hanem hisz a
sikerben, azt felveszik. Természetesen a hitnek folyamatos és kitartó
munkával kell párosulnia, hogy ez biztosan így legyen. Nem szabad
pusztán csak az egyik vagy a másik szempontra figyelni. A vizsgán az
értékelési szempontok között szerepel a tárgyi tudás, az érvelőkészség,
az előadókészség, formai elemek és a nyelvi kifejezőképesség
is.