Magyarországon
egy-három százalék a hiperaktív gyerekek száma, körülbelül minden
iskolai osztályban van egy, esetleg két érintett. Mennyi esélye van ma
egy koncentrációs zavarokkal küzdő gyermeknek a beilleszkedésre,
boldogulásra?
(Forrás: HVG)

„Leventével már az óvodában sem tudtak mit kezdeni.
Folyamatosan bajok voltak vele, verekedett, nem lehetett lekötni a
figyelmét szinte semmivel. Gyakran ellenkezett a felnőttekkel, s nehezen
játszott a társaival – csak addig, amíg az ő szabályai szerint folyt a
játék. Már akkor kiderült, hogy okos, értelmes, de ha unatkozott, ha
egyedül hagyták nagy valószínűséggel baj lett belőle, gyakran megsérült,
vagy mások sérültek meg körülötte. „Abban reménykedtünk, hogy az
iskolakezdésig majd kinövi” – meséli a kisfiú édesanyja. Levente azonban
nem nőtte ki az „elevenségét”. Bár a szülők mindent megpróbáltak: a
lelkére beszéltek, dicsérték, jutalmazták, büntették, nevelési
tanácsadókhoz, pszichológusokhoz, természetgyógyászokhoz hordták, a
helyzet semmit sem változott. A szülők végigjárták az összes létező
fórumot, míg végül gyermekpszichiáterhez fordultak. A vizsgálatokat
követően kiderült, Leventének egy viszonylag ritka mentális betegsége
van, hiperaktivitás-figyelemzavarban szenved, ismertebb néven:
hiperaktív. Ez a betegség azonban nem csak Leventét és családját
érinti.

Magyarországon a hiperaktív
gyerekek száma a nemzetközi átlagnak megfelelően körülbelül egy-három
százalékra tehető, körülbelül minden iskolai osztályban van egy, esetleg
két érintett. Nem új jelenségről van szó, hiperkinetikus zavarral küzdő
gyermekek korábban is voltak az osztálytermekben, bár nem nevezték meg a
problémát. Napjainkban a családokra nehezedő egzisztenciális,
társadalmi nyomás, valamint az oktatási rendszer hiányosságai jelentősen
megnehezítik az eltéréssel küzdő gyermekek beilleszkedési esélyeit,
boldogulását. A gyerekek ma kevésbé támaszkodhatnak a családra, a szülők
legtöbb esetben túlhajszoltak, anyagi nehézségekkel küzdenek. A
fokozódó stressz hatására nemritkán maguk is támaszra szorulnának,
gyakran testi, lelki betegségektől szenvednek, halogatva a megfelelő
segítség igénybevételét. Így ezek a kivételesen ötletes, nyitott, ám a
szokványosnál jóval szabályozatlanabb, nyugtalanabb gyerekek kapaszkodók
nélkül maradnak. Mind a családban, mind az oktatásban negatívan ítélik
meg őket, amely alatt összeroppan önértékelésük, és jövőbe vetett
hitük.

A tünetek megjelenése a
közösségi szabályok szaporodásával, a követelmények sokrétű
megjelenésével hozható összefüggésbe. A viselkedés
szabályozatlanságában, a figyelemkoncentráció gyengeségében megmutatkozó
nehézségek leggyakrabban 6-11 éves kor körül jelentkeznek. A
hiperaktivitás, az impulzivitás (azonnali reagálási készség) sokszínű
„tünetek” formájában jelenik meg a mindennapokban: nem képes például
önállóan, nyugodtan játszani, vagy a játékban részt venni. Nehézségei
vannak a feladatok vagy tevékenységek megszervezésében, elveszíti a
holmijait, izeg-mozog, és legfőkképpen sokat beszél.

„Én egy állami iskolába írattam be a gyerekemet, előtte
jártam bent az igazgatónál akinek szóltam, hogy Gábor hiperaktív. Az
igazgató megnyugatta: nincsen semmi baj, megoldják. Gábor szeptemberben
elkezdte az iskolát, de novemberben már azt tanácsolták, hogy inkább
legyen magántanuló, vagy menjen el egy speciális iskolába” – meséli az
egyik hiperaktív gyereket nevelő szülő.

Bár az 1993-as közoktatásról szóló törvény egyértelműen
meghatározza azokat a jogokat, amelyek  minden „problémás”
gyereknek kijárnak, sem a szülők, sem a pedagógusok nagy része nincs
tisztában a törvény garantálta lehetőségekkel, sem az elvárásaival.
Igaz, a kilencvenes évek óta folyamatosan átalakulóban van az
iskolarendszer, s ehhez hozzátartozik az is, hogy jelentős
erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy lehetőleg minden iskolában
iskolapszichológus segítse a pedagógusok munkáját. Igaz, a folymatos
forráselvonások az iskolákat sem kímélik, így többségük továbbra is
képtelen megfelelni ezeknek a követelményeknek.

„A mentálisan sérült, szokatlan fejlődésű gyerekek
számára ma Magyarországon nem létezik esélyegyenlőség” – állítja Farkas
Margit gyermekpszichiáter. A pedagógusképzés még ma is csak az átlag
gyerekek oktatására készíti fel a jelentkezőt. Szerencsére
posztgraduális képzési rendszerben már egyre több lehetőség van a
szükséges ismeretek elsajátítására, azonban ez csak nagyon kevés
pedagógus számára elérhető, költséges és időigényes, gyakran
munkaszervezési problémák miatt a részvétel sem
megoldható.