A király meztelen, de
mindenki rest vagy gyáva ezt kimondani. A libapásztor-gyerekre marad a
feladat – festett képet a mostani helyzetről Dobszay László az
ÉS-ben.

A II. világháború után
néhány évvel Jacques Maritain könyvet írt A nevelés válaszúton címmel,
melyben több évtizednyi tanulás és tanítás, eszmélkedés és gyakorlati
értelmiségi munka tapasztalataival a háta mögött beszél a pedagógia
céljairól, gondjairól, perspektíváiról.

Az egyik fejezetben aggódó szavakkal ír a
pedagógiatudomány önérvényesítő törekvéseinek veszedelméről, s attól
tart, ha ez bekövetkezik, akkor csak az lesz a fontos, hogy milyen John,
akinek meg akarjuk tanítani a matematikát, és az nem, hogy milyen a
matematika, amit meg akarunk tanítani Johnnak. Vagyis: miképpen
közvetítsünk valamit, de hogy mit közvetít a nevelés, azzal nem
törődünk. A technika (technicizmus) győz az igazság
fölött.

Amitől Maritain tartott,
messzemenően bekövetkezett. Külföldön már kezdik felmérni a gyászos
következményeket. Nálunk az elmúlt húsz évben minden korábbinál
agresszívebb módon folyt (sokszor nem is tisztességes eszközökkel) ez a
térhódítás. A pedagógia tanszékek minden reformhelyzetet kihasználtak
arra, hogy többet és többet követeljenek maguknak. Most, a felsőoktatás
bolognai átalakításakor olyan helyzetben voltak, hogy megsemmisítő
győzelmet arathattak. Hogy a tájékozatlan kívülálló valamit sejtsen:
elérték, hogy már az általános iskolában is csak tanári mesterképzéssel
lehessen tanítani, e mesterképzésen belül pedig a hallgató nagyjából
háromnegyed részben „pedagogizáljon”, szakját pedig a maradék időben
tanulja.

A jövő történelem-,
irodalom-, matematikatanára lényegében hároméves (az eddigi főiskolai
képzésnél is kevesebb) szakismerettel lesz felszerelve, mert azután már a
„pepszi” (pedagógia-pszichológia) tárgyak tanárai veszik birtokba a
terepet. Számszerűen: az alapképzésben tíz pedagógiai kreditet, a
mesterképzés két évére előírt százhúsz kreditből pedig negyvenet a
pepszi-tárgyakból kell megszerezni, további harminc kreditet az
iskolákban kell teljesíteni, ahol a hospitáláson és tanításon kívül a
hallgatók „pedagógiai portfóliót” fognak gyártani, és szakdolgozatukat
nem szakjukból, hanem pedagógiából fogják megírni.

És ami a végén derült ki: ebben nincs benne a
szaktárgyi didaktika, metodika (vagyis az, hogy hogyan kell történelmet,
irodalmat, matematikát tanítani): hanem azt a szaktárgynak meghagyott
ötven kredit terhére kell elvégezni. Ha erre is szánnak vagy húsz
kreditet, a százhúsz egynegyed része, harminc kredit marad arra, hogy
tanáraink egyetemi szintű szaktudást szerezzenek.

Vagyis arra, hogy ne csak a technikával, hanem a
technika által átadott igazsággal is bensőséges kapcsolatba kerüljenek,
széles látókört szerezzenek. Mellesleg szólva: a magyar iskola
hagyományai közé tartozott, hogy kiváló tudósok, kutatók dolgoztak a
gimnáziumokban, vagy jöttek át onnan az egyetemekre. Hogyan lehetett ez?
Úgy, hogy a kutatói és tanári pálya nem volt elválasztva, s a
gimnáziumokba a tudomány műveléséhez elegendő szakmai tapasztalattal
kerültek a tanárok.