A 6218 család szemében,
ahol az egyik, vagy tán az egyetlen családfenntartó frissen elbocsátott
pedagógus, nincs az az érv, amely igazolná a leépítés jogosságát – írta
N. Kósa Judit a Népszabadságban.

6218 család számára a lehető legroszszabb fordulat,
hogy az idén végre elkezdődik valami bátortalan rendcsinálásféle a
magyar közoktatásban. Mi, többiek azonban akár szemlélhetnénk józanul is
a folyamatokat.

Az utóbbi
negyedszázad alatt tizenöt százalékkal csökkent az iskolába járó
gyerekek száma, miközben húsz százalékkal többen lettek azok, akik
tanítják őket. Igen, tudom: a nyolcvanas években még nem volt ritka a
harminc fölötti osztálylétszám, amely lehetetlenné tette az egyéni
haladást, a személyre szabott oktatást. Megváltozott a tanítás
struktúrája is – legalábbis meg kellett volna változnia -, hiszen ma már
nagyobb a hangsúly az idegen nyelveken, a praktikus ismereteken. Mégis:
a magyar diákok mérhető teljesítménye egyre rosszabb, értő olvasásuk,
problémamegoldó képességük csak akkor megfelelő, ha az ehhez szükséges
munícióval nem egyedül az iskolának kellett felvérteznie
őket.

Le kell számolnunk az
illúzióval, hogy a csodarecept mindössze ennyi: a tanárok kevesebb
diákot tanítsanak. Mert sajnos, az a helyzet, hogy akár minden egyes
gyerek mellé kirendelhetünk egy-egy tanárt, eredménye annak se lesz. A
mai, abszurd mód kaotikus iskolarendszernek éppen az ugyanis a legfőbb
jellemzője, hogy míg a sikerre kódolt keveseknek kellő szabadságot ad,
hogy kiaknázzák előnyeit, az átlagos nebulók nélkülözni kénytelenek az
oly fontos kiszámíthatóságot. Az egész téboly azzal kezdődött, hogy a
rendszerváltás után az állam az iskolák jelentős részét átadta az
önkormányzatoknak. Azzal folytatódott, hogy az egymást követő, s egymás
oktatási programját precíz dühvel fölülíró kormányzatok addig
mesterkedtek, míg a közoktatásban együtt, pontosabban egymás rovására
épült ki a nyolc plusz négyes, a hat plusz hatos és a négy plusz nyolcas
rendszer. Mintha a villamossíneken járnának omnibuszok is, és néha
odatévedne egy gőzmozdony. Az önkormányzatoknak pénz kellett, az
iskoláknak diák, mindenki ment a saját feje után. Az iskolák és a
pedagógusok száma nőtt, hiába lett egyre kevesebb a
gyerek.

Mindebből az következik,
hogy hiába kezdődik most meg az iskolák – amúgy örvendetes –
összevonása, a kínálatnak a kereslethez való igazítása, az alapvető
bajon mindez nem segít. Ha kevesebb lesz is a négy-, a hat-, meg a
nyolcosztályos, a szakközép- és a szakiskola, továbbra is átjárhatatlan
marad a rendszer. Ami nem kevesebbet jelent, mint hogy a közoktatás
felsőbb grádicsain vaktában folyik a tanítás. Hiszen sosem lehet tudni,
mit, hogyan és mennyire tanult meg korábban a diák.

Addig, amíg az államnak nem lesz bátorsága eldönteni,
hogy melyik az az egyetlen rendszer, amelyet támogat – szólnak érvek a
nyolc plusz négy és a hat plusz hat mellett is, a kettő viszont, mint
látjuk, kizárja egymást -, addig legfeljebb az olcsóbb közoktatást lehet
megcélozni, a hatékonyabbat aligha. És arra is fel kell készülni, hogy
míg a mai zűrzavar uralja az iskolák világát, addig a rendcsinálás
mellett is nehéz lesz érvelni. Addig nem a józan ész, hanem kizárólag a
pártpreferencia dönt arról, hogy valaki soknak, kevésnek vagy épp
elégnek találja-e a 6218-at.