„A (közeli, de
immár lezárt) múlt és a jelen nem egyszerűen ok-okozatilag, de akként is
összefonódik egymással, hogy a jelen választ magának múltat, hogy
élhetővé tegye maga számára a jelent.” (ÉS, Gyáni Gábor)

Felejthető-e a Kádár-éra? címmel előadást
tartottam néhány éve A Kádár-korszak és a rendszerváltás című történeti
konferencián. Amikor az előadás szövege végül napvilágot látott az Élet
és Irodalom című kulturális hetilapban, indulatos hozzászólások jelentek
meg vele kapcsolatban, és néhány ilyen e-mail üzenetet is kaptam. A mai
Kádár-apológia vagy Kádár-nosztalgia szószólóit vettem számba, köztük
azokat a valamikori ellenzéki gondolkodókat is, akik újsütetű
rendszerkritikus baloldaliságuk vagy más ok miatt változtattak korábbi
álláspontjukon. Mondani sem kell, tőlük kaptam a legtöbb
szemrehányást.

Hasonlóan járt Kornis Mihály volt ellenzéki író is,
amikor Kádár János utolsó beszéde című Szabad előadását (amit elsőként a
tévében adott elő) könyvben és CD-n is közzétette. A nyomban kirobbant
vitában a magát liberálisként meghatározó író, Radics Viktória
határozottan visszautasította a Kádár-kor mai éles bírálatát: „Nem
vagyok benne biztos, hogy segít feldolgozni a múltat, ha a
„tömeggyilkos” kifejezést ráragasztjuk Kádár Jánosra.” A Kádár-kori
kollaborálásról pedig megjegyezte: „Nem hiszem, hogy az orosz megszállás
és az egypártrendszer körülményeit tekintetbe véve értelmes dolog a
kushadó nép, a megalázkodó emberek erkölcstelen szervilizmusáról
beszélni, néhányak bátorságával szembeállítva azt. Meggyőződésem, hogy
ez a visszatekintés gőgje, a történeti érzék hiányáról és az emberek
megvetéséről, magakelletésről
tanúskodik.”

A kollaboráció azzal párhuzamosan vált újabban
beszédtémává, hogy számos ismert értelmiségiről (sőt, mai politikusról)
derült ki ügynökmúltja. Az Oscar-díjas filmrendező, Szabó István
leleplezése jó alkalmat kínált (volna) a kollaborációs múlt nyilvános
megvitatására. Erre részben sor is került, anélkül ért azonban véget a
vita, hogy konszenzusra jutottak volna a vitázók a kollaboráció
szégyenének (vagy nyomorúságának) erkölcsi
értékeléséről.

„Miért kell annyit foglalkozni Kádárral” (és persze a
Kádár-korral), kérdezi Rainer M. János, a Nagy Imre-biográfia neves
történész szerzője, az 1956-os Intézet igazgatója. Hiszen annyi gond van
amúgy is. Bizonyára azért, szól gondolatmenete, mert némi gond van a
halottal (és annak rendszerével), ami mai gondjaink forrása is
egyúttal.

Közhely, hogy a „bürokratikus koordináció” (Kornai
János) mechanizmusa által integrált tervgazdaságról a piacgazdaságra
való áttérés fokozta a társadalmi egyenlőtlenségeket, s sokak számára
tartós létbizonytalanságot teremtett. Közhely az is, hogy miután a
politikai diktatúrát liberális demokrácia váltotta fel, az egyéni és
csoport-szabadságok kötetlen érvényesülése kaotikus, a diktatórikus
rendhez szokott ember számára anarchikusnak tűnő állapotokat
eredményezett. Ráadásul szinte kibékíthetetlen politikai ellentétek
állítják szembe egymással a társadalom egyik és másik felét: végsőkig
feszül a szoc-lib és a Fidesz-Magyarország antagonisztikus ellentéte. A
politikai értékek különbözősége a politikai kultúra nagyfokú eltérésében
is tetten érhető. A baloldali Magyarország, melyből (Csehországtól
eltérően) nálunk hiányoznak a kommunisták, passzív és védekező, a
jobboldali Magyarország (amiben viszont fasiszta és rasszista elemek is
megbújnak) agresszív viselkedésről tesz ismételten tanúbizonyságot. A
2006. szeptemberi, majd októberi, valamint a 2007. márciusi budapesti
utcai erőszakos események egyaránt erre utalnak.

Mi a
végzetes politikai megosztottság oka, ha azt láthatóan nem a társadalom
vagyoni és jövedelmi különbségei idézik elő. Egyesek szerint a magyar
társadalom hagyományos szerkezeti kettőssége, nemzeti és polgári
struktúra szerinti tagoltsága jut benne kifejeződésre. Az elképzeléssel
főként az a baj, hogy mérvadó társadalomtörténészek, közéjük tartozik e
sorok szerzője is, határozottan állítják: a kettős társadalom elmélete
még 1945 előttre vonatkozóan sem
igazolható.

Más megítélés szerint generációs szakadás húzódik a
politikai elit (egy része) által generált társadalmi antagonizmus
mögött. Korábban sem volt ismeretlen, hogy valamely politikai áramlat,
kivált, ha külön világkép is társult hozzá, nemzedéki alapokon
keletkezett. Kézenfekvő példája ennek a román Vasgárda a két háború
között. Megfigyelhető továbbá, hogy a magyarországi szélsőjobb és a
magát konzervatív pártként definiáló Fidesz a fiatal felnőtt
(egyetemista és posztadoleszcens) nemzedékek tagjaiból szerzi támogatói
tekintélyes hányadát. Karl Mannheim „élményrétegződés” fogalmát
hasznosítva feltételezhető tehát, hogy „a nemzedéki elhelyezkedésből”
fakadó sajátos társadalmi és politikai tapasztalatok politikai tudatot
szülnek. Ezen szociológiai magyarázat gyengéje, hogy az idősebb
generáció tekintélyes része is ilyen, vagy ehhez hasonló politikai
beállítottságú. Érdemes azonban utánagondolni, hogy mitől lett annyira
fogékony a fiatal nemzedék a jobboldali radikalizmus
iránt.

Az
1989-es rendszerváltás, mint Közép- és Kelet-Európában szinte mindenütt,
itt is békés módon ment végbe. A lengyel példát követve Magyarország a
megegyezéses rendszerváltással nyitotta meg az utat a szovjet birodalmi
alárendeltségből és a kommunista berendezkedésből való kiszabadulás
előtt. Voltak ennek sajátos magyar okai is. Egyrészt 1956, pontosabban a
forradalom kollektív emlékezete, másrészt az 56 reakciójaként
keletkezett Kádár-rendszer különös természete említhető első
helyen.

Ötvenhat a magyar nép nemzeti és társadalmi
felszabadulás iránti vágyának volt igazán heroikus megnyilvánulása, ami
azonban számos keserű tapasztalattal járt együtt. Többek közt azzal,
hogy ezúttal sem számíthat az ország a Nyugat támogatására, mint ahogy
ezt a tapasztalatot szerezte az elvesztett I. világháború után is, midőn
az antanthatalmak drasztikusan feldarabolták a történeti Magyarország
területét, elszakítva az anyaországtól az etnikai magyarság egyharmadát.
Ez röviden a
Trianon-szindróma.

Az 56-ot követő borzasztó terror negatív tapasztalata
sem feledhető, amihez egy több százezres nyugati magyar diaszpóra
kialakulása is társult. Mindezen nyomasztó történelmi emlékekkel a háta
mögött a magyar társadalom nem titkolt megkönnyebbüléssel fogadta
(fogadta el) a hatvanas évekkel megszelídülő, idővel Kelet-Európa
legvidámabb barakkjává, a gulyáskommunizmus mintapéldányává váló kádári
Magyarországot.

Így nem esett nagyon nehezére, hogy tudomásul vegye a
feje felett egyezkedő régi, valamint az 1989-ben megszülető új politikai
elitek által kínált békés átmenet korábban már nem is remélt
perspektíváját. Ötvenhat negatív és a Kádár-kor pozitív emlékei együtt,
egymást erősítve fogadtatták el a magyar társadalom döntő hányadával a
forradalom nélküli rendszerváltást. S noha az immár oroszok nélküli
szabad (kapitalista) világba való átlépés szimbolikus alapító gesztusául
56 glorifikálását választották (Nagy Imre és mártírtársai rituális
újratemetése a budapesti Hősök terén 1989. június 16-án), nemsokára
kiderült: minimális egyetértés sincs 56 kollektív emlékezeti
megítélésében. A forradalom politikai instrumentalizálása mindennél
jobban érzékelteti, hogy milyen mély szakadék választja el – politikai
értékek tekintetében – egymástól a társadalom egyes csoportjait,
valamint az őket képviselő (inkább manipuláló) politikai eliteket. S
persze a Kádár-kor kezdeti heves tagadásától annak mai megértő, olykor
egyenesen pozitív értékeléséig vezető kacskaringós út szintén ezt húzza
alá.

Mindezek után nem meglepő, ha a helyét kereső, a
politikai rendszer radikális megújításának lehetőségétől kezdettől
megfosztott fiatal nemzedék egyre inkább szomjazza a cselekvés
romantikus éthoszát. Hiszen az értékek egyértelműségének hiányától
sújtott mai magyar közélet és közgondolkodás éppúgy az aktivizmus
malmára hajtja a vizet, mint a képviseleti demokrácia fantáziátlan
monotóniájának sokakat elkedvetlenítő napi
tapasztalata.

S itt van végül a „traumatizált nép”, „traumatizált
ország” kínálkozó magyarázata. „A rendszerváltás után az élet szinte
minden szinten indulattal telt meg” – vonja meg a mérleget Losonczi
Ágnes empirikus szociológiai vizsgálata eredményeként. A „hisztéria”
(Bibó István) oka szerinte a magyar társadalom XX. század elejétől
töretlen, folyton megújuló, és bár eltérő módon, de szinte mindenkit
egyaránt sújtó traumatizáltság. A feldolgozatlan, nyilvánosan soha ki
nem beszélt valamikori sérelem, gyász és szégyen tartós megbántottságot,
majd intoleranciát, ingerültséget és agressziót szül a későbbiek során.
A traumatizáltság három fontos vonása: mindenki a saját traumáját
tartja előrébbvalónak mások traumatikus élményeinél; ritka a bűnök
egyértelmű megnevezése, a tettesek (akik máskor-másutt maguk is
áldozatok) őszinte bűnvallomása, valamint jogi bűnhődése; „a trauma
túléli a szenvedőt, a gyerekek, utódok életébe sokszor ismeretlen, nem
tudatos utakon beépül a felmenők „öröksége”. (Losonczi
Á.)

A
(közeli, de immár lezárt) múlt és a jelen nem egyszerűen ok-okozatilag,
de akként is összefonódik egymással, hogy a jelen választ magának
múltat, hogy élhetővé tegye maga számára a jelent. S minél nagyobb
bizonytalanság lesz úrrá a jelen (és a jövő) értékei és aktuális
törekvései fölött, annál sürgetőbb a „használható múlt” iránt támasztott
igény. Így ágyazza be magát a magyar (és talán a többi
posztszocialista) jelen (is) múltja többnyire szabadon értelmezett
örökségébe.

A cikk eredetije
az ÉS-ben.