Felnőtt
egy generáció, amely már más időszámításban él. Nem 1989-hez
viszonyítanak, vagy ha igen, akkor pusztán személyes okokból, hiszen
akkor születtek. Ők már az „új” Magyarország gyermekei. – Kovács Andrea
és Nagy Gergely összállítása a hvg.hu-n.

Magára hagyott nemzedék? Pragmatikus, esélyeit jól
felmérő? Apolitikus? Talpraesett? Számító? Kulturálatlan? Az idősebb
generációk hajlamosak úgy tekinteni, hogy az utánuk jövőkkel véget ér,
elvész valami. Pedig csak arról van szó, az újak mások. A hvg.hu
szociológusokat, tanárokat és kultúrakutatót kérdezett, milyen a
rendszerváltás körül született, nagykorúvá érő
generáció.

 Az előző
rendszerben szocializálódott nemzedékek jobbára úgy élik meg, hogy a
rendszerváltás vízválasztó volt az életükben. Az ország függetlenné
válása, a politikai és gazdasági rendszer átalakulása, a szabadság
beköszönte, a demokrácia intézményrendszerének létrejötte valóban
fordulópont, amely mindenki életében jelentett valamit. Felnőtt azonban
egy generáció, amely már más időszámításban él. Nem 1989-hez
viszonyítanak, vagy ha igen, akkor pusztán személyes okokból, hiszen
akkor születtek. Ők már az „új” Magyarország gyermekei. A rendszerváltás
táján született nemzedék most érik
nagykorúvá.
 
„Nem tudom, volt-e már a magyar
társadalomnak ennyire magára hagyott generációja” – mondja Gábor Kálmán
szociológus, amikor összegezni igyekszik mindazt, amit az épp
nagykorúvá váló fiatalok nemzedékéről tudhatunk. A Nyugat-Európában már a
hatvanas években lejátszódott, a szakirodalomban ifjúsági
korszakváltásként aposztrofált folyamat zajlik nálunk is – magyarázza
Gábor, aki a 2004-es nagy központi ifjúságkutatási projektben is részt
vett (Ifjúság 2004). Mint mondja, egyre több fiatal és egyre több időt
tölt az oktatásban, egyre korábban önállósodik, miközben a munka- és
gyermekvállalás ideje kitoldódik. A fiatalokat is befolyásoló környezet
átrendeződik: a család, az iskola visszaszorul, míg a médiának, a
fogyasztásnak egyre nagyobb a jelentősége a
szemléletformálásban.

[…]

„Amikor a
nyolcvanas évek közepén-végén én voltam egyetemista, akkor kezdett
változni körülöttünk a világ, lehetett tüntetni a Lánchídon, a rendőrök
gumibotjainak nyomát mutogatni a kollégiumban, szóval hősnek lenni. Még
élt a régi rendszer, de már nevethettünk rajta. Szerencsés időszak volt”
– reagál Broszman György, a pásztói Mikszáth-gimnázium
igazgatóhelyettese, amikor arról kezdünk beszélgetni, miben is más az
épp nagykorúvá váló generáció, mint a korábbiak. Arról is beszél, hogy
míg az ő nemzedéke szeretett „együtt csinálni” dolgokat, létrehozni
valamit, addig „ez a generáció már a fogyasztói társadalomba született
bele, alapvetően más a világhoz való viszonyuk:
individualisták”.

„Elképesztő
tudásvágy hajtja őket, szeretik a régi történeteket Trabantról,
gulyáskommunizmusról, fekete címkés cseresznyepálinkáról” – mesél a napi
tapasztalatról Broszman György. „Az agyuk olyan, mint egy üres
winchester, bármit rá lehet telepíteni.” Ennek persze megvannak a maga
hátulütői; tanárként nehezményezi, hogy a gyerekek nem tanulnak meg
szelektálni az információk között, például „ha azt mondom nekik, hogy
nézzenek utána a neten a nácik gazdaságpolitikájának, nem tudom, hogy
egy Romsics-tanulmányra vagy a kurucinfóra akadnak-e, s látják-e a
különbséget” – hoz gyakorlati példáta pásztói
pedagógus.

Sokszor nem
összefüggésekre kíváncsiak, inkább arra, hogy mi kell dolgozathoz,
érettségihez, felvételihez, vagyis leginkább a praktikus adatok érdeklik
őket. „Sikerorientáltak, az előbbre jutás motiválja őket” – mondja a
tanár. Mindaz, ami a világban történt leginkább csak tananyagként
értelmezhető számukra. Az információszerzés csatornái is átrendeződtek.
Broszmann György szerint míg a könyvolvasásnak van evolúciója:
mesekönyv, pöttyös, csíkos, delfin, Jókai stb., amely között válogatott
az ember, esetleg ráunt, addig a világhálóról ömlő információknál erre
nincs esély.

[…]

Úgy tűnik, másutt – egy fővárosi szakközépben – mások a
tapasztalatok. „Eleve hármas körüli átlagokkal jönnek hozzánk, és a
többséget nem is igen érdekli, hogy jobb szinten végezze el az iskolát.
Egyébként is a szakközépiskola leértékelődését éljük; nem tudunk
felvételiztetni például. A szakmai tudás, a jól elvégzett szakmunka
azonban érték számukra” – jellemzi tizenéves tanítványait az egyebek
mellett szociológus végzettségű Riba Denise, aki egy budapesti
középiskolában autószerelő szakmunkásokat és szakközépiskolásokat tanít
történelemre.

„Látszik, hogy a
lehetőségeikkel tisztában vannak” – jellemzi a diákokat Riba. Úgy látja,
diákjai mindegyike előtt van valamiféle pozitív pályakép. Vagy azért,
mert tudja, a szakmája mennyit ér a piacon, vagy mert már megvan a helye
a családi vállalkozásban. Az uniót általában lehetőségként élik meg,
ugyanakkor nem törik magukat, hogy nyelveket
tanuljanak.

Diákjainak politikai
értékválasztásaival kapcsolatban a tanárnő úgy látja, főleg az otthonról
hozott vélemények, hatások számítanak. Az elmúlt rendszerről –
személyes emlékek híján – szintén a családi elbeszélésekből és
értékelésekből alakítják ki véleményüket.

Riba Denise úgy tapasztalja, a szélsőjobboldali eszmék
térhódítása igenis számottevő a diákjai körében. Ezt az iskola a 11.
osztály körül tapasztalja, amikor a tananyagban a társadalomismeret
tantárgyban Magyarország sajátosságairól van szó.

Sokan elfogadják a Magyar Gárda szellemiségét is, sokan
vallanak nacionalista, cigányellenes, idegenellenes nézeteket. Érdekes
ugyanakkor, hogy saját közegükre nem feltétlenül ültetik át mindezt,
cigány vagy kínai osztálytársakkal adott esetben baráti kapcsolatot
ápolnak. „Sokan az alsó, szegényebb társadalmi rétegekből jönnek” –
magyarázza a tanárnő, és lefesti a „klasszikus szociológiai esetet”: a
tizenéves fiatal maga körül nyomorban levő, segélyből élő romákat lát, s
kialakul benne az ítélet, hogy a cigányok nem dolgoznak, élősködnek a
társadalmon.

Külsőségekben kevesen
követik a szélsőjobbos csoportokat, formális kapcsolatban sem állnak
velük. A tanárnő olyan gyerekről is tud, aki a skinhead külsőségeket és
nézeteket épp az osztálya hatására adta fel.