Rossz iskolai tapasztalatot mindenki fel tud idézni, ha azt
olvassa, látja, hallja sokfelől; ha az iskola csak a botrányok idején
lesz téma […] akkor bizony ez az élményanyag fog benne aktivizálódni. –
Gyulai Zsuzsa írása az Osztályfőnök.hu-ról.

Sokat gondolkodtam azon, hogy miről is írjak. Adódna
sokféle téma, lehetne siránkozni, panaszkodni, lehetne csak pozitív
dolgokról írni, de valahogy mindegyik megközelítés kevés és hamis
lenne.

Ugyanakkor van néhány kedvenc
„gumicsontom”, amin szeretek rágódni: ilyenek például az
integráció–szegregáció, az esélyegyenlőség, a pedagógus megbecsülése, a
PISA-mérés. Úgy érzem, hogy az összes témát keretbe foglalja az
egyformaság és a szabadság kérdése. Ahhoz, hogy ezt a gondolatmenetet
kifejtsük, először nézzük meg a mai oktatás képét.

Jelenleg válságban van az oktatás, a pedagógia, az
iskola és úgy általában az egész közoktatásügy. Ez az állítás a külső
sugallat, az oktatásirányítás véleménye, és lassan az átlagember
véleménye is. Rossz iskolai tapasztalatot mindenki fel tud idézni, ha
azt olvassa, látja, hallja sokfelől; ha az iskola csak a botrányok
idején lesz téma (és botrány sajnos van, nem biztos, hogy több, mint
azelőtt, csak akkoriban még nem volt ennek ekkora hírértéke), akkor
bizony ez az élményanyag fog benne aktivizálódni. Ugyanakkor nem
hallgathatjuk el, hogy valóban tapasztalható belső válság is: tartalmi,
módszertani, értékrendbeli bajok nehezítik a dolgunkat. Megpróbálok egy
gyors és hangsúlyozottan szubjektív diagnózist
felállítani.

1.
Infrastruktúra

Az iskolaépületek
zöme katasztrofális állapotban van: ez nemcsak esztétikai problémákat
jelent, hanem alkalomadtán fűtési, vízellátási, higiéniás,
energiatakarékossági, világítási gondokat is. Számos átgondolatlan,
pazarló beruházást láttam már, mondjuk, használhatatlan konyhai
főzőpultot, amit nem bírt el a hálózat, vagy kétszázezer forintért
focikapunak kiásott két gödröt az iskolakertben, és még folytathatnám.
Rengeteg pénz folyik el ilyesmik miatt, no és emellett a korrupció –
például ismerősök cégének megbízása közpénzből – sem számít egyedi
esetnek.

2. Pénz,
költségvetés

A pénz mindig kevés. Az
előző pontban említett átgondolatlanságok és visszaélések miatt a nincs
azonban relatív. Sokkal több dologra jutna pénz, ha végiggondolt és
szakmai szempontú döntések születnének az adott iskola valós és jogos
szükségleteit is szem előtt tartva. Fontos törekvésnek tartom ugyan a
digitális kultúra terjesztését, de az aktívtáblának és a digitális
zsúrkocsinak a haszna azonnal megkérdőjeleződik, ha a tantermet közben
néhány hatvanas izzó világítja meg, a WC állandóan eldugul, és vihar
után a vezetőség tagjainak kell kilapátolniuk a vizet az irattárnak
használt pincéből.

3.
Pedagógusellátottság

Manapság már
nem hiszem, hogy probléma lenne a törvényben előírt végzettségű
pedagógusokkal ellátni a feladatokat, bár lokális problémák
előfordulhatnak – erre nincs rálátásom. Akut gond viszont a pálya
elnőiesedése. A magasabb presztízsű iskolákban még csak-csak találkozunk
férfi kollégákkal, de a többiben csak elvétve. Még ennél is nagyobb
probléma azonban, hogy egyre kevesebb fiatal választja a
pedagóguspályát. A fiatalok pályaválasztási motivációi között fontos az
előmenetel, a „karrier” lehetősége és annak materiális mérőszámai is.
Pedagógusként azonban nem elsősorban a karrier, hanem a pályakezdő
bérből való megélhetés, családalapítás, lakásszerzés lehetősége jelenti a
fő gondot. Egyre kevesebb tanár házaspárt ismerek, a fiatalok között
pedig már valóban csak elvétve vannak ilyenek. Elmondható, hogy ma
többnyire az választja a tanári pályát, aki jól kereső házastársa
mellett megengedheti magának a „hobbitevékenységet”. Ugyanakkor a
helyzet fonákja is igaz: sok elkötelezett, tanítani szerető fiatalember
nem vagy csak nagyon nehezen kap állást, hiszen nincs üresedés. De
tapasztaljuk azt is, hogy sok eleve alkalmatlan, illetve az idők során
kiégett és így alkalmatlanná vált oktató dolgozik az iskolákban. Az
alkalmasság mérése mint a további alkalmazás feltétele nem működik. És
mindeközben sem szakmai, sem pszichés segítségre nem számíthat a mai
nevelő.

4. Módszertani
kultúra

Gyakorta lehet olvasni, hogy
a kollégák zöme a hagyományos frontális módszert használja, ugyanakkor
rugalmatlan, nem hajlandó semmi újat elsajátítani és alkalmazni,
ráadásul tartalmilag sem képes megújulni. Nem tudom eldönteni, hogy ez
általában jellemző-e a pedagógusokra vagy sem, saját pályámon szerzett
tapasztalataim azonban cáfolják ezt az állítást. Gyerekeim születése óta
még nem kapcsolódtam vissza teljes intenzitással a továbbképzések
rendszerébe, de már 2000 előtt számosan jelentkeztünk a képzésekre,
sokan jártunk tanfolyamokra, különféle oktatásokra. Nem tűnik állóvíznek
a szakma! Természetesen létezik egy rugalmatlanabb réteg, melyben
kétségtelenül magasabb a nyugdíj közeli korban lévő kollégák aránya. Ők,
mivel nemsokára nyugállományba vonulnak, általában kevéssé motiváltak a
további tanulásra. Az ő munkájukban viszont értékelni kellene a
tradíciót, a tapasztalatot. Óriási nevelőhatása lenne egy elöregedő
társadalomban, ha a diákok megtapasztalhatnák, hogy az iskola, a szakma
tiszteletben tartja, elismeri az évtizedeket a pályán töltő, sok
maradandó értéket is hordozó kollégákat.

5. Tartalmi kérdések: mit is
tanítsunk?

Szaktárgyanként óriási a
szórás. A hagyományos tantárgyak esetén diákoktól gyakori panasz, hogy a
tudomány (leg)frissebb eredményei nem kerülnek bele a tankönyvekbe, és
az órákon sem hallanak ezekről. Ugyanakkor a felsőoktatásban elvárják,
hogy a felvételiző ennek a tudásnak a birtokában legyen. Tanára
válogatja, hogy ez a vád megalapozott-e vagy sem. Akadnak szép számmal
kollégák, akik követik szaktárgyuk eseményeit, olvasnak, művelődnek, de
persze olyanok is vannak, akik abból élnek, amit évtizedekkel azelőtt
megtanultak az egyetemen. Önmagában az sem jó, ha valaki mindig a
legfrissebb ismereteket átadására törekszik. Hiszen a diák nem tud
megküzdeni még azzal, hogy tanulmányai tizenkét éve alatt ugyanazt a
tananyagot többször újabb és újabb elméleti keretben kényszerül
megtanulni. (Hogy döntse el egy középiskolás például azt, hogy az alany
és az állítmány hozzárendelő, alárendelő, netán predikatív viszonyban
áll-e egymással?)