„Az vesse az első követ
azokra, akik szótlanul kihasználják ezt a rendet, aki maga nem így
cselekedne. Ha a saját gyerek sorsa a tét, nincs az a hülye, aki önként
hozna áldozatot az esélyegyenlőség oltárán.” – írja N. Kósa Judit a
Népszabadságban.
Testnevelés vagy ének-zene? – latolgatja sok
ezer városi, iskolázott szülőpár ezekben a hetekben, és a versengő
általános iskolákat mustrálja. E pillanatban a legkisebb gondja is
nagyobb annál, hogy más szülőknek meg egyáltalán nincs választási
lehetőségük. Ők csak viszik a gyereket, ahová lehet, tudván tudva, hogy a
torna meg az ének-zene másoknak van kitalálva.
És az vesse az első követ azokra, akik szótlanul
kihasználják ezt a rendet, aki maga nem így cselekedne. Ha a saját
gyerek sorsa a tét, nincs az a hülye, aki önként hozna áldozatot az
esélyegyenlőség oltárán.
Nem véletlen, hogy a most nyilvánosságra hozott
oktatási kormányprogram alapgondolata is a javítás, de kényszerítés
nélkül. A csomag összeállítói szemmel láthatóan arra törekedtek, hogy a
tűrhetetlen végeredményt – a szegregált, gyökeresen eltérő
esélyeket kínáló iskolarendszert – úgy formálják kevésbé
kirekesztővé, hogy közben sem az intézményeket, sem a szülőket nem
szorítják rá olyasmire, ami csillapíthatatlan tiltakozást váltana ki.
Ilyen lépés lehet az óvatos központosítás – a kötelező angol és
az integrált természettudomány –, akárcsak a tehetséggondozó program
vagy a számítógépesítés. Ezeknél is kézzelfoghatóbb eredménnyel járhat,
ha érzékelhető béremeléssel sikerül a becsvágyó és sokoldalúan
tehetséges pályakezdőket is megnyerni a tanári hivatásnak.
Mindez azonban nem
jelent többet a felszín karcolgatásánál. Egy újabb netcsatlakozás vagy a
Good morningra lecserélt Guten Tag mit sem segíthet azon, hogy az
érintettek ma halálpontosan tudják, melyik közpénzből fenntartott iskola
milyen, hová kell vinni a gyereket, hogy az átlagosnál egyneműbb
közegben az átlagosnál magasabb szintű tudást szerezzen. A közpénzt
elosztó önkormányzatok pedig – hiszen minden ciklusban érdekük a
köznyugalom fenntartása – tűzön-vízen át fenntartják a rendszert,
amelyben kasztrendszerszerű pontossággal tudja mindenki, hol a helye.
Nem véletlen, hogy a
korai integráció intézményhálójának kiépítése mellett a mostani csomag
legfontosabb célja a szegregáció szankcionálása. Az egyszerű
ejnye-bejnyénél kétségkívül nagyobb fenyegetés, ha egy település azért
eshet el komoly uniós forrásoktól, mert sárba tiporja az
esélyegyenlőséget: a kérdés csak az, hogy ellenőrzési rendszer híján
miként fogja az állam nyomon követni, ugyanaz látható-e az
iskolapadokban is, mint a hangzatos ígéretekkel telerótt fenntartói
iratokban. Hiszen minden elemi mellé csak nem lehet egy jogvédő civil
szervezetet állítani.
Ez
a csomag a belőle kiolvasható, tagadhatatlan jó szándék mellett is
elsősorban annak bizonyítéka, hogy a legnagyobb feladatokat az
oktatásban sem lehet elmismásolni. Elsőként is beszélni kell a ma
tabuként kezelt kérdésről, hogy hosszú távon meghagyhat- ja-e
az állam a mai, ezernyi érdektől zilált rendszert, vagy létre kell végre
hoznia egy egységes, kiszámítható, egyforma – értelemszerűen:
egyformán magas – színvonalú közoktatási szisztémát. Egy olyan
iskolahálózatot, amelyben nem érdemes kiskaput keresni, mert a nagykapun
át mindenki ugyanoda jut. Ahol minden sarkon ugyanolyan jól tanítják az
olvasást és a matekot; és mindehhez csak azért énekel vagy tornázik
extra óraszámban az ember hatéves gyereke, mert tényleg tehetséges. Nem
pedig kínos alibiből.