Újlaki István jóslata az ÉS-ben: 1) Magyarországon tíz-tizenöt
éven belül minden iskolában fegyveres biztonsági őr lesz; 2) megkésve,
talán az első tanórai lövöldözés után, kiépül majd az iskolai
pszichológusok hálózata; 3) nem helyesnek és nem kívánatosnak, csak
valószínűnek tartom, hogy húsz-harminc év múlva visszaállítják majd a
testi fenyítést az iskolákban.

Tisztelettel Hadnagy András tanár
úrnak

Paradoxonnak tűnik, de ma
Magyarország egyszerre nem eléggé, nem igazán demokratikus ország, ahol a
polgárok méltóságát és szabadságát túl gyakran éri sérelem –
és ugyanakkor olyan ország, ahol más emberi jogok az anarchiába hajlóan
túlzón érvényesülnek.

A liberális
demokrácia mintegy akaratlan mellékterméke, hogy szétzilálja, a bomlás
állapota felé viszi a közoktatást.

A
magyar oktatás velejéig antidemokratikus. Ugyanis (tudományos kutatások
mutatják) oktatási rendszerünk növeli a lakóhely és származás szerinti,
hozott különbségeket, vagyis épp az oly sokszor meghirdetett
esélyegyenlőség ellen hat. A gyakorta érvényesülő szegregáció, az
átjárhatóság jelszavával ellentétes valóság vagy a gyermek gyermek
elleni agressziója esetén az áldozat megvédésére való képtelenség is
erre utal. (Angliában, ha egy diák egy másikat testileg vagy lelkileg
súlyosan bántalmaz, az agressszort ki kell emelni az osztályközösségből.
Nincs szaktanári, igazgatói mérlegelés, nincs ügyvéd. Kell. Nálunk az
áldozat szokott iskolát változtatni, vagyis elmenekülni, az agresszor
marad.) Ám miközben a fenti bajok miatt aligha lehet valóban
demokratikus, ugyanakkor anarchiába hajlóan túl demokratikus is
iskolarendszerünk. Az iskolaválasztás Európában csaknem példátlan
szabadsága, a tantervek burjánzása, a középiskolai rendszer széteső
sokfélesége, a gyermek- és diákjogok kultuszának s a tanár méltósága
védelmének hihetetlen aránytalansága a demokratikus társadalmi célok
ellenében segíti az egyéni érdekérvényesítést.

Amikor azt állítom, hogy a liberális demokrácia
szétzilálja a közoktatást, nem „a liberálisokat” (politikusokat,
értelmiségieket) akarom bírálni, hiszen félig-meddig magam is közéjük
tartozom – bár miért épp ők lennének bírálhatatlanok. Hanem
olyasfajta melléktermékre gondolok, mint a közlekedésé. Okos, jó
szándékú mérnökök autókat, repülőgépeket terveztek, hogy gyorsan,
kényelmesen és biztonságosan közlekedhessünk, s eközben, akaratuk
ellenére, mintegy véletlenül tönkretették a természeti környezetet.
Valami ilyesmiről van itt is szó: nem szándékolt, észrevenni sem akart,
veszélyes mellékhatásról.

Vannak
erős és gyenge tanárok. Egy bonyolult koordináta-rendszert képzeljenek
el, melyben sok képesség és tulajdonság ábrázolható – s az
egyik koordináta-tengelyen az erős-gyenge dichotómia helyezkedik el.
Egyik végpontja a zsarnok, a másik végpont a pojáca. A tanárok 99
százaléka azonban sem nem zsarnok, sem nem pojáca, hanem egy skála
különböző pontjain elhelyezkedő gyarló ember. A gyenge tanár
érzelemgazdag, érzékeny, kifinomult, ugyanakkor határozatlan, nehezen
dönt, bizonytalan, bátortalan. Tehát a gyenge tanár sem nem jó, sem nem
rossz, illetve mindkettő lehet. Az erős tanár határozott, szilárd
értékrendje van, döntésképes, erős akaratú – ugyanakkor túlságosan is
szeret parancsolni és tiltani, büntetni, szabályozni, korlátozni. Az
erős tanár sem nem jó, sem nem rossz, illetve mindkettő lehet. Az erős
tanár afféle „felettes én”, apafigura. A gyenge tanár inkább –
életkorától függően – barátja, bátyja vagy nővére, pótanyukája
vagy pótnagyszülője (de sohasem apa jellegű szereplője) a gyereknek. Ám,
miközben, remélem, a kívülálló meggyőzhető e két típus
mellérendeltségéről, iskola- és városvezetők alighanem rendre az erős
tanár mellé állnak. Az ő hibái ugyanis a tanterem falai között maradnak,
erényei viszont nyilvánvalóak, nem kockáztatja az iskola jó hírét. A
gyenge tanárral épp fordított a helyzet: erényeit a tanterem falai
őrzik. Az erős tanár óráján rend és fegyelem van, bár lehet, hogy a
tanárt és tantárgyát nem szeretik a gyerekek. A gyenge tanárt is,
tantárgyát is meglehet, szeretik – de a vakfegyelem még csak nem is
elvárás, és az optimális fegyelem is rendre sérül.

A gyerek nem az ellen lázad, aki ellen kell, hanem aki
ellen lehet.

Úgy tűnik, a liberális
demokrácia hajlamos felszámolni minden tekintélyt. S ez néha helyes és
hasznos, máskor nem az – amiképp magával a tekintéllyel épp fordítva
van. A tekintélyelv a politikában, a tudományban vagy a művészetben
inkább kárt okoz. Ugyanakkor úgy tűnik, egyházak, fegyveres erők,
iskolák tekintély nélkül nem működhetnek. A tekintélyelv teljes kiirtása
nem demokratikus, hanem anarchikus iskolát teremt – jó példát mutatnak
erre az amerikai filmek; de az USA-ban vagy a skandináv országokban,
egynémely német iskolában járt kollégák és tanítványok személyes
tapasztalata is ez. No persze, tekintély legalább kétféle van: hatalmi
tekintélynek nevezem az egyiket, intellektuális-morális tekintélynek a
másikat. A hatalmi tekintély hallgatólagos üzenete ez: „Én erősebb
vagyok, mint te. Megszégyeníthetlek, megverhetlek, megbüntethetlek,
megbuktathatlak. Engedelmeskedj nekem!” A másik típus üzenete pedig kb.
ez: „Én sokat tudok, és ha hagyod, megtanítalak. Én művelt és becsületes
vagyok, ha akarod, követhetsz. Én kész vagyok szeretni téged, és ha
akarod, te is szerethetsz engem.” Ugye, minden kedves olvasó egyetért
abban, hogy a tekintély e második típusa mennyivel szimpatikusabb,
nemesebb, értékesebb, mint az első. A hatalmi tekintély viszont gyakran
sikeresebb. A gyerek példaképként, kedvenc tanárként az
intellektuális-morális tekintélyt választja majd, de, meglepő módon,
igényli a hatalmi tekintélyt is. Tessék egyszer egy uszodában végignézni
egy edzést! Mintha a gyerekek határozottan elvárnák a parancsot,
utasítást, tiltást, büntetést – is. Még két dolgot hadd tegyek
hozzá mindehhez. Lehet tanár, aki az egyik, és lehet, aki a másik fajta
tekintély birtokosa. Olyan is akad szép számmal, aki egyik fajta
tekintéllyel sem rendelkezik. De aki mind a kettővel egyszerre? Van
ilyen? Aligha. A másik megjegyzés: az erős és gyenge, a hatalmi és az
értelmi-erkölcsi tekintély: ezek nem feltétlenül felelnek meg további
tulajdonságoknak: szaktudásnak, pedagógiai és módszertani kultúrának,
emberi nyitottságnak és empátiának. Csupán azt tettem, hogy a lehetséges
tulajdonságok halmazából kiválasztottam kettőt.

A homo sapiens sapiens történetének kb. kilencven
százaléka a paleolit kor harmincfős hordáiban zajlott. A horda vezére
nem jellemével, szeretetével emelkedett ki a közösségből, hanem az
erejével és ravaszságával. Innen jöttünk, ebből nőttünk fel. A mai
felnőtt társadalom is igényli a jó vezetőt, extrém történelmi
körülmények között pedig rajongva hódolhat a zsarnok előtt. De mégis,
felnőtteknél a civilizáció korlátozza, illetve szabályozza a vezér
iránti igényt. A gyerekeknél mindez zabolátlanabb, ösztönösebb. Kisfiúk
egymás közötti mindennapos hatalmi harcairól bárkinek lehetnek saját
emlékei, szakirodalomban is olvashat erről, de elég bemenni egy
általános iskolába szünetben, és megnézni, mi zajlik a folyosón. Nos, a
gyerek, teljesen ösztönösen, egyes tanárokat azonnal elfogad főnöknek,
hordavezérnek, másokat nem. Más tanárokkal szemben mintha azt mondaná a
legvadabb kölyök: itt én vagyok a falkavezér, tanár
úr.

A tanár legfőbb fegyelmező
eszköze személyiségének varázsa: tudása, tisztessége. Ám azt ne higgyük,
hogy ez elegendő! Jól nevelt gyerekek, szeretetre méltó osztályok is
lehetnek fáradtak, olykor szinte beléjük bújik a kisördög. És arról
persze szó sincs, hogy minden gyerek és osztály „általában” jó lenne.
Hogyan fegyelmezhetett egy tanár, mondjuk, 1972-ben, ha személyiségének
ereje (puszta szava) nem bizonyult elegendőnek? A diákot délutáni
tanteremfogságra vethette. Pluszmunkával büntethette. Habár a törvény
akkor is tiltotta a testi fenyítést, a gyakorlatban a koki, fülhúzás
stb. nem volt ritkaság. A tanár kigúnyolhatta diákját. Tantárgyi
elégtelent adhatott magatartás miatt is. Olykor pedig kreatív büntetést
alkalmazott: pl. fusd körbe, fiam, háromszor az iskolát. Ehhez jött a
„beírás”, amelynek persze az otthoni többletbüntetés, vagyis a szülő és
az iskola együttműködése adott igazi súlyt. A csúcson állt a nagyon
ritkán alkalmazott kicsapás, mint afféle Damoklész
kardja.

Mi a helyzet ma? Bezárni a
tanterembe a diákot egy órácskára délután? A tanárt bíróság elé lehetne
állítani illegális fogva tartásért. Munkával büntetni talán nem tilos,
de pedagógiai szempontból nem helyes. A testi fenyítés abszolút
lehetetlen, inkább a tanárnak van félnivalója a harcias szülőtől.
Magatartás miatt tantárgyi elégtelen nem adható. A diák megalázása nem
helyes módszer, de nem is tanácsos, mert jön az ügyvéd, az újságíró,
vagy épp a pofozkodó szülő. Ugyanez a helyzet a kreatív büntetésekkel
is. Marad a beírás – csak hát ennek szülői együttműködés esetén van
értelme. Ha a szülő az iskolával szemben áll, akkor a beírás pusztába
kiáltott szó, vagy egyenesen a tanár tekintélyét romboló dolog. A
kicsapás esetében pedig – épp a minap olvastam ilyen újsághírt –
bíróság elé kerülhet az ügy. (Csak zárójelben: mit keres jogász a
nevelésben, mindaddig, amíg köztörvényes bűncselekmény nem történik?
Ügyvéd, bíró a pedagógiában csak kárt okoz. Vagy azért, mert eléri a
vétkes büntetlenségét, vagy azért, mert a büntetés csak hónapokkal
később realizálható, holott minden nevelés alfája-ómegája, hogy az
azonnal következzék a vétek után.)

Persze, hallani, mint javaslatot, s az ember gyakran
alkalmazza is, az ötezer éves jutalmazás-büntetés helyett a
beszélgetést, vitát, tárgyalást, alkut, kompromisszumot – egyszóval a
partner-elvű pedagógiát. Csak ne gondoljuk, hogy ez mindig elegendő,
mindig megoldást hoz. Épp a legsúlyosabb helyzetekben, a „rongy kölyök”
esetében nem.

Aki hivatásszerűen
foglalkozik gyerekekkel, hallgatólagosan abból indul ki, hogy a gyerek
jó. Nyitott könyv, tiszta lap, maga a csupa nagybetűs lehetőség, talán a
holnap művésze, tudósa, de legalábbis tiszta lélek, romlatlan még,
bármi lehet belőle. Nos, ez talán a felvilágosodás korából örökölt
hatalmas illúzió! Hatéves korra a gyerek személyiségének keretei, fő
vonásai kialakulnak. A génekben, a szülőktől tanultakban, a lakóhelyi és
családi lehetőségekben hordozott esélyeken csak nehezen, lassan,
keveset lehet változtatni. De később sem az iskola a nevelés egyetlen
tényezője, hisz ott a család, kortárs csoport, média. Igen-igen, a
holnap szívsebészét, zongoraművészét is én tanítom, meg persze temérdek
diákot, aki egész egyszerűen csak rendes ember lesz, a társadalom
hasznos tagja. De én tanítom a holnap rablóját, gyilkosát,
szenvedélybetegét, adócsalóját, ne adj’ isten a holnap diktátorát is.
Mégis, a liberális demokrácia (oktatáspolitikusok, elméleti pedagógusok
stb.) nyilatkozataiból úgy tűnik, mintha csak az előbbit feltételeznénk,
az utóbbit nem. Minden konkrét tragédia esetén megdöbbenünk,
felháborodunk, aztán minden megy tovább, eszköztelen tanárokkal és a
sok-sok remek vagy átlagos, de szerethető gyerek mellett a romlottakkal,
reménytelenekkel, kezelhetetlenekkel is. Csak az elmúlt tizenöt évet
gondoljuk végig! Sajtóban olvasott-látott eseteket mondok. Két fiú sáros
vízbe fojt egy harmadikat. Két középiskolás lány halálra rugdos egy
taxisofőrt. Rendőr-szakközépiskolás diákok rendszeresen vernek egy
hajléktalant, s azt filmre veszik, eldicsekedve barátnőiknek. Diáklányok
az erdőbe csalnak, megkínoznak és megölnek egy kislányt. Tizenhárom
éves fiú rendszeresen análisan megerőszakol tucatnyi kisfiút. Hogy ezek
extrém esetek? Hát persze. De egy átlagos óvodáscsoport már kész
csúfolni, kiközösíteni a kövér, vörös hajú vagy túl szeplős gyereket.
Bármely hetedikes osztályban találni egy, a közösség által agyongyötört
osztálytársat.

Várjuk, mikor lesz
először Magyarországon is lövöldözés, gyilkosság egy iskola területén.
Addig úgy teszünk (legalábbis a minisztériumban, oktatási műhelyekben,
tévényilatkozatokban), mintha a gyerek csak jó és áldozat lehetne, bajok
oka pedig csak a tanár – kivéve persze a konkrét, drámai eseteket. Nem
vagyok tárgyilagos kívülálló, tévedhetek. De a tanárok körében ma
általános a magára hagyottság, védtelenség érzése. Jogos, reális ez az
érzés? Vagy önsajnáló tévedés?

A
minap egy diák tanórán eljátszotta, mintha fenékbe rúgná a neki háttal
álló tanárt. A jelenetet egy tanuló mobiltelefonjára felvette. Az ügyről
ország-világ értesült. E sorok íróját is ez az eset ihlette ennek a
szövegnek a megírására. Hogy az idős tanár, akivel diákja
szemtelenkedett, jó tanár-e, nem tudom. Talán nem jó pedagógus, ha vele
ilyesmi tanítási órán előfordulhatott. De biztos, hogy jó ember. És ha
valaki 69 éves korában tanít, az mindenképp elgondolkodtató. Akár azért
tanít, mert anyagi szükség kényszeríti, akár azért, mert hivatástudat, a
tanítás szeretete köti az iskolához, akár azért, mert az iskola
vezetője kérte, vállaljon nyugdíj utáni tanítást is, és ő kisegítette
iskoláját: mindenképp szolidaritást érdemel ez az ember. A gyerekről is
csak annyi tudható, hogy akkor és ott szemét módon viselkedett. S hogy e
diák jellemét, személyiségét hogyan befolyásolja majd az országos
nyilvánosság, a sok hamis nyilatkozat – csak találgathatjuk. Az ügy
legellenszenvesebb szereplője számomra nem is a diák. Hanem az iskola
igazgatója – feltéve, hogy a sajtó hitelesen számolt be a történtekről.
Ez az igazgató ugyan tessék-lássék elítélte tanítványát, de aztán inkább
a védelmébe vette. Érvelése, hogy a diák színjátszó körös, és
máskülönben nem agresszív gyerek: nevetséges. Idős tanár kollégájáról
viszont egy jó szava, egy emberi mondata nem volt. Tanítványainak
megtiltotta, hogy a sajtónak nyilatkozzanak. A tanár ellen fegyelmi
eljárást indított. Hogy a tanuló ellen indított-e fegyelmi vizsgálatot,
arról nem szólt a fáma. Nos, akkor és csak akkor, ha a sajtó hitelesen
számolt be a történtekről, ez az igazgató a morális árulás vétkébe
esett, nagyobbat hibázott tehát, mint a gyenge kezű tanár vagy a lüke
gyerek.

E sorok írója gyerekpárti,
munkáját hivatásként végző tanár, aki reméli, hogy diákjai
intellektuális-morális tekintélynek tartják. Mégis, a magyar és a
nyugati iskolarendszerről nap mint nap érkező hírek hatására azt kell
hogy mondjam: 1) Magyarországon tíz-tizenöt éven belül minden iskolában
fegyveres biztonsági őr lesz; 2) megkésve, talán az első tanórai
lövöldözés után, kiépül majd az iskolai pszichológusok hálózata; 3) nem
helyesnek és nem kívánatosnak, csak valószínűnek tartom, hogy
húsz-harminc év múlva visszaállítják majd a testi fenyítést az
iskolákban. Erre akkor kerül majd sor, amikor a nyugati iskolarendszer
bomlása már a munkaerő piaci versenyképességét
fenyegeti.

Ujlaky
István