A fizika szaktanteremben a csaptelep kivehető a helyéről. A gyerek nem kitépi, hanem lazán kiveszi. Nem tör föl a víz, miért is lenne víz egy fizikateremben? Az iskola így is közepes felszereltségűnek tűnik: másutt már rég eltűnt volna a csaptelep… – Achs Károly publicisztikája a Népszabadságban.

Mintha-ország mintha-iskolájának mintha-tantermében mintha oktatás folyna. Az idős tanárember (a friss diplomások fagylaltot árulnak Angliában, rakodómunkásként dolgoznak norvég kikötőkben) hiába próbálná kísérletekkel lekötni a gyerekek figyelmét, hisz még víz sincs. Mégis ő kapja meg a magáét: nem tud fegyelmezni, hiányzik belőle a módszertani gazdagság…

John Emese és Horn Gábor a rossz mintákban látja az iskolai erőszak terjedésének okát (Minták és traumák, április 11.). Amit mondanak, abban nagyon sok igazság van. Igaz, hogy a viselkedés mögött pszichés sérülés állhat, hogy az elszenvedett agreszszió agressziót szül, hogy a felnőttvilágból és a médiából érkezett minták köszönnek vissza az iskolai erőszakban. De a két szerző nem törekszik a kép teljesebb kifejtésére. Sőt. Megpróbálják az oktatáspolitika felelősségét elhallgatni, a hangsúlyt máshova átcsúsztatni: „Az oktatáspolitikusoknak azon kell dolgozniuk, hogy megteremtsék a feltételeket (kereteket, képzéseket, forrásokat) ahhoz az attitűdváltáshoz, ami lehetővé teszi, hogy a pedagógustársadalom ne tűrje meg maga között azokat, akik nem riadnak vissza a fizikai bántalmazástól.” Mintha a pedagógustársadalom attitűdjében ott lenne a fizikai bántalmazáshoz fűződő vonzalom. És mintha az oktatáspolitika lenne az, ami ezt meg szeretné és tudná változtatni. Nem tagadható: előfordulnak erőszakos magoldások. És bár egy eset is sok lenne, de amennyiről környezetemben, az iskolában, a városban hallani lehet (évtizedenként egy-kettő), az általánosí-táshoz kevés… Így aztán az idézett mondat igencsak véleményes. Engem emlékeztet Horn önkritikusan említett éjjeli mondatára. Abban is a közös felelősséget próbálta áthárítani. Most pedig az derül ki, hogy az iskola erőszakban csúcsosodó bajainak a tanárok „attitűdje” említésre méltóbb oka, mint a terület kiábrándító elhanyagoltsága.

Pedig látni kellene, hogy a tanulói agresszió oka nem csak a társadalomban, a médiában látott minta követése. Legalább ennyire aktivizálja a durva viselkedést a magárahagyottság, a fölöslegesség érzete. Az, hogy érzed: nem vagy fontos a társadalom számára. Százhúsz főre tervezték az iskolaépületet? Nem számít, befértek hétszázan is. Még akkor is, ha a legjobb termekben a Szent Számítógépek foglalják el a legjobb helyeket. Férjetek el százan a szünetekben a bezárt ajtók előtti két méter széles folyosón. De nehogy agresszívak legyetek a zsúfoltságtól! Hogy hétszázótoknak egyetlen kilencszer tizenhét méteres tornatermetek van? Nem baj, majd a kampányban ígérünk akár tanuszodásat is. Hú, a város megspórolhatna havi ötezer forintot, egy osztályfőnöki pótlékot (röhej!), összevonunk hát két érettségiző osztályt! Igaz, hogy minden órán külön lesztek, mert nem fértek be együtt sehová, igaz, hogy az új, ismeretlen osztályfőnökkel nincs is közös órátok, és bár ő erőn felül is megpróbál figyelni rátok, intézni ügyeiteket, ti csak azt érzitek, hogy gazdátlanul kallódtok, de azért ne higgyétek, hogy nem vagytok fontosak! Vonjunk öszsze iskolákat! Kóvályogjatok csak a két épület között a törvényszerűen egyre szemetesebb utcán, lepjétek el az úttestet. Ne finnyáskodjatok, ha a másik épület néhány tantermébe csak egy ordenáré fiúvécén keresztül tudtok bemenni. Nézzétek ezeket az eszközöket! Gyönyörűen megmunkált darabok, keményfából és rézből. Kár, hogy lassan százévesek, és már nem működik mindegyik. Nektek ez a tavaly vett műanyag bóvli is megtenné, de ez sem működik. Még szerencse, hogy a vízcsapot is leszerelték.

Bejárók vagytok? Bocs, de kiszedjük a menetrendből a fél nyolckor érkező vonatot. Ha ugyanis csak az ötórait meg a fél tízest hagyjuk meg, az utasszámlálás igazolni fogja vasútmegszüntető szándékainkat. A bejárást oldjátok meg, ahogy tudjátok, ennyi befektetést nyilván megér nektek az, hogy képzetten sokkal jobban fogtok keresni. Eleve miért laktok még mindig falun? Nem vagytok korszerűek.

És így tovább, és így tovább. De mindezt persze ne vedd észre. Rossz kedved okozóját ne bennünk lásd, hanem a tanárodban! Naponta tájékoztatunk a diákjogok durva megsértéseiről, naponta buzdítunk, hogy folyamatosan figyeld és jelentsd, miben hibázik tanárod. Ezzel nem maradsz magadra, partnereid leszünk: megoldhatatlan adminisztrációs terhekkel ijesztgetjük őket, iszonyatos pénzbüntetéseket beígérve egyetlen eltévesztett naplóbeírásért is. Ne tévesszen meg, ha egyesek azzal szédítenek, hogy a legfontosabb diákjogoknak ezeknek kellene lenniük: „A diáknak joga van ahhoz, hogy kipihent, kiegyensúlyozott, jól táplált, jól öltözött, ép fogú, derűs tanárok tanítsák. A diáknak joga van ahhoz, hogy a tanári pálya vonzó legyen, hogy a legtehetségesebbek választhassák a tanári pályát. A diáknak joga van ahhoz, hogy a vízcsapból víz folyjon.” Ne téveszszen meg, mert mindezt az irigység mondatja velük. Vigyázz, mert tanáraid régimódiak, képzetlenek, gonoszak, hibás attitűddel rendelkeznek. Egyesek még a Taigetoszhoz, az Auschwitzhoz vezető útra is rálépnek, amikor felvetik a szegény elárvult csaptelepet kreatívan használó gyerek eltávolításának lehetőségét.

Igen. Horn Gáborék elfelejtették az iskola züllésének okait átfogóan megvizsgálni. Csak egy mintha-elemzést tettek le az asztalra. Márpedig a mintha-elemzések csak mintha-megoldásokkal szolgálhatnak. A gyökeres, átfogó megoldások keresése helyett elküldeni néhány tanárt jó drága továbbképzésekre: mintha tennénk valamit. És Hornék cikén kicsit túltekintve is. Csoportbontás, segítő pedagógus, pszichológus biztosítása helyett ráreccsenni a csak aludni hazajáró, nyugtatókon élő, saját állásáért iszonyatos kompromisszumokra kényszerített pedagógusra, hogy ha nem integrálsz, akkor rasszista vagy: ez csak mintha-integráció. Úgy ellátni több tízmilliárdért digitális táblákkal az osztálytermeket, hogy előtte nem rögzítettük a csaptelepeket: ez csak mintha-fejlesztés. Mi lesz, ha az idős tanárembernél mégiscsak korszerűbb, értékesebb digitáblákat szétveri egyik-másik gyerek?

A csaptelep olyan, mintha csaptelep lenne, de nem az. A fizikaóra olyan, mintha fizikaóra lenne, de nem az. A tanterem olyan, mintha tanterem lenne, de nem az. Az okok feltárása olyan, mintha komoly elemzés lenne, de nem az. A tévében, rádióban megszólalók némelyike úgy tesz, mintha komolyan venné a kérdést, de nem veszi. A sok nyilatkozatból úgy tűnhet, mintha valami tudásalapú társadalom felé haladnánk, pedig dehogy haladunk.

Minták és traumák. Talán nem tévedek, hogy a minthák éppúgy okozói a traumának, mint a Hornék által említett viselkedési minták.

A szerző gimnáziumi tanár